A magyarországi Kairosz Kiadó Magyarnak lenni elnevezésű sorozatának 85. kötete A dal vándora címet viseli, mely Szvorák Katalin Kossuth-díjas népdalénekes és Simon Erika beszélgetését adja közre. Szvorák Katalin feleleveníti pályakezdését, utazásait, a közel ötven országban adott koncertjeiből szemezget: elmeséli, hogy énekelt már bajor underground kocsmákban, finn templomokban és francia marhavásáron éppúgy, mint franciaországi kastélyban. Saját tevékenységét zarándoklatként határozza meg, mely magában foglalja a múlt hordozását, az értékmentést, az értékőrzést, legfőképpen pedig a jövőteremtést. Lelkesen ecseteli utazásai során szerzett élményeit, azt, hogyan menekül el a nagyvárosok zajától és veti bele magát a világ bármely táján a természet szépségeibe, hogy mindenhonnan „kavicsokat, gyökereket, kagylókat, kiszáradt virágokat és egyéb haszontalanságokat” (18) hozzon haza. A beszélgetés során több alkalommal is felidéződnek Ralph Waldo Emerson sorai, melyek közül a Szvorák Katalin által idézett gondolat: „Beutazhatjuk az egész világot, de magunkban kell azt hordoznunk, különben sosem fogunk rálelni” tűnik leginkább igaznak a népdalénekes világszemléletére. „A legtöbb ember menekül a csend elől, nem tud vele mit kezdeni, mert így szembesülnie kell önmagával. A legtöbb ember önmaga elől menekül, s az emberek java másnak akar látszani, mint ami, közben pedig a legnagyobb hűséggel önmaga iránt tartozik elsősorban” (24). Elmeséli, határon túli magyarként hogyan illeszkedett be a magyarországi környezetbe, s miként tekint saját, kisebbségi identitására: „Magyarországra kerülve, az 1970-es évek vége felé egészen más optikán keresztül láttam a saját világom, hiszen odaát »magyarka« voltam, a csallóközi magyaroknak a »korcs« nyelvet beszélő palóc, Magyarországon pedig, hol szlovák, hol cseh lány, olykor csehszlovák, még az elit Eötvös Kollégiumban is (…) Nagyon jólesett a Röpülj páva tévé versenyen szerzett első díj, hiszen ekkor valamennyire előtérbe fókuszálódott a szlovákiai magyarság is, mert addig elsősorban csak Erdély volt a hivatkozási epicentrum (…) Nehéz, de szép évek voltak ezek, dupla-kisebbségiként, palóc-magyarként, falusiként-vidékiként Csehszlovákiából átkerülni az anyaország »vízfejébe«, Budapestre, majd véglegesen áttelepülni, egy pici faluban otthont teremteni, családot alapítani és mindeközben megmaradni felvidékinek egy tágabb szellemi hazát teremtve a Kárpát-medencében” (24–25) – olvashatjuk Szvorák Katalin vallomásában a kisebbségi léthelyzetre, önmaga felvállalására tett igyekezetéről. Éppen ezért válhat a népdalénekes számára legféltettebb kinccsé az anyanyelve, „s mivel gyakorta meg kellett érte küzden[ie], ezért oly drága nek[i] az énekelt anyanyelvvel együtt” (32). Szvorák Katalin egyszerre nagyon intim és feltárulkozó ebben a nagyinterjúban, szerinte „az éneklés a lélek gyógyítója” (37), az égi-földi harmóniát jelentő népdal pedig képes legyőzni a betegségeket, vallja saját tapasztalatából kiindulva, hiszen ő maga is legyőzte daganatos betegségét. És hogy mindezt nem csupán üres frázisként gondolja, bizonyítja Gyógyító dallamok című albuma, amelyet gyógypedagógiai hivatástudattal készített, hogy dalai által logopédiai segítségre szoruló embereknek, beszédzavarral küszködőknek, agyvérzéses betegeknek, Parkinson- és Alzheimer-kórban szenvedőknek, autista gyerekeknek segítsen. Beszél mindazokról a személyekről, akik valamilyen módon szerepet játszottak népdalénekesi és -gyűjtői pályája kiteljesítésében, de büszkeséggel ejt szót arról is, hogy felmenői között juhászok is voltak, akiktől „örökölt szabadságérzet[e] egyre erősödik benn[e]” (53). A beszélgetés a privát szféra tereit is érinti, így eshet szó az énekesnő „legőszintébb és legobjektívebb, legkíméletlenebb” (62) kritikusáról, irodalomtörténész és régész férjéhez fűződő kapcsolatáról, családjáról, majd hitről, Istenről, rákról, gyógyulásról, s az értékrendje megváltozásáról: „Miután túléltem a két műtétet, majd a néhány sugárkezelést, elsőként egy komoly szellemi méregtelenítést kezdtem. Elkezdtem magamra figyelni, egyfajta önvizsgálatot tartottam, és azóta egészen más szemmel nézem a világot, önmagamat jobban elfogadom és szeretem, nem akarok annyira megfelelni másoknak” (71). Szóba kerülnek a rohanó élet kihívásai és a modern családok válsága, Szvorák Katalin szerint azonban még ha nehéz is értéket őrizni és közvetíteni, mindez nem lehetetlen feladat: egy családban fontos, hogy tagjai megbecsüljék, elfogadják, tiszteljék egymást, képesek legyenek megbeszélni a problémákat, és együtt tudjanak örülni a közösen megélt élményeknek. A 2013-ban neki adományozott Kossuth-díjra váratlan ajándékként tekint, mely egyúttal a népdal létjogosultságának, ugyanakkor a határon túli magyarság, és a népdalénekes szűkebb pátriájának, a Felvidéknek is az elismerése. A díj hatására bevallása szerint sem ő, sem a köztudatban és szakmában elfoglalt helye nem változott meg: pályafutása során egyetlen hónapig dolgozott csupán menedzserrel, külföldi előadásait kevés kivétellel baráti meghívások révén tartotta, eddig megjelent harmincnégy tematikus önálló albumának egy része pedig magánkiadásban látott napvilágot. „Mindig is fontosnak éreztem, hogy a szakmabeliek is észrevegyenek. Úgy érzem, mind a mai napig egy kívülről jött valaki vagyok. Nem panaszként mondom ezt, s az is felmerül ilyenkor, hogy én megtettem-e mindent azért, hogy igazán befogadjanak. (…) A közép-európai népek dalainak válogatásával a legtöbben nem értették meg a szándékaimat. Nemegyszer feltették a kérdést: »Kati, te milyen magyar vagy, hogy más nyelven is énekelsz?« Erre az én válaszom nagyon egyszerű: aki a saját kultúráját tiszteli, becsüli, a másét nem tudja gyűlölni” (97–98).
