„A díjátadó meghatározó pillanata volt az életemnek…”

A fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idén is odaítélte szakmai elismeréseit a Vajdaságban tevékenykedő és maradandót alkotó újságírók számára. Az Év Pályakezdő Újságírója díjat ezúttal két fiatal újságíró érdemelte ki, Ficze Tímea, az Újvidéki Rádió szerkesztő-műsorvezetője és Horváth Attila, a Magyar Szó újságírója.

Horváth Attila 1991 őszén született Zentán, az általános iskolai és a középiskolai tanulmányait is szülővárosában végezte el, sőt a mai napig szeretett városában él és tevékenykedik. A gimnáziumot követően 2010 őszén beiratkozott a Budapesti Corvinus Egyetem zentai kihelyezett tagozatának kertészmérnöki alapszakára, ám mivel már az első év után úgy érezte, nem ez az ő útja, így felvételizett a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanító szakára.

Az egyetemi évek alatt különböző alkalmi munkákat vállalt, hogy finanszírozni tudja tanulmányait. Édesapját korán elveszítette, így dolgos édesanyja egyedül nevelte őt és testvérét. Nővérét, Homolya Horváth Ágnest nem kell külön bemutatni olvasóinknak, hiszen már több mint két évtizede a Magyar Szó újságírója, néhány éve pedig a Tiszavidék rovat szerkesztője. Attila az ő hatására kapcsolódott be a zentai szerkesztőség munkájába, először 2019-ben tiszteletdíjas munkatársként kezdett el dolgozni, igaz, akkor még sokkal inkább tördelőként képzelte el magát, mintsem újságíróként, ám kollégái unszolására az újságírásban is kipróbálta magát, és azt, hogy milyen jól döntött, mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a VMÚE idén neki ítélte oda az Év Pályakezdő Újságírója díjat.

Hogyan indultál el az újságírás útján?
– A mi családunkban a nővéremnek köszönhetően mindig is jelen volt a média világa. Ági már korábban is többször javasolta, hogy kezdjek el írással foglalkozni, engem azonban eleinte nem nagyon foglalkoztatott ez a világ. Aztán, amikor bekerültem a zentai szerkesztőségbe, rájöttem, hogy mindez nem is áll annyira távol tőlem, mint ahogyan korábban gondoltam. Kb. két éve dolgoztam tördelőként a zentai szerkesztőségbe, ahol már addig is nagyon jól éreztem magam, hiszen egy nagyon jó közösség alakult ki, amikor meghirdettek egy pályázatot fiatal újságírók számára, és azt hiszem, az volt az a fordulópont, amikor úgy éreztem, hogy mégis ki szeretném próbálni magam ebben. Rövid időn belül be is igazolódott, hogy jó döntést hoztam, mert bár tördelni is szerettem, sőt a mai napig szívesen segítek is a kollégáknak, ha valaki éppen szabadságon van, az írás azonban teljesen más dolog. Azt szeretem benne, hogy soha sem monoton és egyhangú, mint sok más munka, amit korábban kipróbáltam, hanem változatos és izgalmas, sokat járunk terepre, ahol új dolgokkal és új emberekkel találkozunk. Természetesen, mint mindennek, ennek a munkának is vannak árnyoldalai, az ember azonban idővel megtanulja a hivatásához alakítani az életét. Engem a hétvégi munka sem visel meg különösebben, hiszen mielőtt még az újsághoz kerültem volna, sokat dolgoztam a vendéglátásban, sőt alkalomadtán még ma is dolgozom ott is, ha az időm engedi, így a hétvégi munka számomra mondhatni, teljesen hétköznapinak számít. Ami magát az írást illeti, az első próbálkozások nem voltak éppen zökkenőmentesek. Emlékszem az első képviselő-testületi ülésre, amely maradandó nyomot hagyott bennem, hiszen miután visszatértünk a szerkesztőségbe, az egyik szintén kezdő kolléganővel mintegy másfél órán át néztük a számítógép monitorját, azon gondolkodva, hogy mit is kellene leírnunk az ott elhangzottakból, hiszen az ülés három órán át tartott. Aztán megoldottuk, ugyanúgy, ahogyan a többi feladatot is, és az első néhány próbálkozás után már egészen gördülékenyen ment a dolog, sőt egy idő után azt vettem észre, hogy egészen könnyedén, gyorsan megy az írás, ami ebben a szakmában nyilvánvalóan nagy előnynek számít. Ezen az első próbálkozáson persze ma már jókat mosolygunk, hiszen másfél év távlatából látjuk, hogy azóta milyen sokat tanulhattunk és fejlődhettünk az idősebb kollégáknak köszönhetően, akiknek természetesen nagyon hálásak vagyunk azért a segítségért, amit az elmúlt időszakban nyújtottak nekünk.

Milyen érzéseket váltott ki belőled ez a díj?
– Őszintén szólva nagyon meglepődtem, ugyanis arra sem számítottam, hogy egyáltalán jelölnek erre a megtisztelő díjra, arra meg aztán végképp, hogy éppen nekem ítélik majd oda. Úgy érzem, nagyon fontosak a visszajelzések, az elismerések, különösen egy pályakezdő esetében, tevékenykedjen akár az újságírás területén, akár bármilyen más területen. Az ember ugyanis ezáltal úgy érzi, hogy jól csinálja azt, amit csinál, és hogy a munkájának mások szerint is van értelme. Ezek a visszajelzések ugyanis azt igazolják, hogy jó helyen vagyunk, és a ráfordított idő és energia előbb vagy utóbb meghozza gyümölcsét. A díj által ugyanakkor, úgy érzem, még nagyobb felelősség hárult rám, hiszen nem elég azt megnyerni, hanem annak fényében kell továbbra is tevékenykednünk, vagyis úgy, hogy időről időre bebizonyítsuk, méltók vagyunk rá. A díjátadó meghatározó pillanata volt az életemnek, Csincsik Zsolt kolléga tollából született meg a munkám méltatása, amelyet öröm volt hallgatni a családom, a munkatársaim és a hozzám közel álló emberek körében.

Előny vagy hátrány, ha az embernek a testvére a főnöke?
– Az, hogy ő a főnököm, különböző problémákat görget ugyan a családi kapcsolataink elé, eddig azonban minden akadályt sikerült zökkenőmentesen megoldanunk. Sokan gondolják úgy, hogy nekem könnyű, hiszen itt van a testvérem, és bizonyos esetekben esetleg kivételezik velem. Én azonban ezt egyáltalán nem így látom, úgy vélem, sokkal nagyobb elvárásokat támaszt irányomba, mint mások irányába, hiszen szeretné kihozni a legtöbbet belőlem is és a helyzetből is. Sokszor a vasárnapi családi ebéd közben is a munka a téma. Amit viszont még ennél is nehezebb volt megszokni, az az, hogy mielőtt elkezdtem itt dolgozni, és ő hívott telefonon, mindig tudtam, hogy azért hív, mert beszélni vagy találkozni szeretne velem, ma viszont már soha sem tudhatom, hogy a főnökömként vagy a nővéremként telefonál, ezért olykor kissé félve veszem fel neki a telefont, aztán viszont általában mindketten jót nevetünk a furcsa helyzeten.

Tudnál esetleg egy meghatározó interjúalanyt vagy beszélgetést kiemelni az eddigi újságírói karrieredből?
– Volt egy érdekes téma, amit nemrég dolgoztam fel, olyan emberekkel beszélgettem, akik nagyon jó alvók, illetve olyanokkal, akik kevésbé azok. Több érintett személyt és több szakembert is felkerestem a témában, és úgy éreztem, egy igazán összetett riport született, ami a visszajelzések alapján is igen jól sikerült, és ez büszkeséggel töltött el. Nehéz és hálátlan feladat azonban kiemelni egy témát vagy egy interjúalanyt, hiszen szinte mindegyiknek megvan a maga jelentősége az életemben, illetve a pályafutásomban. Emlékszem, még az újságírói karrierem kezdetén készítettem egy interjút Panić Dejannal, aki háborús övezetekben orvosként tevékenykedik. Tíz évet dolgozott Afganisztánban, Sierra Leonéban, valamint Ázsiában is. Először orvosként, később koordinátorként végzett munkát az egyik közismert olasz humanitárius szervezetnél. A vele készült interjú volt az első olyan hosszú írásom, amit teljesen egyedül készítettem el, és ezért az is fontos mérföldkő volt az életemben, arról nem is beszélve, hogy mivel általa bepillantást nyerhettem a háború szörnyűségeibe és abba az embertelenségbe, ami ezeken a területeken zajlik, óriási hatással volt rám az a találkozás és az az interjú.

Mivel töltöd legszívesebb az idődet, amikor éppen nem újságírással foglalkozol?
– Az újságírás valójában nem egy napi nyolcórás tevékenység, mi tulajdonképpen egész nap újságírók vagyunk. Bárhová megyünk és bármit csinálunk, a témák akarva-akaratlanul is megtalálnak bennünket, és bármilyen furcsán is hangzik, talán ez a legszebb ebben a hivatásban. Amikor szabadságon vagyunk, sok esetben akkor sem tudunk elmenni egy izgalmas téma mellett úgy, hogy ne foglalkozzunk vele. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez egy életforma, amit egyelőre nagyon élvezek. Emellett továbbra is foglalkozom vendéglátással, esküvőkön, születésnapokon, keresztelőkön és minden egyéb rendezvényen szoktam koktélokat készíteni. Ez nem is annyira szabadidő, sokkal inkább egy saját kis vállalkozás, amit a jövőben szeretnék tovább fejleszteni. Szeretnék ebben is előre haladni és fejleszteni magam. Sokszor nehezen egyeztethető össze ez a két munka, hiszen a rendezvények és sokszor a munkahelyi események is többnyire hétvégenként vannak, azonban mindkettőből igyekszem kihozni a maximumot. Szeretnék majd ilyen jellegű versenyeken részt venni, illetve olyanoktól tanulni, akik már profi szinten űzik a koktélkészítést, és igazán elismertek ebben.

Hogyan látod magad előtt az elkövetkező éveket és a távolabbi jövőt?
– Szeretnék majd utazgatni, ha lehetőségem nyílik rá, Izlandra mindenképp szeretnék egyszer eljutni, valamint a spanyol régiót is szeretném bejárni. Tavaly a Magyar Szónak köszönhetően lehetőségem nyílt arra, hogy eljussak a Tusnádfürdőre, a közismert szabadegyetemre és diáktáborba, ami egy ötnapos ifjúsági és politikai rendezvény. Akkor jártam életemben először Erdélyben, és teljesen magával ragadott. Nagyon örülök annak, hogy lehetőséget kaptam arra az utazásra, és úgy érzem, oda is bármikor szívesen és örömmel visszamennék. Ez az utazás egyénként fontos mérföldkő volt az újságírói karrieremben is, hiszen akkor még csupán hét-nyolc hónapja dolgoztam az újságnál, és nem kis kihívást jelentett számomra, hogy ott is megálljam a helyem, ám úgy érzem, sikerült legyőznöm az elém gördülő akadályokat. Ami a jövőt illeti, szeretnék továbbra is újságírással foglalkozni, és fontos számomra, hogy folyamatosan tudjak fejlődni a munkámban. Fiatalként szeretek fesztiválokra járni és különböző fellépőkkel interjúkat készíteni. Egy jó kapcsolatrendszer kiépítése a legfőbb célom, hiszen az bármikor bármilyen helyzetben jól jön az életben. Természetesen szeretnék a nyomtatott sajtónál maradni és a jövőben is a Magyar Szó csapatát erősíteni.