„A lemezlovas Kiss János, illetve szerénységem, Manó” – mutatkozik be már több mint öt évtizede a vajdasági magyarság minden bizonnyal legismertebb lemezlovasa és rádiós műsorvezetője, akit ma már szinte élő legendaként tartanak, sőt rajongói csoportja is van. Talán nem is csoda, hiszen sokan úgymond a zenei válogatásán nőttek fel.
Kiss János Manó nemrég Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári kitüntetésben részesült, a vajdasági magyar közösség érdekében végzett több évtizedes munkája elismeréseként. Manó a hatvanas években kezdett el zenével foglalkozni, lemezlovas és rádiós műsorvezető lett. Habár már öt éve nyugdíjas, továbbra is rendületlenül „engedi a zenét”, időutazásra invitálja a Szabadkai Magyar Rádió és a Pannon Rádió hallgatóit, tartja velük a kapcsolatot, teljesíti a zenei kéréseket, időnként pedig élőben retró esteket tart. Több műsort is vezet, a Slágergyárat, a Rádiódiszkót, a Körhintát, az internetnek köszönhetően pedig e műsorok messze elhallatszanak, a világ másik oldalán is örömet nyújthatnak az immár ott élő vajdasági magyaroknak, akik így nem érzik magukat teljesen elszakadva a múltjuktól.
A régi diszkózós estek sokaknak maradtak meg szép emlékként. A diszkók tömegével vonzották az akkori fiatalokat. Az idősek persze nem igazán értették mi jó abban, ha bezsúfolódunk egy terembe, ahol olyan hangos a zene, hogy nem értjük egymás szavát, táncolás helyett lötyögünk, és egyáltalán mit értünk az alatt, hogy megyünk csörögni a dizsibe. A fiataloknak azonban a diszkó egy izgalmas hely volt, ahol bulizni és barátkozni lehetett, kiadni a felesleges energiát, felszabadultabban viselkedni, kikapcsolódni és ismerkedni. Ha valaki megtetszett, azzal megpróbálni „szemezni”, illetve elkapni a tekintetét. Ha pedig ez sikerült, akkor már csak bátorságot kellett meríteni és felkérni az illetőt lassúzni, amikor a lemezlovas elkezdett lassú dalokat játszani. Valamikor a párok a dal után is összeölelkezve maradtak. Több házasság is így kezdődött. Mindebben pedig óriási szerepe volt a zenének, a lemezlovasnak. Kiss János Manóval a diszkózásról is beszélgettünk.
– Ez a fajta szórakozás újdonság volt nálunk, a bejegyeztetéseknél a diszkó szó nem is létezett. Körül kellett írni. A diszkók tulajdonképpen a régi, élőzenés táncmulatságokat váltották fel. A fiatalok a társasági élet, a barátkozás és az ismerkedés miatt jártak diszkóba, táncolás közben pedig mindez könnyedebben ment. Mindenki nagyon várta a hétvégét. Sokan már a hét elején tervezték, hogy mit fognak felvenni, nem csak a lányok, a fiúk is.
Mikor kezdtél el gondolkodni azon, hogy lemezlovas legyél?
– Elemiben is már, akit ez érdekelt és lehetősége nyílt rá, lemezeket vásárolt. Akinek volt negyven lemeze, az menőnek számított. Akkoriban divatos volt, hogy zsúrokat tartsunk. Így hívtuk a házibulikat. Egyben ez volt az egyetlen lehetőségünk a nagyobb, oldottabb hangulatú szórakozásra. Minden alkalmat megragadtunk az ilyen összejövetelekre, legyen szó szülinapról, állami ünnepről, de tulajdonképpen az is elég volt, ha elmentek otthonról a szülők. Ilyenkor pedig valakinek „engednie kellett a zenét”. Félreértés ne essék, nem én voltam az egyetlen, aki ezzel foglalkozott. Közgazdasági szakon végeztem, de választanom kellett. Diszkózós éjszakák után nehéz nappal is helyt állni, és idővel egyre nehezebb. Ugyanakkor a szórakozni vágyók, a közönség iránt sem korrekt, hogy hesegessem őket haza csak azért, mert nekem másnap dolgom van. Ez a fajta hivatás egyfajta fordított életmódot jelent. Amikor mások kikapcsolódnak, szórakoznak, én akkor dolgozok. Amikor pedig más dolgozik, én akkor pihenek.
A zene világa tehát magával ragadott...
– Mondhatni igen. Az egyik legfontosabb az volt, hogy legyen miről játszani a zeneszámokat, a másik pedig a zeneválogatás. Utána hozzáadtuk a színes fényeket is. Közben felfedeztem az UV lámpák praktikusságát. Egy vagyont értek, de nagyon jó effektusokat produkáltak. Amikor sikerült beszerezni, mindenki fehérben kezdett el járni, mert ugyebár az érvényesült legjobban annál a fénynél. Ez egy ilyen időszak volt, szerettünk kísérletezni, és igyekeztünk előre törni. Szabadka területén már létezett diszkó, a Largo és a Paligo Palus, de mi is próbálkoztunk. Néhány kollégával a sétaerdei helyi közösségben szemügyre vettük a termet, amit gyűlésekre használtak, az lett végül a Lezonit. Azért hívták így, mert a fal a tövétől másfél méter magas lezonit lemezzel volt beborítva. Úgymond összedobtuk a felszerelést, és azt folyamatosan bővítettük. Előbb kisebb társaság jött össze, azután pedig egyre nagyobb.
Lassan elkezdtünk belépőjegyeket szedni a karbantartásért és a bevételért. Így haladtunk előre, közben folyamatosan lemaradva azok mögött, akik sokkal nagyobb kerettel dolgoztak. Habár többen harmadosztályúnak tartották a diszkót, mégis sok fiatalt vonzott. Az emberek jól érezték magukat, nekünk pedig ez volt a legfontosabb. Mindig is szerettem a hallgatók kedvében járni, mert úgy gondoltam, ez a dolgom. Nem az a lényeg, hogy a saját ízlésemet másra ráerőltessem.
Több diszkóban is hangulatfelelős voltál...
– A Lezonitból átmentem az Aquariusba, azután jött az Amfora. Próbálkoztunk videodiszkóval, tévéket helyeztünk fel, filmesteket is tartottunk. Vasárnap beültem az autómba, kivettem a filmet a videokölcsönzőből, átmásoltam, és volt egy fordító is, aki felvázolta a lényeget, gyakran humorosan, mert új filmeket adtunk le, nem volt szinkron. A Hacienda is népszerű volt, és az célirányosan diszkónak lett kialakítva. Egy időben, a rendőrségi statisztika szerint, a legbékésebb helynek számított.
Ami nagy szó, mert a diszkókban nem volt ritka a kakaskodás...
– Tudtak gondok lenni a rendfenntartással. Nehéz volt megtalálni a középutat. Nem volt jó, ha mindent szabadjára engedünk, de a túlkapás sem a rendfenntartók részéről, mert elijesztik az embereket. Abból indultam ki, egyáltalán nem érdekem az, hogy cirkusz legyen. A hozzáállás a következő volt: megbeszéltük a rendfenntartókkal, hogy több pénzt kapnak, ha nincs probléma. Inkább engedjék el a fülük mellett a sértegetéseket, és ha csak lehet, ne az erejüket fitogtatva intézkedjenek, inkább békésen. Ez bevált, és voltak, akik visszajöttek, elnézést kértek, mert épp rossz napjuk volt, és megígérték, hogy többé nem problémáznak. Hálásak voltak, hogy a rendfenntartók nem verték őket agyba-főbe. Persze akadtak olyanok is, akikkel nem lehetett bírni, ők azután nem jöhettek be.
Akkoriban nyilván nem lehetett dalokat egyszerűen csak letölteni, mint mostanában. Hogyan jutottál zenéhez?
– A lemezekért akkor már Bécsbe mentem, mert a külföldi lemezek számítottak igazán menőnek. Akinek jó lemezei voltak, az lehetőséget kaphatott, hogy zenét engedjen. Természetesen nemcsak én, hanem mások is. Akkoriban sokat utaztunk, mert mindenért utazni kellett, a berendezésért, a zenéért is. A lemezlovas kifejezés nem is igazán volt jelen a köztudatban. A szükséges papírokon először zenészként lettem feltüntetve, a vámos pedig nézte, milyen zenész az, aki nem hangszert visz magával, hanem gramofont. Meg volt szabva, hány lemezt lehet áthozni a határon anélkül, hogy vámot kelljen fizetni. Valójában nem is érte meg túlzásba vinni, mert egy este alatt megközelítőleg ötven dalt engedhettünk le. A mennyiségnél sokkal fontosabb volt a szelekció. Az, hogy legyenek aktuális dalok, újdonságok, azaz még csak ezután befutó zeneszámok, és persze az ún. közönségkedvencek, amelyek nehezebben kopnak ki. Régen titokban tartottuk az érdekességeket. Ha olyan lemezem volt, ami ritkaságnak számított, fehér borítóba tettem, hogy más ne lesse meg. Elvégre rengeteget utaztam érte. Angliában előfizettem az új kislemezekre, hetente érkezett a prospektus. Ez csak egy lista volt, attól még nem tudtam miről van szó. Az ismert neveknél nem volt gond, mások esetében pedig a külföldi rádiókat hallgattam, amelyeket nagy nehezen lehetett befogni, és próbáltam kikövetkeztetni, melyik dalról lehet szó. Így ismertük fel az újdonságokat.
Hogyan lettél rádiós?
– A Lezonitban voltam, amikor néhai Soltis Gyula szólt, hogy szükség lenne néhány zeneszámra. Az adás akkor a Városházáról ment. Akkoriban a rádiók nehezebben jutottak hozzá a zeneszámokhoz. A lemezboltjaink kínálata eléggé hiányos volt, a diszkókban hallott dalokat pedig keresték a hallgatók, és nekem voltak ilyen lemezeim. Mivel a műsorvezetőknek gondjuk akadt az angol nyelvvel, megkértek, hogy konferáljam fel a dalokat angolul. Így kezdődött minden. Azután műsorom lett, amelyben igyekeztem bemutatni az újdonságokat, amiket külföldről szereztem be.
Mindeközben pedig rengeteget utaztál...
– Sok helyen megfordultam, több rádiószerkesztőségben is. Szerettem megragadni az alkalmat. Amikor Angliában jártam, ott is elmentem diszkóba körülnézni. Alkalmam nyílt bemutatkozni, elfogadták azt is, hogy nem beszélek tökéletesen angolul. Nemrég Kanadában jártam, az egészen más világ. Hosszabb ideig tartózkodtam ott, és engedtem is zenét. Ott ún. ötven pluszos esteket is tartanak, kifejezetten az idősebb generációnak, ami azt jelenti, hogy ötven évnél fiatalabbak nem is igazán mehetnek be. Azelőtt lehetőségem nyílt kiköltözni Kanadába, de a gyerekeim kicsik voltak, én pedig nem akartam lemaradni a felnövésükről. Nem éltem a lehetőséggel, de nem bánom, úgy érzem, ide tartozok. Nem csak külföldre utazgattam. Régebben mozgódiszkót is szerveztünk, körbejártuk a környező településeket, ahol összejött a falu apraja-nagyja, mert náluk nem működött diszkó, vagy az másmilyen volt.
A diszkóestekből mára retró estek lettek...
– Tulajdonképpen most a retró est az újdonság, mert az régebben nem volt. Ilyenkor retró zenét lehet hallani, azokat a dalokat, amiket a mostani idősebbek akkor hallgattak, amikor fiatalok voltak. Azelőtt is volt persze zene, de inkább élőben, a technika nem tartott még ott, hogy kellő minőségben legyen megörökítve.
Őrzöd a régi lemezeket?
– Nem, egy idő után túladtam rajtuk, hogy újakhoz jussak, majd pedig a zeneszámokat átmentettem, hogy kevesebb helyet foglaljanak. Most is megvan minden, csak digitális tárhelyeken őrzöm.
Nyugdíjasként is fiatalos lendülettel engeded a zenét, vezeted a műsorokat. Hogyan sikerült megőrizni a frissességedet, a hangodat?
– Régebben sportoltam, karatéztam, dzsúdóztam, és sohasem cigiztem. Nem iszok túl hideget, és nem szeretem a töményet. A hideg is kiráz tőle.
Nagyon érdekes, a hallgatók azt is felfedezték, hogy létezik Manó-dal, és gyakran kérik is…
– Ez a Maywoodtól a Mano, félreértés ne essék, nem rólam szól, de a hallgatók felfigyeltek rá, nagyon találó benne a rész, hogy Let the Music Play, Mano, Mano, Mano. Megvan ez a dal angolul és spanyolul is.
Élőműsorokat vezetsz és kapcsolatban állsz a hallgatókkal. Tulajdonképpen a díjat azért is kaptad, mert a zene által igyekszel összehozni a vajdasági magyarokat, azokat, akik régen együtt voltak, de már egymástól vagy innen elszakadtak...
– Igen, és ez a díj nagy megtiszteltetés. Arra is törekszek, hogy a műsorok ne legyenek teljesen egyformák. A Slágergyár a slágerekre összpontosít, a Rádiódiszkóban mennek a táncolósabb, pörgősebb dalok, a Körhinta pedig vegyes, ebbe érdekes infókat is beleszövünk. Szeretek kapcsolatban állni a hallgatókkal, teljesíteni a zenei kívánságokat. Megkeresni a dalokat akkor is, ha a hallgató sem biztos benne, hogy mi a címe, hogyan írják vagy ki az előadó. Sokszor körülírják melyik dalról lehet szó, vagy úgy írják le a címet, ahogy hallják. Sajnos nem mindig sikerül mindenkinek a kedvében járni. A műsorok által a hallgatók is kapcsolatba kerülnek egymással, dalokat és jókívánságokat küldenek egymásnak, én pedig ezt közvetítem. Most már az internetnek hála, messzi országokban is hallgatnak bennünket. Akik külföldön élnek, azoknak ez sokat jelent, mert úgy érzik, nem lettek elfelejtve. Ausztráliában is vannak innen származó, rendszeres hallgatóink, holott ott más az idő. Poénkodtunk is, hogy a zenei kérés a jövőből érkezett.
