Zenta község napja és a zentai csata háromszázhuszadik évfordulója alkalmából polgármesteri jubileumi díszoklevelet vehetett át Verebes Ernő zeneszerző, költő, a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja, aki Zenta művészeti életének fellendítéséért és a zentai csata emlékének művészi megörökítéséért érdemelte ki az elismerést. A díj kapcsán a múlt tapasztalatairól, a jelen feladatairól és a jövő kihívásairól beszélgettünk.
– A Zenta község napja és a zentai csata háromszázhuszadik évfordulója alkalmából nekem ítélt jubileumi díszoklevél nagyon megtisztelő számomra, ugyanis úgy érzem, a munkám elismerése mellett ez a díj annak bizonyítéka is egyben, hogy a zentaiságom nem szenvedett csorbát azzal, hogy már nem élek Zentán, hiszen én mind a mai napig zentai maradtam. Kevés nagyobb dolog van annál – és ezért is vagyok rendkívül hálás a városomnak ezért az elismerésért –, hogy így tartanak számon.
A díjat Zenta művészeti életének fellendítéséért és a zentai csata emlékének művészi megörökítéséért érdemelted ki. Azok kedvéért, akik esetleg nem rendelkeznek naprakész információkkal a munkásságodról, elevenítsük fel, hogy milyen tevékenységeket ölel fel a zentai csata emlékének művészi megörökítése!
– Ez egy több éven át tartó folyamatot ölel fel, hiszen írtam dalt és verset a zentai csatáról, valamint született egy oratóriumszerűség is, amelyet Kontra Ferenccel közösen alkottunk meg, igaz, hogy ez elsősorban az 1991-es zentai béketüntetések témáját dolgozza fel, de ezt olyan módon teszi meg, hogy az akkori eseményeket párhuzamba állítja a zentai csatával. Ezenkívül írtam egy kantátát is, ezt be is mutatták a Kis Szent Teréz-templom alapkőletételénél. Ez egy 1573-ból származó pálos zsoltároskönyv alapján íródott, ebből olyan szövegrészeket válogattam ki, amelyekben Dávid perlekedik Istennel. Ez egy szimfonikus zenekarra írt mű, Magyarországon is játszották. Azt hiszem, elsősorban ezek azok a műveim, amelyek a zentai csatához, illetve a csata emlékének megörökítéséhez kötődnek.
Egy interjúban úgy fogalmaztál, alapvetően zeneszerző vagy, mégis inkább szerzőnek szereted magad titulálni, mivel a zene mellett a szövegekkel is foglalkozol. Jelenleg melyik van inkább előtérben az életedben, egyáltalán hogyan egészíti ki egymást a kettő?
– Úgy érzem, ezek mára már teljesen összeértek, bennem ugyanis mind kevésbé jelennek meg különálló kategóriaként. Ebben talán a színháznak is van némi szerepe, hiszen a színház az, ahol minden összeér, nemcsak a szöveg és a zene, hanem a látvány és sok egyéb dolog is. Azok a kísérletek, amelyeket tervként fogalmaztam meg magamnak, most már kezdenek olyan módon is megvalósulni, hogy kezdem egyre tisztábban látni az egyes munkáim közötti összefüggéseket, és ezáltal megkomponálódik az egyes munkáim sorozata is. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy mikor melyik szöveg után milyen zene jön, illetve azt is, hogy a munkáim tematikailag miként kötődnek egymáshoz, és miként formálódnak életérzéssé.
A zene és a szöveg fúziója, illetve ezen belül a te zenéd és a te szöveged fúziója hogyan valósul meg a mindennapok során abban a munkában, amit a Nemzeti Színházban végzel?
– Elsősorban a darabokban, hiszen ha az ember dramaturgként vesz részt egy születő darab létrejöttében, akkor mindenekelőtt a szöveggel foglalkozik, kezdve az adott szöveg meghúzásától egészen addig, hogy egy szöveget adaptálnia kell, ami már jóval összetettebb feladat. Ám mivel a zene is igen fontos szerepet kap az előadásainkban, ezért természetesen abban is lehet kanalam. Nagyon érdekes látni azt, hogy egy-egy előadás hogyan öleli fel azt a sokszínűséget, amely a létrejöttét megelőző munkafolyamatot jellemezte, és miként válik autochton egységgé, miközben külön-külön dolgozunk a szövegen, a zenén, a szcenográfián, a rendezésen stb. Ennek a részeseként azt kell mondanom, hogy egyetlen összművészet létezik, és annak vannak különféle aspektusai. Az alapjelek és az alapimpulzusok ugyanis ugyanazok. Mi jelekkel, motívumokkal, rendszerekkel dolgozunk, és ezek minden művészeti ágban ugyanúgy megvannak, csupán az anyaga más az adott művészeti ágnak. És ez a komponáltság az igazán érdekes, az, hogy ez az egész egyszer csak összenő, és kiad valamit, amit úgy hívunk, hogy előadás.
Mekkora kihívást jelent számodra, hogy azt a komponáltságot, ami benned megszületik – legyen szó akár szövegről, akár zenéről –, másoknak is átadd?
– Nagy kihívást jelent, és olykor bizony nagy harc folyik munka közben, mert több ember gondolata kell hogy elnyerjen egy olyan pozitív interferenciát, amelyből azután egy még izgalmasabb, még erőteljesebb hullámzás alakulhat ki. A két vagy több gondolat ugyanis nem olthatja ki egymást, hanem egy újabb dimenziónak kell megszületnie belőlük. Ehhez nyilván olyan személyeket kell meggyőznöm, akiknek hozzám hasonlóan megvan a maguk meggyőződése. És ezzel ők is ugyanígy vannak. Ám mivel a kollégáim is éppen annyira megértőek és együttműködőek, mint én, ezek a külön-külön elgondolások egy idő után szinte mindig egy irányban haladnak, és így viszonylag könnyen megtermékenyítődik az a gondolat, amelynek alapján megszületik a végeredmény. Ezt az átadást én így fogom fel. Persze nem egyszerű megfogalmazni azt, hogy hol ragadható igazán üstökön a színház. A minap azt mondtam valahol, hogy a színház valamelyest egy Erős Pistá-s üveghez hasonlít, amiben temérdek mennyiségű paprika koncentrálódik a maga ízével és a maga erejével. Hasonlóképpen jelenik meg a színházi valóság is a hétköznapi valósághoz képest, hiszen az is valaminek a szüzséje, valaminek az olyan koncentrátuma, amelyet ha az ember megtekint, akkor mindig valamiféle összigazságot lát. Ennek a kivonata az, ami a színházban megjelenik, és bizony nem kis munka kell ahhoz, hogy ezt a szintet el tudjuk érni.
A Nemzeti Színházban számos előadás és egyéb projektum fűződik a nevedhez. Kiemelhetünk néhány olyat, amelyekre különösen büszke vagy?
– Azzal kezdeném, ami most zajlik. Ez egy Jean Cocteau-dráma, amit Dér András rendez majd. Ennek a szövege éppen most van születőben, a meglévő fordítást ugyanis, amit még Heltai Jenő készített el, egy picit átalakítjuk, és megpróbáljuk maibbá tenni, lehetővé téve ezáltal, hogy a mára vonatkoztassuk az egyébként önmagában is igen izgalmas cocteau-i világot. A darab pszichológiai szempontból is rendkívül érdekesnek tekinthető, hiszen színészekről szól, illetve arról, hogy miként élik meg a színpadi életük és a privát életük között feszülő ellentétet, és ettől eléggé pszichologizáló jellegű a mű, amely más aspektusból könnyednek is tekinthető, hiszen alapvetően egy szerelmi háromszöget dolgoz fel. De említhetném Carlo Goldoni Házasság Palermóban című vígjátékát is, amelyet Kiss Csaba rendez, és amelynek a bemutatója szintén a közeljövőben lesz. Ehhez az előadáshoz dalokat írtam, amit ugyancsak nagyon élveztem. A legbüszkébb azonban talán továbbra is a Don Quijotera vagyok, ami a múlt évad elején született meg, és gyakorlatilag saját művemnek tekinthető, hiszen Cervantes szövege alapján írtam meg azt a drámát, amely a Nemzeti Színházban bemutatott darab alapjául szolgál. Ami pedig az egyéb projektumokat illeti, elsőként mindenképpen a MITEM fesztivált, azaz a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozót emelném ki. Ezt a találkozót a jövő év tavaszán immár ötödik alkalommal szervezzük meg, és a világ minden tájáról várunk résztvevőket. Ennek a fő szervezője egyébként Kulcsár Edit kolléganőm, de mindannyian igyekszünk hozzátenni a saját ötleteinket. Ez egy nagyon fontos része a munkánknak, hiszen korábban ilyen volumenű és ilyen színvonalú színházi fesztivál nem volt Magyarországon. De vannak egyéb olyan rendezvényeink is, amelyek a Nemzeti Színházban zajlanak, és bár nem kötődnek szorosan hozzá, mégis rendkívül fontosak számunkra, mint például a különféle gyermekműsorok, a hátránnyal élők műsorai és az egyéb programok, hiszen szerencsére – ahogyan mondani szokás – sok kéményből füstöl ez a gyár.
Egy elismerés mindig kiváló lehetőséget kínál a visszatekintésre és az előretekintésre is. Ha mai szemmel visszatekintesz, akkor mennyire volt egyenes ez az út, amit az elmúlt évek során bejártál, illetve milyennek látod a folytatást?
– Ha a munkahelyeimet vesszük alapul, akkor egyáltalán nem volt az, hiszen annak idején a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központban kezdtem dolgozni, azután voltam rádiós szerkesztő, majd éveken át tanárként dolgoztam, most pedig már ötödik éve a Nemzeti Színház dramaturgja vagyok. Mindennek azonban nyilvánvalóan van egy közös nevezője, és ennek folytán úgy érzem, hogy ezek a tevékenységek bennem egységesültek. Ugyanúgy, ahogyan a tanítás egyfajta szereplés – legalábbis egy darabig –, a mostani munkámban is van egyfajta szereplés, annak ellenére, hogy én magam nem állok ki a színpadra. Az, amivel foglalkozom – az irodalom és a zene –, megengedi, hogy különféle munkák révén vagy éppen azokon keresztül tudjam azt prezentálni. Ilyen szempontból tehát egyenesnek látom azt az utat, amit bejártam, legalábbis eddig mindenképpen. Azt, hogy a folytatás milyen lesz, egyelőre nem látom, jövőt tervezni ugyanis egyáltalán nem könnyű, hiszen ahogyan más intézményekben, úgy a Nemzeti Színházban is mandátumokra választják az igazgatókat. Egy színházban általában addig marad együtt egy csapat, ameddig az igazgató mandátuma tart. Mi most az ötödik évnél tartunk, és ez az utolsó közös évadunk. Nem tudom, hogy utána mi következik, nyilvánvalóan mindannyian azt szeretnénk, ha Vidnyánszky Attila újra megpályázná az igazgatói posztot, és ezáltal a jövőben is képviselni tudnánk azt az ügyet, amelyet az elmúlt évek során képviseltünk, és amelyért az elmúlt évek során dolgoztunk. Terveink természetesen vannak, nemcsak a mostani évadra vonatkozóan, hanem azon túlmenően is, az azonban, hogy lesz-e lehetőségünk a megvalósításukra, már nem kizárólag rajtunk áll.
