„Petőfi bánáti vót, járt Pesten és a Bácskába’…”

„A forradalomba’ Petőfi is harcolt. Még az én apámat is hítta. Mi akkor Észak-Bánátba’ laktunk. Arra járt egy barna legénnyel, hívták az embereket, hogy menjenek harcolni. Egyik kezében a kard volt, a másikban meg valami irka és mondta a verseket. Megtetszett nekik a gyerök buzdítása és elmöntek ” – egy muzslyai adatközlő mesélte dr. Penavin Olgának, a neves néprajzkutatónak – vagy valamely adatgyűjtőjének – a fenti történetet. Az egyetemi tanár ugyanis 1972-ben – tanárok, tanítók, diákok közreműködésével – egy nagyszabású kutatást végzett, amely során azt vizsgálta, mit is tud a vajdasági és szlavóniai magyarság Petőfi életéről, haláláról, illetve hogyan folklorizálódott évek során a költő alakja, életpályája. A roppant izgalmas értekezés az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszéke kiadványa, a Tanulmányok tematikus Petőfi-számában jelent meg.

Az adatközlők egy részének meggyőződése volt, hogy Petőfi e tájon született, itt élt: – „Mint filmvetítő élt Petőfi, Bácskában is járt ”(bácsföldvári megkérdezett). „ A csirkefogó szeretett firkálni is. Meséte az apám, aki vele vót a 48-as forradalomba, szeretött az a gyerök csatározni. Emlékőzök arra is, miko gyüttek a faluba, oszt hítták a legényö'ket, valami irka vót a kezében tele macskakaparással. Abbú danolt a legényöknek. Ezök mög kaptak a dalon, oszt möntek” (Nagybecskerek). „Bácskában, Szerémségben volt katona, ott írta verseit az őrház falára” (Ludas). „Petőfi bánáti vót, járt Pesten és a Bácskába’ (Nagybecskerek). „A háborúban a Petőfi brigádban halt meg” (Oromhegyes). „Miko az iskolábul kiszökött Némötországbu, írta a nótát, azt a siralmasat az édesanyjának, hogy „Szömöm pillája a Duna möntibe". Az én fijam is kimönt Némötbe.” (Muzslya) „Petőfi komédiás akart lönni. Eccő vótak itt a komédiások, oszt ű egy meghibbant parasztot játszott. Oszt olyan jól játszott, hogy még én is rityögtem rajta.” (Nagybecskerek). „Nagyanyám ismerte, együtt töltötték a gyerekkorukat, melyet egy füzetben napló alakjában örökített meg. Én ebből a naplóból ismertem meg. Költeményeit úgy megszerettem, hogy ha ráakadtam egy új könyvére, képes voltam éjjel az ablakban holdvilágnál olvasni (Muzslya). „Magyarországon született, de átkőtösztek Zágrábba” (Szabadka).

Persze, ahogy Penavin Olga feljegyezte, több adatközlő Petőfi nevét hallva azonnal elszavalta a közismert versikét, amely számos generáció gyerekkorának közkedvelt költeménye volt (Hisszük azt, ma is sok gyerek ismeri). Ezt a változatot Bácsföldváron jegyezte le Penavin tanárnő vagy valamely segítője:

„Petőfi Sándor gatyába táncol,
Juliska néni bugyiba nézi".
Vajdaság más részein egy másik változat az elterjedtebb:
„Petőfi Sándor gatyába táncol,
felesége bugyiba, úgy mennek a moziba”.

A költő szinte népmeseszerű hőssé vált, ezt bizonyítja az 1972-ben Palicson feljegyzett történet is: – „Egyszer Petőfi Bemtől egy almasderes lovat kapott. Beértek egy faluba menetelés közben. Találkoztak egy nőszeméllyel, aki sírva jött eléjük, kérdezte, nem látták-e az ő urát. Sírva panaszolta, elment az ura valami Petőfi Sándor nevezetű egyénnel az urak ellen, és most nincs ki kaszálja a szénát. Szeretném, ha Petőfi a szemem elé kerülne, 'ütet hijam el kaszálni. Petőfi erre fogta a kaszát, lekaszálta a szénát. Mikor Petőfi arrébb lovagolt, megkérdezte, ki ez az ember. Mondták neki, Petőfi. Utána akart szaladni, meghálálni Petőfi jóságát, de az már eltűnt”.

Még egy történet, ezúttal Bácskossuthfalváról:

– Petőfi a pusztaságban sétált, amikor meglátott egy parasztot, a fa tövében ült és evett. Vizet kért tőle. A paraszt megkérdezte Petőfitől, hogy hívják. Nem akarta elhinni, hogy ő Petőfi, mert olyan rongyos volt a ruhája. Azt mondta, csak akkor ad neki vizet, ha ott rögtön ír egy verset arról, amit lát a pusztán. Petőfi erre ezt a verset mondta:

„Pusztaság, rónaság ölében
Búzatábla nőtt az árok tövében.
Ott, ahol a legdúsabb a haraszt,
Ott végzi dolgát egy bús arcú paraszt.
Feláll, majd vissza-visszanéz,
Arca meg tündöklik, mint a sárgaréz".

És egy modern kori mese 1972-ből, Muzslyáról: „Petőfi egyszer a munkásokkal fát vágott, hordta, rakta össze. Akkor az egyik fába belevéste a nevét. Sok év után, mikor ő már verseket írt, a munkások rádöbbentek arra, hogy annak az embernek a neve, aki a verseket írta és az, aki a fát hordta velük és belevéste az egyik fába a nevét, ugyanaz”.

Íme, hogyan vallott Petőfi költészetéről az egyik szabadkai megkérdezett: „Legszebb verse a Szeptember végén. A többi versei is szépek. István öcsémhez, azt is a nagy költő, Petőfi Sandor írta, meg a Kis lak áll a nagy Duna mentében, azt is ő írta. Tudom is még énekelni. Petőfi mindenrül írt, minden téma érdekelte.” Volt, aki azt állította, Petőfi király volt, más szerint betyárvezér, de a bírói hivatás is szóba került az adatgyűjtés során.

Az adatközlőket a következőképp mutatta be Penavin Olga: „Átlagos adatközlőkkel dolgoztunk, nem válogattuk őket semmilyen szempontból. Vannak köztük férfiak, nők, idősebbek, nagyon öregek, középkorúak, fiatalok, sőt ellenőrzésképpen gyermekek is. Szociális helyzetüket illetően az adatközlők többsége volt zsellér, uradalmi cseléd, kis- és középparaszt, kevesebb köztük a városban dolgozó munkás. A tanult emberek száma elenyészően csekély. Az idősebbje nem járt iskolába, ha járt is, csak egy-két elemi iskolai osztályt végzett. Ez azt jelenti: iskolás műveltségük csekély, illetve már régen kihult emlékezetükből. Viszont már érezhető a tömegkommunikációs eszközök hatása a rendezettebb körülmények között élőknél, hisz majd minden házban van rádió és egész nap szól, a megkérdezettek felénél több rendszeresen figyelemmel kíséri a televízió adásait is.”

Penavin Olga a kutatás során arra a megállapításra jutott, hogy „Petőfi és a 48-as események figyelemre méltó változást mutatnak nálunk”, hogy „a hagyomány a maga képére, a maga ítélete és vágyálma szerint formálta Petőfit, befogadta, a saját életformájába illesztette. (...) A róla szóló elbeszélésekbe már hiedelmek is beszüremkedtek, mitikus lény tulajdonságát ruházták rá, halhatatlanná vált. Sok elbeszélő szerint Petőfi nem halt meg, halála nem hihető, hisz ő nem halhat meg; mások visszavárják, mint valami Messiást. Sok a mondai, mesei elem is a Petőfiről szóló emlékezésekben.”

Az alábbiakat is leszögezte: „Azt mondják, a történeti hagyományanyag 3 nemzedék után elszakad a valóságtól, vagy folklorizálódik vagy elpusztul. Dobos Ilona szerint azonban 200–300 évig is megmaradnak a jelentős események, személyek, csak intenzitásuk csökken, egyre több a hiba, a túlzás, de ez még nem folklorizáció. Petőfi és a 48-as események figyelemre méltó változást mutatnak nálunk is. ” S Penavin Olga elemzése azt is kimutatta, „úgy tűnik, mintha a Bánságban élőbb lenne a Petőfi-hagyomány, mint másutt”, méghozzá azért, mert ott „a valóságtól jóval elütőbb változatok élnek”.

De hogyan anekdotázott Petőfiről az, aki kortársa, néhány évig barátja volt, Jókai Mór, a nagy mesemondó?

„Mint egész modorában, úgy külviseletében is szerette Petőfi a geniális különösséget.
Frakk- és czilinderviselő kor volt az. A nemzeti szellem néha-néha egyet vonaglott az uralkodó divat ellen. A feltörő lángelmék még új divatokat is adtak a kortársaknak. Kecskeméti diák koromban Kossuth öltönyét utánozták, azt a bő lobogós ujjú attilát, kihajtott fehér inggallérral, zöld posztóból, piros selyem béléssel. Úgy jártunk mind.

Petőfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer, Csokonai prémes mentéjét vevé fel, s viselte világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos atlaszból varratni attilát, hozzá mondvacsinált hallatlan formájú, pörge, de még sem pörge kalapot tenni fel, úgy hogy Pálffy egyszer azt mondá róla: „Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik." Csakhogy ez a különczség ő neki mind illett, mert nem kérkedett vele, nem tolakodott: az az ő izlése volt, nem erőltette senkire.

Ő volt az az egyetlen ember, a kinek soha czilinder a fején, frakk a testén nem volt és a ki soha operába nem ment.” Így anekdotázott Petőfi és a divat kapcsolatáról Jókai, de 1972-ben a vajdaságiaknak is voltak történeteik a nagy költő öltözékéről, ízléséről:
„Egy alkalommal Kiskőrösön vásár volt s Sándor szüleivel elment a vásárba, hogy egy öltözet ruhát vegyenek neki. Anyja ki is választott egy szürke öltönyt, de Sándor egy istenért fel nem vette, mert azt mondta, hogy ő nem szamár, hogy szürkébe járjon” (Horgosi gyűjtés). „Petőfinek nem volt saját ruhája, míg el nem szavalta a Talpra magyart, a fivérei ruhájában járt. A szavalás előtt kapott egy ruhát Bem apótól. Ez volt az első öltönye” (Penavin Olga bácskossuthfalvi gyűjtése).

Végezetül egy állítólagos jótanács Petőfitől, szintén a VAMADIA adattárban is elérhető Penavin-tanulmányból: „Nagy szegénységben éltek. Apja nem bírta pénzelni az iskolázását. Oszt nem hagyta nyugtán a tudománya, elment országot nézni, hogy élnek a népek. A Tiszához ért gyalog, de nem volt pénze. De át kék mönni a Tiszán. Odamönt a halászokhoz. „Kedves barátaim, nincs krajcárom se, de ha átvisztek a vizen, jó tanáccsal fogok szolgálni. Átvitték. Kérik a tanácsot. Először is szépen megköszönte és mondta: „Kedves barátaim, ilyet ne csináljatok, me nehéz lesz az életetök!" (Nagybecskereki adatközlő).