,,E lények, kiknek boldoggá figyelmét
az Isten mindentlátó arca tette,
soha azt onnan másra nem emelték.
Igy látásuk egységét sohse szegte
semmilyen új tárgy, s nem oszolva, nincsen
szüksége kapcsoló emlékezetre.”
(Dante: Tanítás az angyalokról / Isteni színjáték)
Az angyal, akinek keresztneve ennek megfelelően A-val kezdődik, a szobájában üldögélt, és kifelé bámult az ablakon. Az eget kémlelte, mert szerette, ha decemberben esik a hó. Vagy legalábbis hideg van. Mínuszokkal jöjjön a karácsony, ezt szerette volna. Az elmúlt években inkább tavasz volt, nem tél. Néha már azt gondolta, a kirügyezett fák koronája fölött bámészkodva, hogy el fog tűnni a csoda, ha ez így megy tovább.
A csodához okvetlenül szükség van a hidegre, érvelt magában A., amikor arra alkalma nyílt. Érezzék a nők combjukon a hideg borzongást, és legyen piros a férfiak füle. Akkor majd örülnek a csodának, amit egymásnak jelentenek, mondta. Amikor a nők combja közé a férfiak füle kerül, akkor kölcsönösen fölmelegszik a lelkük.
Nem a fülük meg a combjuk?
Nem, villantott a szemével A., egyáltalán nem. A testi fölmelegedés csak eszköz, ami a célhoz vezet. Kicsit elromlott a kedve, mert nagyon utálta, hogy ennyi idő alatt sem tudta megtanulni kezelni saját belső hangját, az utálatost, a kételkedőt, a gúnyolódót.
Úgy látszik, az Isten ideje sem elég ahhoz, hogy megszabaduljak ettől. Pedig ahogy múlik az idő, egyre gyakrabban érzem magamban a derűt. De aztán megszólal bennem ez a hang, a saját hangom, és a derű szétpukkan, a remény sáros lesz, akár egy női szaloncipő.
Mínuszokkal jöjjön a karácsony, legyen deres a fű és jégvirágos az ablak, az utcán sietők csak bólintsanak az ismerősök felé, vacogva de elégedetten, hja, mit is várhatnánk egyebet, jól van ez így, elvégre tél van!
De ezt, hogy elvégre tél van, úgy mondják ki, hogy közben a lelkükben régi képeslapok emléke kel életre: őzike vacog, hóember mosolyog, ház ablakából sárga lámpafény csorog, a csillagok pedig hópelyhekké változnak.
A lelkükben őzike vacog?
Igen, villantott a szemével A., igen. Vacog az őzike, mert éppen kiérkezett a tisztásra, ahol egy házikót lát, ablakaiból melegség és lámpafény árad, szinte hallani a gyermeki kacagást, miközben a csillagok hópelyhekké változnak.
Mintha már nem hinnék magamban, sóhajtotta A., és elfordult az ablaktól, csak ebben a csempeségben, ami az ölemben fészkel és onnan beszél kifelé helyettem, gúnyosan, kételkedőn, utálatosan. És ha ez így folytatódik, akkor nemsokára fürdőruhában díszítik az emberek a karácsonyfát, mintha saját távolba szakadt ausztráliai rokonai lennének saját maguknak.
(A. ennek a vidéknek volt az angyala, ennek az unalmasan elterülő, négy évszakhoz szokott, erdőkkel tarkított, hegyekkel nem szabdalt, tengerekkel nem mosott vidéknek.)
Kiverte a veríték a gondolattól, ezért gyorsan pipára gyújtott, miközben a körmét is lakkozni kezdte.
Nem is csoda, hogy nem hiszek magamban, ha az emberek törnek a helyemre. Törnek, törtetnek, nemtelen módokon és nemtelen lényekként, nem is csoda, hogy sajog az ölem, úgy nő benne az üresség, ahogyan az emberekben a bizonyosság, hogy a helyemre tudnak lépni.
Elsírta magát. Egyébként nem volt sírós, de ma a megszokottnál is durvábban beszélt benne a folyamatosan vigyorgást idéző belső hang.
Csempeségnek neveztél, valami olyannak, ami nem te vagy, valami olyannak, amit nem vállalsz, kicsempült része lennék az egésznek? Törjek darabokra? Egy vacogó őzike miatt? Nők combjáért és férfiak füléért? Azért, hogy ismét bízni tudj önmagadban, és a csillagok hópelyhekké változzanak?
Nem önmagamért, hanem az emberekért, de ne hisztériázz! És a csillagok igenis hópelyhekké változzanak, toppantott a lábával, mintha hallhatná bárki, de már el is kámpicsorodott újra. Az időjárás teheti ezt vele, a folytonosan vonuló meteorológiai frontok. Az angyalok kitettek az ilyesminek, ezzel jár, hogy nem igényelnek külön tiszteletet és bánásmódot.
Két éjszakára, csak két éjszakáról van szó, hüppögött az angyal, és közben fújta a körömlakkot, hogy gyorsabban száradjon, pipáját meg a hamutartóba rakta, mert sírás közben úgysem tudta szívni, tehát kialudt.
Nincsenek már ilyen éjszakák! 1989-ban megdőlt a decemberi melegrekord, azóta, hogy bebizonyosodott, nem lehetetlen a + 22 ◦C, azóta az emberek pontosan tudják, hogy minden lehetséges. Még az is, hogy várakozásuk hiábavaló.
Pssszzzzzz. Olyan érzés, mint amikor leenged a bicaj hátsó kereke. Váratlanul, de éppen abban a pillanatban, amikor hazaértünk a péktől a friss kenyérrel, és még nincs nyolc óra sem, vagyis tulajdonképpen a jó érzés az erősebb.
Istenem, köszönöm!
Az angyal olyankor szokta megköszönni Istennek a közbenjárást, amikor valami megmagyarázhatatlan csoda folytán elhallgat benne a gúnyos hang. Eltakarodik, kikotródik, mintha kinyitotta volna az ablakot, és az elhasznált levegővel együtt ez a rosszkedvet hozó áspis hang is eltűnt volna.
A várakozás sohasem hiábavaló! Ha mindösszesen csak két éjszakára, akkor annyira. De a levegőég megtelik fenyőillattal, angyalhajjal, és a legvénebbek is remélik, segít a dió, a fokhagyma, a nevetést nem a mézes pálinka hozza magával, hanem a remény.
Az angyal, akinek neve A.-val kezdődött, megviselve, de már nyugodtabban üldögélt a szobájában, kifelé bámulva az ablakon.
Sorsa, az angyalsors, nem könnyű. Jó sors, de nem könnyű. Például ki kell találni, hogyan adhatná hírül az embereknek Isten akaratát. Miközben az emberek egyre butábbak, noha egyre okosabbak. Járnak az űrben, mint a pockok a mezőn. Fejet cserélnek, ahogyan régebben helyet cseréltek. Az egyetlen, ami miatt a sorsa nem kilátástalan és feladata nem lehetetlen küldetés, az nem más, mint az a tény, hogy az emberek mégiscsak hisznek benne (egy felmérés szerint harminchatezer ember 68 százaléka). Hisznek az angyalok létezésében. Enélkül már fikarcnyi önbizalma sem volna. Mélyebben volna, mint a gipszangyal, aminek pedig Kosztolányi nem sok lehetőséget hagyott.
És a vacogó őzike? A lelkünkben?!
Újra kezdett elmúlni a pillanatnyi önbizalom és öröm, ami elöntötte A. lelkét. Kötözködő hangja, mint egy bögölycsípés, szemtelen és fájdalmat okozó. Megrántotta a vállát, miközben pipáját újra meggyújtotta. Az nem ugyanaz. A giccs és a szimbólum közt a különbség sokszor csak a lélekben érhető tetten.
Fülelt erősen, de csönd volt. Ez most betalált, dörzsölte meg piros lakktól ragyogó, de tövig rágott körmű kezeit az angyal. Betaláltam a magam gonoszkodó, kicsinyes, kötözködő oldalába.
Majdnem tovaszállt a könnyed jóérzés, a derű, a remény, hogy a sárga fényben tündöklő házak ablaka mögött férfiak és nők hajolnak egymáshoz, férfiak és nők, a teremtés földi misztériuma, amiből a lélegzet összeáll. Mert mi a lélegzet? Mi a lehelet? Mi a lélek?
Nála, az angyalnál, aki nemtelen lény, jobban senki nem tudta megérteni a férfiak gyengeségét, a nők kicsinyességét. Bennük volt és velük, fölöttük és mögöttük egyszerre és külön-külön, látta a férfiak bátorságát és a nők önfeláldozását is. Hallgatta sóhajaikat, amikből gyarapodik vagy satnyul a lélegzet.
A csodákhoz szükség van a hidegre, itt ez így működik, decemberben legyen deres a tető és legyen zúzmara a fákon.
Nagyot sóhajtott A., mert tipródása, viaskodása abban nyert értelmet, hogy az egyre-másra, évről évre tavaszt imitáló decemberi időjárást, amikor a zimankó szót már szinte ki is lehet húzni a szótárból, újra hidegre tudja fordítani. Addig surrog-burrog, míg csak meg nem fordulnak a szelek, dagadni nem kezdenek a felhők, hűlni nem kezdenek a korán estébe forduló napok, hogy aztán aznap, amikor a csodára gondolnak, hideg legyen a combjuk és a fülük, érezzék testük valóságát, érezzék a létezésüket, és jusson eszükbe, hogy édes meleget csak ők adhatnak egymásnak.
Legelőször is ezt kell eszükbe juttatni. Enélkül ugyanis nem fogják feltenni a legfontosabb, önmagukra vonatkozó kérdést. Az ő angyali sorsa is ehhez kötött. Így van az angyalsors az emberek sorsához kötve, azóta a pillanat óta, hogy az angyal volt az, aki elsőként köszönt.
Ne legyünk olyanok, mint akik meg akarják őrizni titkukat.
,,Ami egyébként a konyhában történik, az ott ülők titka, megőrzik előlem. Minél tovább tétovázunk az ajtó előtt, annál idegenebbek leszünk. Mi lenne, ha most kinyitná valaki az ajtót, és valamit kérdezne? Nem olyan lennék-e én is, mint aki meg akarja őrizni titkát?”
Hah, pördült meg A., hátat fordítva az ablaknak, egyenesen a szemközti falon lévő tükörbe bámulva: Kosztolányi gipszangyala után Kafka?! Meredten nézett, aztán megvonta a vállát. Van időm.
Komoly brit tudósok megállapították (az idézett biológus professzor nevét tapintatból elhagyom), hogy a Jézus születését hírül vivő angyalok (és az összes többi angyal, kerub, tündér) nem tudtak volna repülni, mert nem volt ehhez izomzatuk meg aerodinamikájuk, testtömegük viszont nagyon is volt. Vagyis angyalok nem létezhettek, mint azt a műalkotások tanulmányozása által megállapították. A The Telegraphban megjelent cikke (Angels can’t fly, scientist says) 2009 decemberében, alig néhány nappal szenteste előtt jelent meg magyarul.
Az angyal, akinek neve ennek megfelelően A-val kezdődik, újra pipázott és rágta a körmét, a piros színű lakk meg-megpattant. Borzalmas délután volt, gondolta magában. Teljesen kikészítettem saját magam. Aztán kinézett az ablakon, és látta, hogy mélykék felhők gyülekeznek a táj fölött.
(Harminchatezer embert kérdeztek arról, hisz-e az angyalok létezésében. 68 százaléka igent mondott.)
Alleluja!
Rikkantotta az angyal, nehogy úgy tűnjön, nincs tisztában azzal, kitől is függ és micsoda. Ettől azért nem volt könnyebb a dolga, mert az emberek, ha hittek is benne, az angyalban, egyre furcsábban viselkedtek. Talán majd észhez térnek, motyogta magában a hosszú naptól elfáradva. Megjön a hideg meg a hó, és minden a helyére kerül.
Azzal eltette magát holnapra.
