Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken végeztél, a neved mégis kiállítások kapcsán szokott felmerülni. Képzőművészként az első emlékeim azok az aktfestmények, amiket a Híd illusztrációiként 2013-ban publikáltál. Mi terelt a képzőművészet és az irodalom speciális határműfaját képező képregényig, hogy aztán a diplomadolgozatod is erről és a fogalmazástanítás összefüggéseiről írd?
– Középiskolában kezdtem el képregényt rajzolni, de elég gyorsan abba is hagytam. Ekkor szerettem meg az irodalmat is és a festészetet is, de később úgy döntöttem, hogy maradok a képregénynél. Az egyetem alatt és előtt kezdtem klasszikusabb szénrajzokat csinálni, festészettel foglalkozni, készítettem tájképeket, aktokat is. Ehhez rajztudás is kellett, tehát mondjuk így: ez volt a bevezető. A képregény és a fogalmazástanítás kapcsolatáról írtam a mesterdolgozatom, az ötlet pedig úgy született, hogy hospitálás alatt magyarórákat kellett tartani, és annyira jó volt együttműködni a gyerekekkel, hogy úgy gondoltam, a dolgozataikból csinálok egy képregényt. Amikor elkészültem, arra jöttem rá, hogy nagyon nehéz volt az ő szövegeik szerint kialakítani a képkockákat és dramaturgiailag összerakni az egészet, mert nem volt bennük se leírás, se párbeszéd. Jó fogalmazások voltak, de sok minden hiányzott belőlük, és innen jött az ötlet, hogy ez visszafelé is működhet: rajzoljanak a diákok is képregényt, így olyan problémákkal találkoznak, amikkel egyébként a fogalmazás írása közben nem, ez pedig fejlesztheti az íráskészségüket. Jelenleg is benne vagyok néhány olyan projektben, amik azt kutatják, hogyan lehetne összekapcsolni az oktatást és a képregényt.
A képregény különleges olvasásmódra épít, amiben központi szerephez jut a karakterek hangulatának és érzelmeinek egyértelmű kifejezése. Követsz külföldi trendeket a témáidban vagy a stílusodban?
– A most megjelenő képregényemet egy kicsit a Walking Dead inspirálta azáltal, hogy próbálom nem azt követni. Azt hiszem, onnan jött az ötlet, hogy akkoriban, amikor folyamatosan ezt olvastam, egy ideig nagyon tetszett a cselekmény vezetése, de mikor már a százötvenedik rész is ugyanaz volt, rájöttem, hogy ez jó alap, csak pont az ellenkezőjét kellene csinálni. Így követem a trendet vagy a külföldi alkotókat. Persze szeretem a szuperhősös képregényeket is, de ezenkívül a horror meg a noir képregényeket is. Az alkotók közül Frank Miller (Sin City) az egyik kedvencem, és főleg amerikai képregényeket olvasok, a franciák közül a Moebius volt, aki a képregényrajzolás terén inspirált. Nincs konkrét példaképem, éppen azt szeretem a képregény világában, hogy nagyon gazdag, főleg Amerikában, lehet válogatni, van egy csomó rossz és egy csomó jó, és ez az izgalmas benne – megtalálhatod azt, ami neked tetszik. Most kezdtem ezeket a kis sztripeket rajzolni, lazításképp, hogy ne állandóan az anatómián meg a karaktereken legyen a hangsúly, hanem egy rövid vicces vagy elgondolkodtató történet alakuljon ki abban a négy kis kockában, másrészt meg készítek illusztratívabb dolgokat is, de azt más stílusban csinálom. A képregény, amit meg most készítek, egy harmadik stílus, szóval még mindig nem találtam meg a saját stílusomat. Szeretem a fekete-fehér viszonyát, és ebben próbálok kísérletezni.
Tudjuk, hogy képregényt szavak nélkül is lehet készíteni – te egyidejűleg írod és rajzolod a történetet?
– A megjelenés előtt álló képregényem szöveges, viszont nem nagyon írtam meg, nem írtam komolyabb forgatókönyvet hozzá, a rajzvázlatok mellé odajegyzeteltem a párbeszédet, vagy azt, hogy mi történik a képen, és így alakult ki az egész. Nem biztos, hogy ez a legjobb módszer, mert aztán több munka van vele.
Olvastam olyat is – bár ez már az ipari léptékű képregénykészítésnél van jelen –, hogy párhuzamosan ugyanazon a munkán író és rajzoló is dolgozik. Ezek szerint te elsősorban rajzolónak tekinted magad.
– Igen. Ha valaki meg szeretné írni a képregényem, vagy egy képregényes projektbe bevenni engem, annak nagyon örülnék, mert igazából nem nagyon szeretném írni a képregényem. Ez Amerikában meg a kommerszebb képregényeknél így működik: külön író, külön ceruzarajzoló, külön tuskihúzó, külön színező, külön betűíró dolgozik, úgyhogy egy komolyabb képregény elkészítése ötemberes munka, de persze olyan is van, aki egyszerre írja és rajzolja a saját képregényét.
Miután megszületik az ötlet, és összeáll a fejedben a történet, hogy néz ki maga a munka?
– Miután megvan az ötlet, levázolom egy kisebb lapra, a képfelületet felosztom kisebb kockákra, és melléírom a szöveget vagy annak a vázlatát, utána A3-as lapra rajzolom a képregényt, amit időközben vagy megváltoztatok, vagy nem. A ceruzarajz fázisban könnyebben lehet változtatni rajta, utána ezt kihúzom tussal, és mivel nem rajzolom be ceruzával a szövegbuborékokat, figyelek arra, hogy úgy hozzam össze a kompozíciót, hogy ezeknek is maradjon hely. Ezt követően jön a tus, azután beszkennelem, és digitálisan viszem be a szövegbuborékokat és a szöveget az oldalakra.
Van kedvenc munkafázisod ebben a folyamatban?
A tusrajz.
A közösségi oldalra feltöltött fotóid arról tanúskodnak, hogy agyagból is modellezel egyes karaktereket. Melyik technikában, kifejezésmódban találsz nagyobb kihívást?
– A modellezéssel nagyon amatőr szinten foglalkoztam, az is nagy kihívás, de az annyiban is maradt. A képregény elkészítése maga a kihívás, mert nagy munkát és koncentrációt igényel ugyanazt a karaktert ötvenszer megrajzolni különböző arckifejezésekkel meg különböző pozíciókban, és ugye a képregényben több szereplő van. Ez a legnagyobb kihívás, meg az anatómia. Egy képregényoldal elkészítése egy vagy másfél napba telik. Vázlatolni meg tanulmányokat készíteni folyamatosan kell, attól függ, mennyi időm van rá.
A Magyar Képregény Szövetség nemrégiben közzétette, hogy hamarosan megjelenik a Deadmobcímű képregényed. Mesélj erről!
– A Walking Dead ihletett annyiban, hogy szerettem volna valami horror és noir hangulatú képregényt csinálni úgy, hogy ne legyenek benne se zombik, se vámpírok, se szörnyek, ezért maradtam a szellemeknél. A deadmob halott maffiát jelent, a történet pedig arról szól, hogy a főszereplő egy ügyetlen bűnöző, aki egyik munkája során meghal, és egy temetőben ébred a szellemvilágban, ahol bizonyos cselekmények után kiderül, ugyanolyan bűnözői környezetbe került, mint amilyenben életében volt.
Meddig dolgoztál ezen a képregényen?
– Ez egy húszoldalas füzet, ami egy készülő sorozat első része, és körülbelül egy hónapig dolgoztam rajta. A Frike Comics pályázatára készült, amit tavaly hirdettek meg, ezt megnyertem, és ők nyomtatják ki a Vad Virágok Könyvműhellyel közösen. December 9-én, vagyis ma a Hungarocomicson kerül forgalomba Budapesten.
Szabadkai vagy, jelenleg Szegeden élsz. Hogy látod az itthoni és a magyarországi képregényes szcénát? Milyen lehetőségek vannak egy rajzoló számára a piac és a művészeti élet szempontjából?
– Szerbiában nagyobb múltja van a képregénynek, úgyhogy szerintem ott több lehetősége van a kezdő alkotóknak is, de ebbe nem látok bele, mert otthon nem igazán próbáltam ezzel foglalkozni. Az biztos, hogy több kiadvány van, akár külföldi, akár szerb, mint Magyarországon magyar és külföldi, viszont itt is kezd fellendülni a képregény világa. Úgy látom, hogy Magyarországon kevesebb a lehetőség: az alkotók főleg önerőből adják ki a képregényeiket, de nem akarok túl sok rosszat mondani a helyzetről.
Milyen jövőd lehet ezen a pályán?
– Nagyon ködös jövőt látok. Az első könyvet könnyű kiadni, csak utána folytatni lesz valószínűleg nehéz, nem csak nekem – azt látom a magyar képregényeseknél is, hogy elindítanak valamit, megjelenik pár szám, akár még újságárusoknál is kapható, nemcsak neten, és aztán abbamarad a dolog. A kezdő képregényesek körében jelen van a crowdfunding is, ami azt jelenti, hogy a neten gyűjtik össze a pénzt a kiadásra. A régebbi alkotóknál és a kortársaknál is az a tendencia, hogy kiadnak pár képregényt itthon, utána valahogy kijutnak Amerikába, és aztán Franciaországban kötnek ki. Az is érdekes, mennyire különbözik a francia meg az európai képregény az amerikaitól. Magyarországon sokan nem is szeretik az amerikait, inkább a francia és a belga képregényekre esküsznek, viszont magyarul főleg amerikai képregények jelennek meg. A fiatalabb generáció, gondolom, jobban érdeklődik a szuperhősök iránt, bár, mondjuk, a kilencvenes években is volt Pókember meg Superman Magyarországon, de valamiért mostanában elítélik az amerikai szuperhősös képregényeket, mert kommerszek, nincs mélyebb jelentésük. Ezzel szemben ha valaki itthon megpróbál valamit csinálni, akkor nagyon eredeti akar lenni, és nem biztos, hogy ez olyan jó, mert a dramaturgia gyakran nincs a helyén. Az amerikaiak gyakran túl lineárisak, túl egyszerűek, másfelől meg itthon értelmezhetetlen képregények készülnek.
És a pályázatok adnak olyan kikötéseket vagy kapaszkodókat, amik valamilyen mederbe terelnék ezeket a dramaturgiai botlásokat?
– Nem. Nem igazán találkozom olyan pályázatokkal, mint amilyen ez volt, hogy egy kész képregényt kérnek, inkább pár oldalas pályázatok vannak, ahol legfeljebb a méret van meghatározva. Azt látom, hogy az alkotók a minél kreatívabb megoldásokra törekszenek, de nem biztos, hogy ezek a leginkább átláthatóak. Szerintem a képregény nagyon bonyolult nem lehet, mert a képnek és a szövegnek összhangban kell lennie.
A képregényrajzolás mellett mit dolgozol?
– Felmondtam a munkahelyemen, hogy megcsináljam a képregényem. Munka mellett nem lehet rajzolni, legalábbis én nem tudtam, meg ahogy elnézem, mások sem tudják összehozni így a képregényüket. Ma nincs egy olyan újság, mint amilyet apám régi újságai között találtam: a jugoszláv Stripoteka vagy az Eks, amikben volt amerikai, francia meg belga képregény, meg kortárs szerb rajzolók képregényei is. Magyarországon ilyen nincs, és ezt hiányolom, mert szerintem jó megoldás lenne, hogy egyszerre a külföldi és a magyar alkotók képregényeit is bemutassa.
A párod, Agócs Nikolett is képzőművész. Hogy fér meg két dudás egy csárdában?
– Eléggé kritikusak vagyunk egymás munkáival, de igyekszünk minél kevesebbet beleszólni a másikéba. Ez többnyire akkor történik, ha megkérjük erre egymást. Ő főleg akvarelleket fest, tehát színekkel dolgozik, én meg fekete-fehérrel. Egyébként mindketten a saját alkotói világunkban dolgozunk, és néha kicsit próbáljuk építő jellegűen kritizálni a másikat, de ritkán.
Szerinted mivel fogsz foglalkozni öt vagy akár két év múlva?
– Nagyon remélem, hogy képregényrajzolással vagy illusztrációval, az viszont egy kicsit más világ. Az a cél, hogy egyáltalán elkészüljön a képregény következő része, mert egyelőre kérdéses a folytatás kiadása, csak az biztos, hogy az első rész megjelenik. A visszajelzésektől függően öt számot csinálok meg, vagy ha jól megy, akkor három részre osztom fel az egészet, és az lenne öt-öt szám.
