Bartus Bella, a Pannon Televízió főszerkesztő-helyettese rendkívül sokoldalú szakmai tevékenységet végez, rendszeresen szerkeszti a Pannon Televízió Híradóját, folyamatos kapcsolatot tart fenn a magyar közmédiával, ugyanis a szerkesztője az M1 Délvidék ma című produkciójának, valamint a Pannon Televízió Vidékünk című műsorának, ugyanakkor a terepen is rendszeresen találkozhatunk vele, jeleskedik a különféle riportok készítésében, sőt gyakran jelentkezik be élőben az M1 hírcsatorna műsorába is. Sokrétű és színvonalas tevékenységének köszönhetően idén elektronikus média kategóriában ő érdemelte ki a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Év Újságírója díját, amit a tőle megszokott alázattal és szerénységgel fogadott, és olyan visszajelzésként élt meg, amely azt bizonyítja számára, hogy jó úton jár. Az elismerés kapcsán a múlt legmeghatározóbb momentumairól és a jelen legfontosabb kihívásairól beszélgettünk.
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idei kitüntetettjei
– Milyen gyökerekből táplálkozol, mi mindent hozol magaddal a családból?
– A nagyapám kubikos volt, tehát kétkezi munkát végzett, édesapám egy vállalatban dolgozott igazgatóként, anyukám pedig előbb varrónőként, később takarítónőként tevékenykedett, úgyhogy elsősorban ezeket a mintákat láttam magam előtt. Mindig arra ösztönöztek, hogy tanuljak, ami nekem jóval könnyebben ment, mint a fizikai munka. Attól sem zárkóztam el soha, ám mindig volt egy jó kifogásom arra, hogy ha lehet, megússzam, mégpedig az, hogy tanulnom kell. Már gyermekkoromban is jobban vonzott a könyvek világa, mint a fizikai munka, ebben a világban éreztem igazán otthon magamat, ez volt az, amelyben ki tudtam teljesedni. Az általános iskolában volt egy igen kedves magyartanárnőnk, Sípos Ágnes, aki nagyon nyitottan próbálta megközelíteni ezt a témát, és ezáltal igyekezett mindenkit bevonni az olvasás világába, nemcsak kötelező olvasmányok révén, hanem azokon túl is. Az iskolának volt egy kicsiny könyvtára, amit magam is szívesen látogattam. Rengeteget olvastam, és ha csak tehetem, sokat olvasok ma is, az olvasás ugyanis a mai napig szerves részét képezi a mindennapjaimnak.
– A gyermekkorodra hogyan emlékszel, milyen élmények határozták meg?
– Kedves emlékek törnek elő belőlem, ha a gyermekkoromra gondolok. Olyan közegben nőttem fel, amelyre az volt a jellemző, hogy több generáció él együtt, és ez olyan biztonságot adott számomra, amiben jól éreztem magam. A szülők, a nagyszülők, az unokatestvérek a mindennapjaim részét képezték, így annak ellenére, hogy nincs testvérem, mindig volt kivel játszanom, volt kivel eltöltenem a szabadidőmet. Az utcában is nagyon sok hasonló korú gyermek volt akkoriban, akikkel sokat játszottunk együtt, hiszen akkor még nem volt mobiltelefon, nem az volt ránk jellemző, hogy egész nap bent üljünk a szobában, hanem szívesebben időztünk kint, az utcán a többi utcabeli gyerekkel együtt. Mindemellett az állatok is rendkívül fontos részét képezték a gyermekkoromnak, hiszen a nagyapámnak sokféle állata volt, köztük lovak is, azokat nagyon szerettem, a mai napig sokszor észreveszem, hogy ha meglátok egy lovat, akkor előtörnek belőlem a csodálatos gyerekkori emlékek. Egy időben lovagoltam is, mostanában viszont sajnos már nincs rá időm, úgyhogy ez elmaradt, de bízom benne, hogy egyszer újra visszatérhetek ehhez a különleges tevékenységhez. A nagyapámmal egyébként gyakran jártunk ki a határba is, amit ugyancsak nagyon szerettem, ugyanis ilyen módon is kapcsolódtam a természethez, ami azóta is igen fontos szerepet játszik az életemben.
– Említetted, hogy már gyermekkorodban is nagyon szerettél olvasni. Az olvasás mennyire magától értetődően vonta magával az írást, ezen a téren milyenek voltak az első szárnypróbálgatásaid?
– Igazából írni is szerettem, hiszen ha például magyardolgozatot írtunk, akkor, ha csak tehettem, mindig a szabadon választható témára voksoltam. Nem azért, mert a többire nem készültem fel, hanem azért, mert az állt hozzám legközelebb, abban ugyanis sokkal inkább szabadjára tudtam engedni a fantáziámat. A gimnáziumban voltak olyan társaim, akikkel ilyen téren is meg tudtam találni a közös hangot, próbálkoztunk versírással meg egyéb műfajokkal is, úgyhogy viszonylag korán felszínre tört az írás iránti érdeklődésem. Az első nagyobb próbálkozásom egy falubeli kisfiúról szólt, aki utcagyerekként nevelkedett – később egy kisfilmet is forgattunk róla –, és mindig hozzánk járt élelemért, én pedig egyszer megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve beszélgetni. Készítettem vele egy interjút, amit elküldtem a Podolszki József Publicisztikai Pályázatra, ahol a zsűri egyik tagja, Virág Gábor felfigyelt rá, és megkérdezte, lenne-e kedvem írni a Szó-Beszédbe, a kishegyesiek lapjába. Eleinte nem éreztem magam annyira jónak, hogy másoknak is megmutassam az írásaimat, írni viszont volt kedvem, ezért úgy döntöttem, megpróbálom, és ez volt az, ami lökést adott ahhoz, hogy elinduljak ezen az úton.
– A Szegeden folytatott egyetemi tanulmányaid során az írott és az elektronikus sajtóval is sikerült közelebbről megismerkedned. Milyen volt az átmenet a kettő között?
– Alapképzésen nyomtatott sajtó szakirányra jártam, elsősorban amiatt, mert az írást éreztem közelebb magamhoz, és nem volt bennem különösebb szereplési vágy, ami most, hogy már évek óta az elektronikus sajtóban dolgozom, kissé talán furcsán hangozhat, ám valóban úgy éreztem, hogy az írás az, amiben igazán ki tudom fejezni magamat. Később a mesterképzésen fordultam az elektronikus média szakirány felé, ami azért nyerte el a tetszésemet, mert úgy éreztem, abban mégiscsak jobban ki tudok bontakozni, mint az írásban. Az átmenet viszonylag zökkenőmentes volt, hiszen a kettő esetében az alapok végül is ugyanazok, inkább a forma az, ami különböző, vagyis az, hogy nekem is meg kell jelennem a képernyőn, ami eleinte nem volt éppen könnyű számomra, hiszen eléggé lámpalázas voltam, sőt kifejezetten zavarban voltam a kamera előtt, később azonban sikerült leküzdenem ezeket a nehézségeket, és olyannyira megszoktam a kamerát, hogy ma már olyan, mintha ott sem lenne.
– Magyarországon több médiumban is kipróbáltad magad, ám végül mégis úgy döntöttél, hogy hazatérsz. Mi volt a fő oka ennek a döntésnek?
– Nagyon megszerettem Szegedet. Szerettem a várost, az embereket, azt a közeget, amelyben éltem, és sokaktól eltérően ott is ki tudtam alakítani életre szóló barátságokat is, mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, azt azonban, hogy mi, magam sem tudtam megfogalmazni, csak éreztem, hogy valamiféle hiányérzet van bennem, ami mindig elmúlt, amikor hazajöttem látogatóba. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy bizony hiányzik Vajdaság, hiányoznak az itteni emberek, a barátok, a család, minden és mindenki. Amikor ez tudatosult bennem, akkor döntöttem úgy, hogy mégiscsak itthon szeretném folytatni az életemet, abban a közegben, amit igazán jól ismerek, amelyben igazán jól érzem magam.
– Amikor hazatértél, akkor mennyire volt nehéz megtalálni a saját utadat? Egyáltalán hogyan kerültél a Pannon RTV csapatába?
– A gyors döntések embere vagyok, így az is gyors döntés volt, hogy hazajövök. Amikor meghoztam, gyorsan szétnéztem, hogy milyen lehetőségek vannak, majd beadtam a jelentkezésemet a Pannon RTV-be, nem sokkal később visszahívtak, eljöttem egy meghallgatásra, megbeszéltük, hogy mikor tudnék visszajönni egy próbahétre, majd miután az is lezajlott, egy-két napon belül jelentkeztek, hogy mikor tudnék kezdeni, és akkor már nem volt más dolgom, mint beadni a felmondásomat és elkezdeni az itteni munkát. Ez mind olyannyira gyorsan történt, hogy nem is nagyon volt időm közben túl sokat tépelődni azon, hogy jó döntést hozok-e, vagy sem, de talán jobb is volt így.
– Hogyan érzed, abban a munkában, amit az elmúlt évek során végeztél, illetve most is végzel, mennyire tudsz kiteljesedni?
– Úgy érzem, teljes mértékben ki tudok benne teljesedni, mivel rendkívül változatos az a tevékenység, amit végzek. Szeretem a változatosságot, sőt azt is, hogy gyakran adódnak olyan váratlan helyzetek, amiket meg kell oldani, amelyekben fel kell találni magunkat. Ezt persze nem mindenki szereti, engem viszont kifejezetten inspirál az ilyesmi, úgyhogy valóban megtalálom magamat a mostani munkámban, amelynek köszönhetően folyamatosan új dolgokkal találkozhatok, új jelenségeket fedezhetek fel, új emberekkel ismerkedhetek meg. Olykor persze én is érzem azt, hogy szorít egy-egy határidő, ami folyamatos nyomás alatt tart, ám ez sem gátol a munkavégzésben, sőt inkább talán még pozitívan is hat rám. Ez a munka olyan embereknek való, akik szeretik a változatosságot, a pörgést, az új dolgokat, és mivel én is ilyen vagyok, nagyon élvezem azt, amit csinálok.
Bartus Bella a VMÚE díjátadó ünnepségén (Fotó: Gergely Árpád)
– A nevedhez fűződik a Délvidék ma című műsor, amely a M1-en, illetve a Vidékünk című műsor, amely a Pannon RTV-ben látható. Ennek az összeállítása és folyamatos koordinálása mekkora kihívást jelent számodra?
– Ez egy hihetetlenül érdekes feladat számomra, amit elképesztően élvezek. A műsorban mindig új embereket, új történéseket mutatunk be. A témák nem mindig kapcsolódnak valamilyen eseményhez, tehát nem hírháttér műsorról van szó, hanem a vajdasági magyar közösség mindennapjainak meghatározó momentumait járjuk körül, a közösség valamilyen szempontból kiemelkedő tagjait mutatjuk be, éppen ezért mindig próbáljuk olyan módon összeválogatni a témáinkat, hogy azok minél inkább felöleljék Vajdaságot, tehát hogy ne csak egy-két település köré összpontosuljanak, hanem minél szélesebb kört érintsenek, ugyanakkor arra is igyekszünk odafigyelni, hogy azok a témák, amiket feldolgozunk, az anyaországi, illetve a Kárpát-medence egyéb területein élő televíziónézőknek is érdekesek legyenek. Szerencsére nagyon jók a visszajelzések a műsorral kapcsolatban, ami nagyon jólesik valamennyiünknek, akik részt veszünk az elkészítésében.
– Amellett, hogy műsorokat készítesz, a Pannon Televízió főszerkesztő-helyettese is vagy. Mennyiben éled meg plusz teherként vagy plusz kihívásként azt, hogy mások munkáját is irányítsd, vagy másoknak is iránymutatással szolgálj?
– Valamilyen szinten nyilvánvalóan plusz kihívást jelent, hiszen az ember igyekszik úgy szervezni a munkafeladatokat, hogy az lehetőleg mindenkinek megfeleljen. Mivel munka mindig van bőven, próbálom azt úgy szervezni, hogy mindenkire egyforma teher háruljon az adott nap folyamán. Amennyire csak lehet, igyekszem elkerülni a váratlan szituációkat, még ha ebben a szakmában nem is lehet teljesen, hiszen bármikor történhet olyasmi, amire senki sem számít. A vasárnapok általában ilyenek. Sokáig úgy tűnik, hogy mindenütt nyugalom van, sehol nem történik semmi, szinte a fű sem nő, majd egyszer csak jön valami, ami mindent felborít. Ahhoz, hogy az ilyen helyzetekre jól tudjunk reagálni, olyasfajta készenlétre van szükség, ami lehetővé teszi, hogy ne essünk pánikba, hanem a lehető legtermészetesebben és a legracionálisabban kezeljük a történéseket.
– De mennyire nehéz feladat számodra folyamatosan motiválni, jobb teljesítményre sarkallni a munkatársaidat?
– Azt gondolom, hogy bizonyos szinten ugyan lehet motiválni az embereket, egy bizonyos ponton túl azonban már nem, ugyanis mindenkinek megvan a saját egyéni motivációja, ami meghatározza a dolgokhoz való hozzáállását, és ez ugyanúgy igaz a munkájára is. Ha valaki szereti azt, amit csinál, akkor véleményem szerint nincs szüksége plusz motivációra, vagyis az ilyen esetekben az én szerepem eltörpül, mivel az egyénnek a saját belátása, a saját munkakedve és munkamorálja az, ami a döntő szempontot jelenti. Úgyhogy azt gondolom, hogy nem is annyira a motiváció a fontos, mintsem inkább az, hogy az a kis közösség, amiben dolgozunk, jó hangulatú legyen, ugyanis jó hangulatban a munka is sokkal könnyedebben és gördülékenyebben folyik, mint akkor, ha mondjuk, teljesen fagyos a hangulat, és mindenki csak búskomoran, magába roskadva ül a számítógépe mögött, és úgy dolgozik.
– Mennyire fontosak számodra a visszajelzések, érkezzenek azok akár a nézők részéről, akár szakmai körökből?
– Ha valamit csinálok, akkor természetesen nem az az elsődleges célom, hogy mindenképpen visszajelzést kapjak róla, hanem az, hogy a saját értékrendem alapján jól megcsináljam azt a valamit, vagyis az, hogy én elégedett legyek azzal, amit létrehoztam. Nyilván fontos az is, hogy az, akivel forgattam, utólag ne legyen csalódott, ne érezze úgy, hogy rosszul döntött, amikor eleget tett a felkérésemnek, hanem elégedett legyen azzal, amit a képernyőn keresztül lát, és összességében pozitív élményként maradjon meg benne a találkozásunk. Ugyanígy a tágabb értelemben vett nézői visszajelzések is fontosak, hiszen elsősorban a nézőknek készítjük a műsorainkat, ezért egyáltalán nem mellékes, hogy mit gondolnak az adott anyagról, az adott emberről, az adott témáról. A szakmai körökből érkező visszajelzések jelentőségéről sem szabad ugyanakkor megfeledkezni, ugyanis azok egyfajta iránymutatást jelenthetnek számunkra, különösen akkor, ha építő jellegű visszajelzésekről van szó, amelyek egyértelműen a fejlődésünket szolgálják.
– Hogyan élted meg azt, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idén az elektronikus sajtó kategóriában neked ítélte oda az Év Újságírója díjat?
– Egyáltalán nem számítottam a díjra, sőt, azt sem tudtam, hogy a jelöltek között vagyok, ezért nagyon meglepődtem, amikor megtudtam. Azt hiszem, egy szombati napon derült ki, hogy kik az idei díjazottak, és Bálint Csaba kollégám már korán reggel elküldte az egyik megjelent cikknek a linkjét, ahol meglepődve olvastam, hogy én is köztük vagyok. Nem tagadom, nagyon megörültem a hírnek, mert nyilván jólesik az embernek, ha elismerik a munkáját, illetve azt, amiért dolgozik. Egyébként rendkívül fontosnak tartom az ilyen jellegű elismeréseket, mert általuk mégiscsak van egyfajta visszacsatolás felénk, újságírók felé a szakma részéről is arra vonatkozóan, hogy jól végezzük a munkánkat, megfelelő színvonalon űzzük azt a hivatást, amelyre az életünket vagy legalábbis annak egy részét feltettük, és ezt természetesen nemcsak magamra értem, hanem úgy általában mindenkire, aki ezt a hivatást választotta, ugyanis valamennyiünk számára fontos, hogy legyenek olyan igazodási pontok az életünkben, amelyek megerősítenek bennünket abban, hogy jó úton járunk, és azt hiszem, hogy ez a díj kétségtelenül ilyen.
