Szeretném összekötni a vizualitást a zenével

Tarkó János festészetének markáns ismertető jegyei az élénk színek és a figuralitás, mindezt pedig,,groteszk, morbid, deformált alakokkal, szürrealista” elemekkel teszi élővé. Szombathy Bálint a 2016. évi Forum Képzőművészeti Díj átadásakor úgy fogalmazott, Tarkó alkotói világa a vajdasági magyar képzőművészet üde színfoltja, de térségünkben sem fest senki hozzá hasonlóan.

Mennyire érzed magad – ahogyan Szombathy fogalmazott – kívülállónak akár a művészeti világban, akár a realitásban?

– Nagyon kívülállónak érzem magam, túlságosan is, de valamiképp mégis összhangban kell élni a realitással. Ha művészettel foglalkozunk, meg kell találni azt a középutat, hogy kívülállók is legyünk, és ezt úgy fejezzük ki a művészetünkkel, hogy az mégse legyen túl elvont. Mindenkinek tisztelem a poétikáját, de szerintem minden művész, aki eredeti és aki sokat alkot, például fest, zenél, az valamiképpen kívülálló. Magamat nagyon ilyennek tartom, és a művészetem által szerintem ezt egész életemben ki is fogom fejezni. Hogy a jövőben milyen lesz a kifejezésmódom, nem tudom, de biztos változni fog. Máris kezd változni, mert vannak új ötleteim, és szeretném gazdagítani a festményeimet új technikai elemekkel, megoldásokkal, és akik követik a művészetem, azok látni is fogják ezt. Természetes folyamat, amikor a művész változik. Persze vannak olyanok is, akik ugyanazt csinálják, és ezért is lehet őket felismerni – mindenkinek megvan a joga, hogy úgy foglalkozzon művészettel, ahogy elképzeli.

Számítottál arra, hogy a Forum Képzőművészeti Díjjal jutalmazzák az eddigi munkásságod?

– Nem számítottam rá, mert nem követem ezeket a díjazásokat, és tényleg megörültem neki. Amikor magad vagy a műteremben, és festesz, nem is tudod, miért, mert nincs megrendelve, nem is tudod, hogy el fogod-e adni, vagy tetszeni fog-e valakinek, de az intuíció arra hajt, hogy csináld. Azt mondhatom, tényleg szerencsém van, mert minden festményemet úgy festettem, hogy amikor befejeztem, ki is állítottam valahol. Hiszem, hogy van egy egyensúly a világűrben, és ha tényleg törekszel, annak meglesz az eredménye. Szombathy Bálint már régebb óta ismer engem, és látja, hogy törekszem, úgyhogy valamiképpen meg is szolgáltam ezt, de nem is tudtam volna erről a díjról, ha nem kapom meg, és valójában ez az első komolyabb díjam.

Újdonságnak számítanak – legalábbis számomra – a kis formátumú képeid, melyeket barokkosan díszített keretbe helyezel. Honnan jön ez a méretváltás és a hangsúlyos keret?

– Most is nagy formátumban festenék, ha lenne hely, ha könnyebb lenne a szállítás, és persze ez több pénzbe is kerül. A jövőben tervezek nagy formátumú képeket, de most visszafogtam magam, mert nem volt rá anyagi lehetőségem, és praktikusabb a kis méret. Ekkora képeim eddig nem is voltak. A barokk rámák onnan jöttek, hogy a szomszédomtól kaptam pár régi képkeretet, amiben korábban gobelinek voltak. Nagyon tetszettek ezek a keretek, és szerettem volna őket valahogy felhasználni, ezért átfestettem őket, így neobarokk, expresszív pop art jött létre belőlük. Ez csak egy kis része a terveimnek, a műtermemben összegyűjtöttem sok régi tárgyat, ahol minden formának megvan a maga érdekessége. Persze a művészek régebben már foglalkoztak a ready made-del, nekem pedig most van tervben, hogy kicsit kísérletezzek ezekkel a kész dolgokkal, de nemcsak úgy, hogy banálisan odateszem, mint Duchamp, hanem hogy érdekes formákat húzzak ki belőlük, átfessem őket. Tele vagyok ötletekkel, és ha több időm lenne, egész nap ezzel foglalkoznék.

Azt is felfedezni vélem, hogy a korábbi meghatározhatatlan nemiségű figurák helyébe egyre hangsúlyosabban lépnek férfi- és női testek.

– Amikor a festményeimre gondolok, egy nagy massza van előttem. Nem gondolkodom erről, sok vázlatom van, és azt veszem előre, amit éppen meg szeretnék festeni. De igazad van, és vannak mindenféle lények is, amiket nem lehet definiálni. Minél inkább a szürreális művészet felé haladok, annál inkább összekeveredik majd minden mindennel. Az is lehet, újból megjelenik egy félnő vagy félférfi.

Továbbra is a korábban már emlegetett szinesztetikus látásmódot alkalmazod a majd, vagy radikálisabb váltásra készülsz?

Magam sem tudom, ezt majd az idő megmutatja, de ez a szinesztetikus érzés bennem van, és lelkiismeret-furdalást érzek, hogy most csak festek, mert annyi ötletem van a zenében és az írásban – szerbül írogatok is –, és szeretném ezt valamiképpen összehozni, ehhez kell idő és szervezés, úgyhogy a festészet az 10-20 százaléka annak, amit szeretnék megvalósítani a jövőben. Nagyon érdekel a zene, sok ismerősöm underground zenész, elektronikus, ambient, dub fúziókat csinál, úgyhogy szeretném összekötni a vizualitást a zenével, meg performanszokat csinálni. Ezzel tizenöt évvel ezelőtt már foglalkoztam is, volt egy helyiségünk a Petőfi Sándor Kultúrkörben a Telepen, próbáltunk is, de sajnos szétestünk. Ha három-négy embernél többen vannak egy ilyen projektben, az komplikációt jelent, mert az emberek önmagukban is komplikáltak. Ez Lynch-féle esztétika volt, de sajnos szétesett, és csalódtam a művészeti kommunikációban. Vannak kompozícióim, amiket akkor haragból írtam, hogy majd én egyedül megcsinálom. A zeneszerzés nagyon érdekes, de ez akkor ott leállt, és azt a momentumot várja, hogy ismét kibontakozhasson. Amikor fiatal művész vagy, mindent szeretnél, nem is tudod, mit, amikor pedig érettebb leszel, várod az igazi pillanatot. Nem úgy látom magam, hogy csak festészettel fogok foglalkozni, bár a festészet mindenképp nagyon fontos dolog az életemben.