Mazsola

Már lassan egy álló éve nem aludtak együtt, csak egy szobában, mert a Mari fiáén kívül másik nem volt a házban. János maradt a kihúzható régi kanapén, Mari a szoba túlsó felébe tolt keskeny díványra költözött. Nem vetkőzött a férje előtt. Este, zuhanyozás után a fürdőszobában öltözött át pizsamába; nem trikóba és bugyiba, ahogyan régebben. János reggelente mindig korábban kelt, és nem jött be a szobába, míg Mari felöltözve (nem pongyolában) meg nem jelent a konyhában, ami egyenesen a szobából nyílt, hogy föltegye a kávévizet. Viszont továbbra is együtt ebédeltek. „Nem leszek a cseléded, és nem főzök többet, a kölöknek meg végképp nem. Tanuljon meg főzni, ha enni akar” – jelentette ki János hónapokkal ezelőtt. Mari mindezt szóról szóra tudomásul vette, amikor elhangzott, csak bólintott rá, és főzött, munka után vagy este, mikor hogy. A „kölök” Mari első házasságából született, gimnáziumba járt, vállig érő, hullámos, barna haja volt és sötétbarna szemei, nyílt tekintete. Életüket hármasban tizenkét évig hiába próbálta összefércelgetni az asszony, a négy lábbal a földön járó János és a tizenhat éves kamaszfiú, a rockzene szerelmese nem hogy nem tudtak összekovácsolódni, de ennyi év alatt sikerült szívből megutálniuk egymást.

*

Január volt, fagyos téli reggel, amikor Mari kimondta végre:

– Tavaszra elmegyünk.

János nem próbálta leplezni, hogy rég várta ezeket a szavakat. Már nem félt tőlük: hónapok óta együtt élt ezzel a két szóval, ezeket látta élénkvörössel felírva a bejárati ajtó küszöbén, a konyhaajtón, a helyi plébános fehér krétával felírt ákombákomai helyett, a nagy, kék lábas oldalán, amiben tizenkét éven keresztül a töltött káposztát főzték, a szoba nyirkos falainak absztrakt figurái fölé is ez volt felírva salétromszínű betűkkel.

– Mégis, mikor? – kérdezte, mutató- és hüvelykujjával fölfelé pödörve bajszát, mint mindig, amikor ideges volt.

– Ha már nem kell fűteni, akkor – felelte Mari, és leült a sarokasztalhoz, szemben a férfival.

– Nem fogok akadékoskodni – mondta János, lassan taglalva a szavakat. – Pedig nem örülök, hogy elmész, szeretem a társaságod.

– A társaságom? – Mari akaratlanul is elnevette magát. – Az nem lehet valami szórakoztató az utóbbi időben. Vagyis hagyjuk a fenébe, nincs miért udvariaskodnod.

– Nem fogok akadékoskodni, mondom még egyszer – ismételte meg a férfi. – De csak abban az esetben, ha a ház felét visszaíratod rám. Ezt a házat én fizettem ki, te egy tégla árát se adtad bele.

– ĺgy van – mondta a nő, és a szeme közé nézett. – Azt hiszem, pontosan ezekkel a szavakkal tiltakoztam ellene annak idején, amikor közölted velem, hogy mennyire szeretnéd rám íratni. Nem kell a házadból egy tégla sem. Visszaíratom rád a ház felét, mielőtt elmegyünk.

– A fiadnak én vettem meg a szintetizátort, a második évben, miután ideköltöztetek. Abból a pénzből vettem, ami a másik házam árából maradt, és amit akkor már másfél éve őrizgettem a szekrényben, a gatyáim alatt, legbelül. Nehéz időkre. Hát azt ki fogod nekem fizetni – folytatta János, mint egy jól betanult, hosszú verset, amit már rég tökéletesen begyakorolt, csak a fellépés tolódott el többször is, ilyen vagy olyan okból, de most végre sor került rá.

– Mennyibe is került a hangszer? – kérdezte rezzenéstelen arccal a nő.

– Négyszáz euróba – mondta ki hangosan János a betanult vers egyik sorát hangosan.

– Rendben van – felelte Mari. – Én kifizetem neked a hangszer árát, te viszont kifizeted a fiam szobájának a felújítását. A gipszfalakat, az új padlót, a színes lámpákat a mennyezeten, a festést, a meszelést, az új villanyvezetéket, a földelést – ami szerinted a felújítás előtt is volt a szobában, a villanyszerelő szerint viszont nem, hát logikus, miért rázott épp a hangszer időnként abban a szobában. No de most már teljesen biztonságos. Ezer euró volt az egész, tudod jól, erre én vettem fel kölcsönt a bankból, ki is fizettem a részleteket. Vagyis adsz nekem hatszáz eurót, és kvittek vagyunk.

A férfi nem emelte föl a hangját, a tekintetét sem. A viaszos vászonabrosz piros-fehér kockáit nézte.

– A hangszer nem négyszáz euró volt, hanem négyszázhúsz – mondta kissé gyorsabban, mint ahogy általában beszélni szokott. Mint a diák az iskolában, aki megtévedt versmondás közben, és gyorsan helyesbít, még mielőtt kisebb jegyet kapna.

– Igen? – mosolyodott el a nő, és szinte jókedvűen folytatta: – Akkor ötszáznyolcvan euróval tartozol nekem.

– A szekrénysort el akarod vinni? – nézett rá a férfi végre, sőt, egyenesen a szemébe.

– Azt Zitától kaptam, persze hogy elviszem. Neked megmarad a behúzós szekrényed, ami a fiam szobájában van.

– Te csak ne törődj azzal, hogy nekem mi marad! – emelte föl a hangját a férfi. (Mari szinte hálásan nézett rá: végre ezt is megérte! Mert Jánossal még veszekedni se lehetett soha, legalábbis tizenkét éven át sohasem sikerült. Ha időnként robbanni látszott a helyzet valamiért, fogta magát, elillant otthonról, még az ajtót se vágta be maga után; vagy egész egyszerűen az újságjába merült, és fel sem nézett, míg Mari magára nem hagyta.) – De a csuklópántokat én vettem arra a szekrényre! Tizenkét csuklópántot cseréltem ki az ajtókon.

– Az mennyi pénz? – kérdezte Mari, mintha a búcsúi vásáron beszélgetne egy árussal.

– Százötven volt darabja – felelte János. – Mindjárt kiszámolom.

Kihúzta az asztalfiókot, papírt, örökírót vett elő.

– Ezernyolcszáz dinár – mondta közben a nő, aki jobban számolt fejben, mint papíron vagy zsebszámológépen. Felkelt, kivette a pénztárcáját a táskájából, ami a falra erősített fogason lógott. – Azt hiszem, éppen lesz annyim.

Ezernyolcszáz dinárt emelt ki a piros pénztárcából, a férfi elé tette, az asztalra:

– Tessék.

– Ne zavarj össze – morgott sértetten János. – Mindjárt megvagyok.

Alig két-három pillanat múlva felnézett:

– Ezernyolcszáz dinár.

Kezébe fogta az ezrest, az ötszázast, a három darab százast, meg is számolta. Dünnyögve bólintott, inkább saját magának, mint a nőnek.

– Az új edényekből semmit sem vihetsz el – szólalt meg újra. – Azokat én vettem a gyárban, én is fizettem ki a részleteket, már vagy három éve.

– Semmit sem viszek el a konyhaszekrényből – mondta Mari, és egyenesen a szemébe akart nézni, de a férfi tekintete megint az abroszon landolt. – Egy kanalat sem.

– Két kanalat elvihetsz – nézett rá végre János. – Meg két villát, két kést.

– Köszönöm, ajándékba hagyom itt neked mind – mosolyodott el Mari. – No, megyek dolgozni.

*

Amikor hazaért, a vasalódeszkát felállítva találta a konyha közepén, rajta két, szinte milliméterre egyforma magas törülközőrakással. János a konyha végén, a sarokpadon ült, szemben az ajtóval. Mari mikor belépett, megértette, hogy ez a konyha nem konyha többé, hanem bírósági tárgyalóteremmé változott, ahol ezentúl naponta folynak majd a tárgyalások. János magába roskadtan ült ugyan a konyha legmélyén, ám vádló és fürkésző tekintete mégis az ítélőbíró szerepébe emelte.

– Válassz! – mondta köszönés helyett, és mutatóujjával a vasalódeszka felé bökött.

Mariban megmozdult a kisördög, s ugyanakkor a gyomra is fölfelé tülekedett hirtelen. Nemcsak János iránt, a két rakás, gondosan összevegyített, vadonatúj, kopottas és az immár szakadozott állapotban levő, lábtörlőnek degradált rongyoktól undorodott meg hirtelen, de saját magától is, hogy íme, belement, egy követ fúj ezekkel a kicsinyes, szurkálódó, gonoszkodó, ugyanakkor erőtlen próbálkozásokkal, el sem fordíthatja a fejét az egésztől, válaszolnia kell a bírónak, ha tavaszig még itt akar maradni gyerekestül ebben a házban, mert akkor az albérletben legalább most nem kell fizetnie a fűtésért.

– Az új törülközőket mind én vettem a vállalatban tavaly, részletre, és én is...

Nem fejezhette be, mert János, örökös higgadtságát, behemót testalkatának mindig lassú, kimért mozdulatait meghazudtolva, máris a vasalódeszka mellett termett.

– Veszekedni akarsz? – dörögte, és villogtak a szemei.

Nem a düh szikrái voltak ezek, hanem a talán már hosszú évek óta visszafojtott véleménynyilvánítások, rosszallások, szorongások, féltékenykedések, bizonytalanságok, görcsölések hadainak együttes, félelmetes kitörése. Mari tehát egy előző nap besorozott, a fegyverek kezelésében tájékozatlan, a frontvonalra lökött katona bőrébe pottyant hirtelen, aki puskáját előkapva, felkészületlenül próbál védekezni a feléje lövellő ágyúgolyók zápora ellen, a fülsiketítő fegyverropogás közepette. S mivel esélye sem volt a rettenetes túlerőt megállítani, de csillapítani sem, megtorpant, és János szikrázó szemeiben megkövülve, riadtan, találomra mutatott rá az egyik rakásra:

– Ez.

*

A mazsolára másnap délután bukkant rá, amikor az előző nap beszáradt fehérneműket rakosgatta el a szekrényben, miközben azon töprengett, mi a fenét kezdjen ezentúl a törülközőkkel meg a lábtörlőkkel, ha már így „elosztozkodtak” rajtuk. Már épp kiötlötte, hogy valami jelet varr majd piros cérnával azon rakás mindegyik példányába, amelyikre tegnap rámutatott, hogy a fia és ő ezentúl csak azokat használják, amikor János összehajtogatott gatyáit emelte épp a szekrény legfelső polcára, ahol mindig is a helyük volt. Keze azonban egy papírzacskónak ütközött. Leemelte, s meghökkenve vette tudomásul, hogy vagy fél kilónyi mazsolát rejt a zacskó – életében nem vett ennyi mazsolát egyszerre, mindig csak tíz dekát, azt is ritkán, mert egyikük sem szerette túlságosan. János nem volt otthon éppen, s ezzel kapcsolatban Mari azt gondolta: „Szerencsére”. Ez a „szerencsére” még inkább hozzájárult ahhoz, hogy Mariban azonnal valami bűntudathoz hasonló szorongás kezdjen el fészkelődni, és annak csápjai hihetetlen gyorsasággal növekedésbe kezdjenek, amikor egy székre felállva benézett a polcra: a nagy zacskó mazsola mögött egy félig elfogyasztott, gondosan becsomagolt mogyorós tejcsokoládé lapult, alatta még kettő, egy földiepres és egy rumos. Szorosan mellettük két zacskó földimogyorós ropi. A nassolnivalók lerakatának intimitása nemcsak megdöbbentette, zavarba is ejtette Marit: percekig álldogált a széken, egyik kezében az összehajtogatott gatyákkal, a másikban a zacskó mazsolával. Valami pimasz, alattomos szemtelenséget érzett ebben az egészben; ugyanakkor rejtett, mély, gyászos szomorúságot, sőt, tehetetlen dühöt is, melyet, gondolta Mari (bár ugyanakkor azt is gondolta: „Megzakkantam volna?”), a mazsola édessége, a csokoládé illata némiképp elviselhetővé tesz talán.

Nem, nincs joga ezt bolygatni, sem többet tudni minderről („Baromság, gondolta megint, hisz a konyhaszekrény felső polcára rakom tizenkét éve az édességeket, most is ott van egy halom”). Visszarakta a zacskó mazsolát a helyére, a csokoládékat el sem mozdította; melléjük helyezte a szépen összehajtogatott gatyákat, becsukta a szekrényajtót, és még azt mondta magában: „A francba ezzel az egésszel.”

*

A nagy köteg banánról sem szólt semmit Jánosnak. Azt a kék vászonszatyorban találta a kihúzott kanapé alatt hétvégén, amikor takarítani próbált az agyonzsúfolt szobában. A szatyor mélyén még lapult valami, az illatáról ítélve mandarin és téli alma lehetett. Mari nem bolygatta a szatyor tartalmát, nem is szólt, de másnap reggel egy füzér banánt vásárolt, a konyhaasztalra tette, miközben minden mást is kipakolt a bevásárlószatyorból. „Kérsz banánt?” – kérdezte Jánostól, aki cigarettát sodort az asztal másik oldalán. János kiejtette ugyan a kezéből az éppen megtöltött cigarettát; egyik szemöldökét felhúzta, megigazította szemüvegét, majd csak annyit szűrt ki a fogai közül, hogy: „Nem.” Mari a gyümölcsöstálba helyezte a banánköteget, amely, mint mindig, most is a szekrény munkaasztalának a fal melletti sarkában állt.

Csöndben múltak a napok; a gyerek az iskolában és a szobájában élte életét, ott is evett, esténként kihozta a maradékot meg a szennyes edényeket a konyhába, s már ki is lépett onnan.

Mari nem ellenőrizgette a kanapé alatt most már állandóan ott lakozó, gyümölcsökkel megtömött kék vászonszatyor tartalmát, arról csak az időnkénti takarítás alkalmával derült ki, hogy megfogyott valamennyire, vagy új adag, mindig minőségileg kifogástalan gyümölcsökkel töltődött fel. Mint ahogyan a mazsola- és édességlerakat megcsappanásáról is csak a mosás, vagyis a ruhák beszáradása utáni alkalmakkor vett tudomást, amikor János gatyáit rakta a helyére.

*

Egy reggel arra ébredt, hogy alig kap levegőt. A szobában különös bűz terjengett, rothadt alma, rothadt narancs, rothadt banán szaga. Mari felült az ágyban, a feje nehéz volt, szédült. Nagy nehezen feltápászkodott, talpra állt, odatámolygott a kanapéhoz. Benyúlt alá, kihúzta a kék vászonszatyrot. Barna foltok éktelenkedtek rajta; az összelottyadt gyümölcsök leve bűzös egyvelegként gyűlt össze a szatyor alján, tenyérnyi foltban meghagyva helyét a padlón is. Mari az asztalba kapaszkodva egyenesedett föl, sikerült elérnie az ablakig. Kinyitotta. Kint nagy pelyhekben hullott a hó. Mari a kerítést nézte, az utcát, a szomszédos házat. S ahogy lassanként magához tért, egyre idegenebbül hatott az ablaktól egyméternyire levő szürke drótkerítés, a szomszéd ház fehér redőnyei, az aszfaltra hulló hópelyhek látványa. Mintha egy leroggyant hotelben szállt volna meg egy éjszakára, átutazóban, egy útszéli hotelben, ahol hetek óta nem szellőztettek, és nem dobták ki a szemetet a vendégek után.

A konyhába ment, föltette a kávévizet. János akkor érkezett meg a boltból, kezében egy gyümölcsökkel degeszre tömött reklámszatyorral. A sarokpadra helyezte, ügyet sem vetve Marira, aki épp kávét töltött egy csészébe.

– Elsején elmegyünk – közölte vele az asszony, és leült vele szemben az asztalhoz.

– Mért van itt ilyen hideg? – kérdezte a férfi.

– Mert bűz van a szobában, és kinyitottam az ablakot – felelte Mari. – Összerohadt az összes gyümölcs, amit a kanapé alatt őrizgettél. Légy szíves, dobd ki.

– Akkor egy hét múlva – dünnyögte János a bajusza alatt. – De előtte...

– ...visszaíratom rád a ház felét – mondta Mari azonnal, mintha egy elakadt versmondásban segítene neki.

János bólogatott, egyszer, kétszer, háromszor helyeslően billegetve öblös, kopaszodó fejét, majd a szatyor friss gyümölcs fölé hajolt; turkálgatta, nézegette, válogatta, mustrálgatta, vajon melyiket egye meg legelőbb.

(A 2022. évi Gion Nándor Novellapályázat zsűri által kiadásra javasolt novellája.)