Két dolog jut eszembe a kiváló tollú, magyarul választékosan beszélő, de mégis szerb nyelven író Boško Krstić könyvének alcíméről: az általános iskolában még diákkoromban is dívó emlékkönyv, amibe az osztálytársak és barátnők autográf bejegyzéseket tettek, ki az életre fölkészítő, valahonnét – leginkább más emlékkönyvekből ellesett – szentenciákat másolt, vagy ökörködő, zömmel mások által már korábban kifundált tréfás szövegeket írt meg rajzolt hozzá, esetleg képet ragasztott bele. Némely fiúnak is volt emlékkönyve, de azok a kezdeti föllángolások után más érzelmi kötődések súlya alatt érdektelenekké váltak. Az emlékkönyv a tudatunkban lányos műfajként horgonyzott le. A másik, a szépirodalmi kiadók által almanachba rendezett írói emlékkönyvek, amelyekben pálya- és/vagy kortársak írásait gyűjtik egybe az adott szerző életművére vonatkozóan. Lényegét tekintve ez is kollektív, több szerzőt mozgósító műfaj. Egyik se fedi a Quasimodo kötet lényegét, hiszen az egyszerzős. Az írói életművek köré épített emlékkönyvek ebben az esetben lényegtelenek, nem is foglalkozom velük a továbbiakban, a személyes emlék(könyv)nek tekinthető Krstić-kötet viszont leginkább az emlékkönyvet birtokló számára tett bejegyzések szöveglejegyzéseire mutat, ám ez sem igaz teljességében, hiszen az emlékkönyv tulajdonosa (címzettje) már nem él.
Az emlékkönyvjelenség (Friendship scrapbook, Stammbuch, silva rerum, memorabilia personalia) az emberi viszonyok és kulturális kapcsolódások dokumentuma, ami poligenetikus mivolta, többszerzőisége révén értékes kincsesháza az imagológiai kutatásnak. A határozottan feminin jellegű emlékkönyvjelenség a bejegyzések által felmutatja a szerzők nemi, generációs és etnikai hovatartozásának jellemzőit. Az emlékkönyv a kulturális másság tárháza, amelyben az olvasó konfliktus nélküli nemi, nemzedéki, nemzeti mítoszokkal és közhelyekkel szembesülhet, és nyomozhat az antropológiai és kulturológiai jelek közt az interperszonális és interkulturális eredők után. Draginja Ramadanski irodalomtörténész szerint az emlékkönyv alapvetően női diskurzus, egyfajta mentális staféta, ami újra kézbe véve „mindenekelőtt találkozás a személy korábbi identitásával, amely elképzelhetetlen a Másikból való visszatükrözés nélkül. Mindezeknek a jelentésegyütteseknek közvetítésével alakul ki a portrénk, jut kifejezésre emberi kapacitásunk, s egyenesen igazolást nyer szociális értékünk.
Ennyi bevezetésre szükség volt a Quazimodo-projekt értelmezéséhez. Krstić könyve, ami legközelebbről tárcák egybefüggő sorozataként határozható meg, több ponton is alátámasztja Ramadanski elgondolását, eltekintve a feminin jellegzetességtől, ám igazolván, hogy a szóban forgó – irodalmi – emlékkönyv is a szerző korábbi, esetünkben fiatalkori identitásának megjelenítése a Másik emlékezetének tükrében és a múlt kaleidoszkópjának mindig azonos hulladékdarabjainak folyton változó konstellációjában megmutatkozó látványai közepette.
Krstić emlékkönyve „legjobb barátjának”, Andrisnak és családjának, Kvazimodo1 Braun István író, jogász, színpadi szerző famíliájának állít emléket. A Ramadanski által emlegetett Másik viszont ebben az esetben nem csupán az emlékkönyvbe sorokat író szerzővel azonosítható, hanem a bejegyzések „tárgyát” képező személlyel, akitől visszapattannak a reflexiók, és akarva-akaratlanul fikciós szereplővé alakul, aki saját sorsa mellett a róla beszélő sorsát is cipeli. Egyenlőségjel semmiképpen sem tehető az elbeszélt és az elbeszélő közé, ám vitatható, hogy az egymás közti átjárás milyen messzire vezet a tapasztalattól a fikcióba, ami a szerzőt is elbizonytalanítja: „Az elmúltak után már nem vagyok bizonyos abban, hogy mindaz, amit ma gondolok és leírok, valóban úgy is történt. Lehet, hogy csak kitaláltam, és a Jaszi-bara sarából gyúrtam Andrist a barátommá, olyanná, amilyenre szükségem volt? Életre szóló barátommá. Vagy most teszem, amikor már nincs közöttünk, amikor azok után, ami történt velünk és történt velem, már száz barát kéne, annyira vágyok a barátságra, vagy csak egy barát, amilyen Drisa2 volt, aki mindig kéznél van, amikor szükségem van rá.” (105. o.) Illetve tovább: „Miközben próbálom felidézni Andris mosolygós arcát és kideríteni, milyen is volt valójában a barátom, inkább ismerem meg magamat, mint őt. Sok mindenben különböztünk: én sovány és magas – ő alacsony és kövérkés; én patetikus, melodramatikus, kicsit pesszimista – ő vidám és optimista; én komplikálásra hajlamos – ő praktikus; számomra a jövő távoli volt – neki holnap kezdődött; nekem az e világi élet nehéznek és szomorúnak tűnt – neki könnyűnek és vidámnak; az én szerelmeim végzetesek és drámaiak voltak – az övéi vidámak és szórakoztatóak; én szégyenlős voltam – ő olykor érzéki.” (106. o.) Ehhez járul egy általános felismerés, mely szerint hiába gondoljuk, hogy csupán magunkról beszélünk, történetünkben ott lappang sok más sorstörténet is.
Az elbeszélés (Első) Quazimodo Braun Henrik szabadkai újságíró és író családjától kezdődik, a sánta szabadkai hírlapíró és író, majd becenevét fölvette fia, (Második) Quasimodo, vagyis Braun István jogász, író és színpadi szerző famíliájával folytatódik. Az utóbbi fia volt (Első) Andris, akit édesanyjával egyetemben elsodort a zsidóüldözés, majd (Második) Andris, az író barátja, a talpraesettség mintaképe. Kvazimodóék Szabadka őslakosai, a Krstić család Nyugat-Szerbiából került a városba Horvátországon keresztül, mint határőrvédő família. A két, egymástól merőben eltérő társadalmi osztályt, kultúrát, magatartást képviselő család gyermekei egymáshoz csapódtak, ugyanabba az osztályba jártak, Braunék hetente két alkalommal ebéden látták vendégül a szinte nincstelen Boškót, aki pedig hálából beavatta a duci Andrist a városszéli kalandokba. Együtt serdültek, lettek felnőttek, és közösen osztoztak nemzedékük élettapasztalatán. Ennek a közösnek vélt múltnak a föltárására vállalkozott Boško Krstić melankolikus hangütésű könyvében.
Jövevényként, több ideiglenes állomás után került családjával Szabadkára, apja addigra mozgásképtelenné sorvadt, hiába szerette volna fiát a tenyerén tartva magasba emelni, hogy belássa új otthonuk határát, végül a gyereknek kellett kezelésre cipelnie apját. A majdani írónak így egyedül kellett fölfedeznie új otthonukat, a nagyvárosnak bizonyuló Szabadkát, ami a múlt század ötvenes éveiben még magán viselte a Monarchiából örökölt előkelőség és a környező tanyavilág diktálta egyszerűség hagyatékát. A város a Krstić család érkezésének idején mintha mély amnéziában szenvedett volna. „Az emberek bezárkóztak a házaikba, bezárták maguk mögött a nehéz kapukat. A szobákat régi csokrok elszáradt virágainak illata lengte be, fiatal férfiak gyászjelentéseit és fényképeit rejtegették, akik különféle hadseregekben szolgáltak és haltak meg, felszbadítóként vagy hódítóként – attól függően, hogy később minek lettek minősítve. A városszéli utcasarkokon a fiúk a legutóbbi háborúból megmaradt pengőkkel és fillérekkel pénzezést (snúrozást) játszottak. Megváltozott Szabadka lakossága is: sokan nem jöttek vissza a háborúból, újak jöttek, az őslakosok magukba zárkóztak, a betelepülők nehezen alkalmazkodtak az új környezethez. Idegenkedtek egymástól mindannyian, hallgattak a múltjukról, hallgattak a jövőjükről. Szabadka bezárkózott, elcsendesedett, lelassult, megcsúnyult. Lemosta magáról a színeit, és kioltotta fényeit.” (10. o.) Az elbeszélő pontos topográfiai leírást ad a korabeli városról, az urbánus Szép utcától kezdve a rurális Jaszi-bara környékéig, a polgári-paraszti létteret fölülíró proletár városképig. Érzékletesen jeleníti meg például, hogy a holokauszt idején négyezer zsidót elvesztett városban az egykori zsinagógával szemben nyitják meg a város első, földalatti nyilvános illemhelyét.
Az építészeti-tárgyi emlékektől viszont előbbre valók a szellemiek, amelyeket rövid fejezetekben hoz felszínre az emlékező elbeszélő. Nem időrendi folytonosságukban és kapcsolódási sorrendjükben, hanem mozaik-, de még inkább kaleidoszkópszerűen. Fölmutatja az átjárhatóságot a nincstelen, egyetlen szobában élő famíliájának és a tehetős osztálytársa családjának háza közt, ahol mindenkinek külön szoba jutott, a napi feladatok is szigorúan ki voltak viszont szabva ehhez az életmódhoz, amit akkoriban már keményen regulázott a látszatamnéziát is lefojtó szocializmus. Krstić arra hagyatkozik, hogy bármennyire is zaklatott a történelem, az emberi elme képes kapaszkodókat találni benne. Egyik története szerint vasárnapi közös ebédjeik előtt közösen látogattak meg (Második) Andrissal egy cukrászt, akinél minden alkalommal négy süteményt választottak, de Andris soha nem fizetett értük. Kiderült, hogy a cukrászda felmenőik tulajdona volt, akik meghagyták, hogy amíg működik, a családjuk ingyen vételezhet a nyalánkságokból: „A cukrászda valamikor a nagyapjáé volt, aztán eladta a jelenlegi tulajdonos nagyapjának, azzal a kikötéssel, hogy amíg meglesz a cukrászda és Andris családja, ingyen vihetik onnan a süteményt. Elmúlt két világháború, két világbéke, fél évszázad – de az egyezséghez tartották magukat, függetlenül mindattól, ami velük történt. Az én családom rövid öt év alatt ötször költözött a világ egyik végéből a másikba. A terveink alig értek el a jövő hétig. Nem tudtam elhinni, hogy lehet tervezni ötven évre előre is. Ötven évig tartani az adott szót, amit olyan valaki ígért meg, akit mi nem is ismerünk, egy másik ismeretlennek, és az az adott szó még ma is érvényes. Ötven évre előre tervezni a süteményevést!” (95. o.)
Bármennyire is pitiánernek tűnik a fölismerés, hogy a szocializmus vágtázó tempójú építése során ilyen, fél évszázadra visszanyúló megkötések is érvényesülnek, az elbeszélő számára éppen ezek adnak fogódzót a világban, ami voltaképpen nem az övé, úgy kapta, mégis jelenünk prózaírásában annak egyik legavatottabb krónikása: „Csak évekkel később értettem meg, amikor már hosszabb ideje éltem a városban, hogy a barátom, a nagyapja, a cukrászda új tulajdonosa, az egyezség és én is, a lakásaikkal, a szokásaikkal, az ebédekkel együtt, a város és lakói által egy másik korban felhalmozott bölcsesség darabkái vagyunk. Mindannyian felelősséggel tartoztunk annak a ködlő, szigorú, mégis kegyes fellegnek, ami magába szippantotta az emberi bölcsességet, az élettapasztalatot, a becsületet, és meghatározta azt is, hogy süteményt csak vasárnapi ebéd után eszünk, és akkor is csak fejenként egyet. Az ő házukban tanultam meg, hogy az akkori szigrúan ellenőrzött életünk mellett léteznek más minőségű emberi kapcsolatok és másmilyen élet is.” (96. o.)
A másmilyen, egymástól elkülönböződő, szinergikusan egymásra ható életek Krstić prózanyelvében kaleidoszkópszerűen rendeződnek össze, a „szép formákat néző” tükrös gyermekjátékban gyakorlatilag hulladék áll a tükrök által mutatott látvány közepébe. Mindig ugyanaz a semmis kacat, ami minden szemlélője számára új, élvezetes látványt alkot: „A múlt szüntelenül összefolyik a jelennel, de sose láthatjuk előre, hogy fog érintkezni a két idősík, és mi születik ebből az érintkezésből: vajon egy új gondolat vagy érzés, vagy visszarepít bennünket a múltba, és azt másnak fogjuk látni, mint amilyen volt. Minden pillanatunkban átéljük egész életünket, a kezdetektől a jelenig. Minden új felismerés átszűrődik a felhalmozott tapasztalatok szűrőjén, és minden pillanatnyi érzés először összefonódik a valaha átélt érzelmekkel. Csak azután tisztul le és mozdul meg bennünk, ahogy korábban sose, és utána sem fog soha, és csak bennünk, senki másban. Ezek a megismételhetetlen pillanatok teszik az embert, az életét, a mindennapjait és minden egyes pillanatát egyedivé, minden embertől, élettől, naptól, pillanattól különbözővé.” (114. o.)
Krstić rövid fejezetekben idézi fel Braunék és saját családja történetét, mindenekfölött Andrishoz és annak édesapjához fűződő kapcsolatának rejtett, olykor számára is értelmezhetetlen összefonódását, olykor szinte szófukarul, mintha a dokumentarizmus terepére szeretné terelni a fikciót, ami képek, fényképek, szobrok, tárgyak, fontos helyszínek fotóinak szövegbe illesztése révén azt igazolnák, hogy az amnéziás Szabadka mégis megőrizte a személyes emlékeket, amelyeket az író immár szabadon fordít át elbeszélői világába. Korábbi műveiben3 is fontos koncepció a kép és a valóság szembeállítása, itt nem a képet restaurálja, hanem abból épít történetet.
Végül a fordításról: a Quasimodo nem az első magyarra fordított Krstić-mű. A mostaniban viszont maradtak furcsaságok, pl. a lágerképben a „felvételez” kifejezés szerintem inkább „vételez”, a fényképeket pedig nem önkioltóval, hanem önkioldóval készítették akkoriban is, ám ez legyen a fordító és a szerkesztő legnagyobb mulasztása a továbbiakban is: fontos vállalkozás Boško Krstić 2009-ben Szirmai Irodalmi Díjjal jutalmazott könyvének magyar fordítása.
