A művészet áll nála az első helyen, és ugyanilyen otthonos terep számára a konyha is. Kalapgyűjteményét a nagyapjától öröklött darabokkal alapozta meg, de saját bevallása szerint a hőségben praktikusabb, ha fejkendőt viselünk. Környezettudatosságról, szusiról és hosszú távú terveiről beszélgettünk a fiatal, újvidéki képzőművésszel, Újházi Adrienn-nel.
Rendkívül termékeny vagy, egyik művésztelepről a másikra jársz, folyamatosan jelen vagy csoportos és egyéni kiállításokon. Meséld el, milyen projekten dolgozol jelenleg!
– Jelenleg az organikus festményeimen dolgozom, főleg miniatúrákon. Ez most váltás, jó kisebb formátumokban alkotni. És mivel sokat kell befektetni az alapanyagokba, megoldás számomra, mert ez minimalista dolog. A kedv, az akarat, az inspiráció megvan, folyton dolgozhatnékom van, de a nagyobb formátumokat nehéz lenne finanszírozni. Különösen érdekel most a braille, a vakok írása: a miniatúrákon lencsemagot használok, hogy megkapjam a kidudorodást, ezáltal a vak ember is megtudhatja, mi van a munkáimon. A braille használata irónia is: a látó emberek nem értik ezeket az idézeteket, amiket ilyen módon írok le. Szeretném, ha az emberek felfigyelnének arra, hogy mit keres a braille az organikus festményen, vagy egyáltalán braille-e, mert egyesek nem is gondolják, hogy az lenne, mások meg nem tudják elolvasni, és akkor követelik a szöveget. Ezek a szövegek is összefüggnek a koncepciómmal, aminek a lényege a védelem és az önismeret. Az emberek nagyon el vannak távolodva önmaguktól, és előbb önmagunkat kell megismerni, ápolni, hogy utána ápolhassuk a környezetünket is.
1995-ben születtél, a Bogdan Šuput Formatervezői Szakközépiskolába jártál, jelenleg pedig az újvidéki Művészeti Akadémia negyedéves festészet szakos hallgatója vagy. Bioorganikus festmények, magvas assemblage-ok, installációk, digitális makroképek – ez a jelen. Honnan indultál, és merre tartasz?
– Már a középiskolában bennem volt az organikus anyagok iránti szeretet, mert szeretek főzni is, és van egy úgynevezett teóriám, hogy aki jól tud főzni, az jó festő és fordítva. Ez a filozófiám, amit középiskolás koromban kezdtem fejleszteni, csak nem volt olyan alapom, hogy kivitelezzem az elképzeléseimet. Amikor bekerültem az akadémiára, szép lassan kezdett kibontakozni: a tojásmotívummal indultam. Az első tojásos kiállításomon volt egy munka, ami magvakból állt, ebből fejlődtek ki második évben a magvas miniatúrák, harmadikban áttértem a búzás munkáimra, és beleszőttem a digitális képet meg a fotót és egyebeket is. Negyedikben a választott tantárgyam a fotó, és érdekel, mi lesz ennek a végeredménye, mert nem a mindennapi, megszokott fotós hozzáállást alkalmazom, hanem a saját, egyéni látásmódomat.
Az alkotásaidban nagyon fontos az anyaghasználat és ebből kifolyólag a textúra. A vásznat gézre cseréled, a műveidbe viaszt, termőföldet és magvakat építesz be, máskor az alkotások szerves részeként növényi magvakat csíráztatsz. Mi izgat és inspirál ezekben a képzőművészetben kevéssé frekventált anyagokban?
– Az akadémia festészeti szakára iratkoztam, mert úgy gondoltam, ez az egyetlen, ami elég telített az én kifejezésmódomhoz. Tudtam, hogy nem egyszerűen festő leszek, aki a vászon előtt állva fest. Ezt is szeretem, de úgy érzem, mindenki képes többet adni magából. A textúrák, a színek érdekelnek, és ahogyan a művészet történetében folyton visszatérnek a természethez, én is ezt teszem, csakhogy másféleképpen próbálom kivitelezni: banalizálom is, meg nem is. Természetes anyagokat használok, de teljesen leegyszerűsítve és letisztulva, a kép pedig absztrakt formát kap. Ezekkel próbálom felhívni a figyelmet arra – egyelőre még kicsit indirekt módon –, hogy mennyi képzőművészeti alkotás jön létre szintetikus anyagokból. Próbálok minél több természetes anyagot felhasználni a munkáimban, ami a föld ápolásához is hozzájárul. Ez bio art, és a zero waste-tel is össze lehet kapcsolni. Ez a célom, és lassan kezdem magamat is bevezetni ebbe a világba.
Egyszer mintha azt mondtad volna, a bioorganikus festmény a te saját kifejezésed.
– Manapság nem létezik olyan, hogy inventív vagy eredeti, mert mindenki kipróbált már mindent. Úgy gondoltam, hogy Szerbiában vagy a Balkánon nem találtam még olyan művészt, aki organikus festményeket készít olyan módon, ahogy én.
Miközben erre a beszélgetésre készültem, El-Hassan Róza jutott eszembe, aki alkotásaival globális problémákra igyekszik felhívni a figyelmet, mint az ökológiai tudatosság hiánya. A te esetedben szerepet játszanak hasonló szempontok?
– Igen. Ő kis házakat készít, az installációival a teret használja ki. Én azért maradok a festői hozzáállásnál, kétdimenziós, organikus képeket csinálok. A munkáim alapja fából van, és ami a fixálást illeti, itt is próbálom óvatosan használni ezeket az anyagokat. A szintetikus anyagok közül jelenleg csak fa- és parkettaragasztót használok, ezek leállítják a növény növekedését, de ettől a munkát újra lehet hasznosítani. Annyit használok belőlük, hogy nincs pazarlás, csak lefedem velük a növényeket. Addig használom ezeket, amíg technikailag el nem jutok egy olyan megoldásig, hogy természetes módon állítsam meg a növekedést vagy a bomlást. Az előző képeimen használtam akrilt, de ahol csak tehetem, organikus pigmenteket használok, persze ezeknek az áruk is más. Szerencsére kevés színt alkalmazok, úgyhogy ezzel nincs problémám. Most olyan irányban gondolkodom, hogy teljesen letisztult, növényi eredetű színekkel, például céklalével dolgozzak. Ezzel is elérhetek finom átmeneteket, és ez is egy új lépés, ami a technikai megoldást illeti.
Meglehetősen redukált színvilággal dolgozol: a fehéren, a vörösön és a feketén kívül nem igazán találkozni nálad mással. Ez azt jelenti, hogy a természet produkálta színek változatosságával szemben számodra ennyi elegendő?
– Egyelőre igen. Elég elvont, amivel foglalkozom, és ha még belenyomnék egy csomó színt, akkor elveszne a lényeg. Nem is a színekről van szó, hanem az anyagról, az anyag felhasználásáról, és a színekkel csak hangsúlyt adok a festmény egyes részeinek. Hogy kinek mit jelent egy-egy szín, azt mindenki egyénileg dönti el. Nálam is megvan, hogy melyik szín mit szimbolizál.
Fontos állomásod a Tat tvam asi-projekt. Milyen módon kerültél kapcsolatba a keleti esztétikával és művészetfilozófiával, és mit adtak hozzá a látásmódodhoz?
– Másfél évvel ezelőtt próbáltam ki a szusit, és ez, vagyis a keleti ételek iránti szeretet volt az egyik kiindulópont. Addig voltak egyes értékek, amiket befogadtam, de még nem voltam elég nyitott a keleti kultúrára, ettől kezdve viszont elkezdtem kutatni. Egyes dolgokban meg is találtam magam, ami jó érzés volt, kiegészítette a kifejezésmódomat, segített abban, hogy vizuálisan kivitelezzem bizonyos ötleteimet. Fontos a zen buddhizmus művészete, amelyben rátaláltam az enszóra, amit aztán rajzoltam, festettem, és csináltam egy naplót is ezzel kapcsolatban. Ezért is jutottam el harmadik évben a kör formájához, amit több szempontból is meg lehet megközelíteni, de az általános jelentése – ugyanúgy, mint a tojásnak meg a magnak – a végtelenség, a ciklikus körforgás. A munkáimon, például a Tat tvam asi-kiállításon is, organikus kivitelezéssel jelennek meg az amorf kör formák.
Ezek szerint a főzésből jön a kelet, nem fordítva. A gasztrofotóidat nézve felmerült bennem a kérdés, hogyan járul hozzá a művészi önkifejezésedhez egy szusi elkészítése?
– Az étel készítése meditatív pillanat a számomra, ilyenkor teljesen kikapcsolok, ugyanolyan nyugalmi állapotba hoz ez, mint az alkotás: megszűnik körülöttem a tér meg az idő, teljesen az asztalra fókuszálok, és végzem a munkámat. Ugyanúgy, amikor fotózom, és igazgatom az ételt, hogy megkapjam a megfelelő kompozíciót, vizuális megjelenést.
Legutóbb arról is beszélgettünk, hogy az alkotások jellegéből adódóan rengeteget fúrsz, faragsz, barkácsolsz. Milyen mértékben része ez a munka az alkotás elkészítésének? Hogy néz ki az a tér, amiben dolgozol?
– A keret készítése számomra külön barkácsolással jár, szerves része a munkának. Nálam nincs olyan, hogy készen vásárolt kerettel határt húzok a kép köré, meg szerintem nem is lesz. Ha egy munkát bekeretezel, azzal behatárolod, a néző is úgy nézi, hogy annyi az egész, ami azon belül van. Próbálom bevonni a nézőt: az embernek is nyitottnak kell lennie az alkotáshoz, és az alkotásnak is az ember iránt. Attól függően, hogy búzát vagy akármilyen más növényt, természetes anyagot használok, vagy az alaphoz fűzöm hozzá a keretet, vagy pedig a már létrehozott keretre és alapra ültetem a magvakat. Pár alkalommal a szobámban barkácsoltam, aminek nem volt jó vége, mert ez porral, piszokkal jár, utána áttértem a teraszra, mert nyári szünetben nincs hol dolgozni. Néha-néha elmentem az akadémiára, de akkor még nem költözhettünk be, év közben viszont egyfolytában ott vagyok; egyfajta plusz, hogy napi 24 órán át ott lehetünk. Ilyenkor átviszem oda az összes fölszerelésemet, amikor pedig otthon vagyok, elmegyek a nagytatámhoz, és az udvarban dekopír fűrésszel vágom az anyagokat. Mindent magamnak szerzek be méterre, az alapokat is: az osb lapokat, sper- és MDF lemezeket, és ezeket magamnak aprítom fel. Elég sok fizikai munka is jár ezzel. Saját műtermem még nincs, egyetemistaként nem tudom magamnak finanszírozni.
Hogy nézne ki az álmaid műterme?
Ez egy nagyon jó kérdés! Mindegyik sarkát felosztanám külön részekre: lenne egy steril rész, ahol ültetnék, a másik részben barkácsolnék, egyben raktároznám az alapanyagokat, az utolsó pedig egy tároló lenne a munkáknak.
Azt gondolom, hogy a generációd talán egyik leginkább törekvő és jelenleg egyik legsikeresebb fiatal alkotója vagy. Mit gondolsz a saját sikeredről?
– Eléggé önkritikus vagyok, úgyhogy nekem a siker nem azt jelenti, hogy elértem egy célt, és most megállt minden, hanem rögtön lépek egyet. Megpaskolom a saját vállamat, és gyerünk tovább! Mindig ki vannak tűzve a célok, szóval nem sokáig élősködök a saját sikeremen, nem is vagyok dicsekvő, szóval, ha az emberek mondják, ahogy most ezt te megemlítetted, akkor arra gondolok, hogy szerintem vannak nálam jobbak is. Persze meg kell becsülni önmagunkat, és örülök, hogy így alakult az egész, semmit nem változtatnék, és megyek az álmom felé, ez a legfontosabb.
És mi az álmod?
– A lényege az, hogy elismert képzőművész szeretnék lenni, aki megállja a helyét a saját munkái mellett, és szeretném, hogy az emberek megértsék azt, amit csinálok. Igaz, hogy a művész magának alkot, de a környezetének is. Az organikus az én vizuális nyelvem, és az így készült alkotásokkal szeretném felhívni a közönség figyelmét. Vajdaságban, Szerbiában és a Balkánon nem annyira felkapott az, amit csinálok, ezért nagy kihívás számomra, amit vállaltam. Néha elgondolkodom azon, mennyire érdemes ezt csinálni, kiborulok, egzisztenciális krízisek fognak el, mint minden művészt, mint minden embert. De mindig, amikor belenyugszom, magamba nézek, rájövök, hogy tovább kell lépni, a nehezebb pillanatok is az élet részei. Az utóbbi időben sokan kérdezik, hogy lesz tovább. Nem szeretek túltervezni, a negyedik év után biztosan megkezdem a mesterképzést, ha minden úgy alakul, akkor itt, Újvidéken, de szeretnék külföldre menni. Ha nem találok megfelelő egyetemet, akkor itt maradok. Kevés egyetem van, ahol ilyesmivel foglalkoznak, és ahhoz, hogy befogadják, komolyan kell igazolni azt, amit csinálok. Ezt inkább az északi országokban fogadják el, ott sokkal nyitottabbak, különösen Hollandiában. Vannak olyan álmaim, hogy keletre utazok, de hogy konkrétan melyik országban, kultúrában tudnám elképzelni magam, nem tudom megmondani. Az a fontos, hogy olyan közegben legyek, ahol maximálisan tudom fejleszteni magam.
