Shakespeare szerint véres zsarnok. Másutt rombolónak nevezi, megint másutt falánknak. Az idő véres zsarnok, romboló és falánk.
Az idő az, amire ha nem akarunk figyelni, akkor figyelmeztet. De általában azért oda akarunk figyelni, sőt, ünnepelni is szoktuk – a múlását. Igazából persze nem a múlását, hanem a megéltet. A már megélt időnket ünnepeljük, miközben búcsúztatjuk a múlását és azt, hogy eljön a pillanat, amikor már egyáltalán nem fogunk emlékezni arra, ami elmúlt és nem lesz semmi, ami előttünk állna, hogy majd megünnepelhessük, hogy elmúlt.
Jelentéktelen dolgok sorából állnak össze az órák, a napok. Nem is érdemes megjegyezni, mégis megtesszük, mert a miéink azok a jelentéktelen dolgok. Másnak semmiség, nekünk az ég nyílik ki. Másnak apróság, alattunk a föld nyílik szét. Nem lehet eligazodni az embereken, akárcsak magunkon sem – holnap már nem értem, miért fájt olyan nagyon egy tegnapi mondat. Ahogyan nem fog eszembe jutni, amin pedig órákon át kacagtunk és azt hittük, ezt a poént sohasem feledjük el.
Shakespeare szonettjeit korábban nem olvastam úgy, hogy kihagytam belőle az érzelmeket, a rajongást, a szerelmi leírást, mindent, ami által az ember megállítani és kiteljesíteni szándékozik önmagát és ezzel együtt a földön eltöltött idejét. Korábban sem érdekelt, kinek szólnak a szonettek, ki volt éppen a tárgya azoknak a soroknak, amiket a világ egyik legnagyobb mestere írt, mert azonnal, ahogy felütöttem a könyvet – megvannak a szonettek külön is, egy önálló kis könyvben, csak valahol elveszett az állandó polcpakolás, átrendezés folyamatában –, magával ragadtak a sorok, a szavak jelentette gyönyör. Ez jutott eszembe, a szavak gyönyöre, ezért vettem le a polcról Shakespeare Összes Műveinek 7. kötetét. Mivel azonban köt a téma – a búcsúzó év, szilveszter, az óév utolsó napja és az előttünk álló, az új esztendő – az időre kezdtem figyelni. Hogyan jelenik meg nála az idő? Miképpen jellemzi, hogyan írja le? Mit gondol az időről, az emberi élet, az érzések, a kiteljesülés legnagyobb ellenségéről, kegyetlen uráról? Minden szonettben ott lebeg, nyújtózik, akaratoskodik, kukucskál a múló idő shakespeare-i megfogalmazása. És bizony nemcsak az igaz, hogy az idő falánk, véres zsarnok és romboló. Hanem az is igaz, hogy az időben múló szépségnek meg kell adni az örömet, az emberi kiteljesülést, a vágyak megvalósulását, a szerelmi mámort, az emberi gyengeséget, az érzések sokaságát – de mindenekelőtt rogyadozásunk.
Az ember rogyadozik a múló idővel. Tervei és elképzelései éppen úgy gyengülnek, alakulnak át, mint ahogyan a teste alakul, a szeme gyengül, a térde fájdul. Ennél még sincs nagyszerűbb ajándék, mert az élet ez, amit kiteljesíteni az időben csakis mi magunk vagyunk képesek. A szerelmi érzés, amennyire szól a másikról, éppen annyira rólunk is, önzetlen önzésben tesz gazdagabbá, miközben mindent elrabol. Tökéletes körforgás, a létezés, az elmúlás, az öröm és minden emberi érzés összefoglalása, amiben ott simul a sorok között balgaságunk – miért is nem olvasunk gyakrabban Shakespeare-t.
Karácsony másnapján, a halkuló délutánban, a karácsonyfa lágy fényénél, a lebukó délutánban azon töprengtem, miképpen lehetne megfogalmazni, szavakba önteni mindazt, ami egy újabb múló év kapcsán felidéződik – nem az egyes történéseket, még csak nem is a benyomásokat, hanem az emberi létezés tapasztalatait, amikre ilyenkor, középkorúként, már van az embernek szeme, füle, van rá tekintete. Hiszen csakis ezek számítanak, a létezés tapasztalatai.
A tévében közben zajlik a világ, a pittyegő telefon is arról ad folyamatosan hírt, hogy zajlik a világ. Nézem a rohanó, félmeztelen nőt, mellei ruganyosan és ütemesen himbálóznak, ő pedig, mint egy győztes katona, ráveti magát a Szent Péter téren felállított betlehemi jászolban lévő kis Jézusra. Valószínűnek tartom, hogy ez még tegnap történhetett (25-én), tehát tulajdonképpen késésben vagyok, utólag bámulom, és próbálom megérteni a hírt és a látványt: három rendfenntartó férfi nyomul a félmeztelen nő után, mindannyian a jászolban hemperegnek, kitépik a nő karjából a figurát (Jézust), aztán ráterítenek egy sötét színű kabátfélét, és elvezetik. A nő tiltakozásul erőteljesen rúgkapál, száll a szalma. Vagy lehet, hogy a szalma nem száll, de az biztos, hogy a nő rúgkapál. Kedves volt a három rendőrtől, hogy kabátot terítettek a nőre. Szép volt a mozdulat. Másrészt akár el is vihette volna a figurát (Jézust), ez jutott eszembe. Odaadhatták volna neki, nem? Hadd vigye, neki talán nagyobb szüksége van rá.
Elképzelem magam előtt a Szent Péter teret, a fehéren magasodó szobrokat, a kék eget. Az érzést, hogy Bernini, Raffaello, Michelangelo megvalósult elképzelése között állok. Emlékszem az érzésre, amikor ott álltam. Nem jutott eszembe konkrétan az Isten. Jézus. Szent Péter. Az ember teremtette szépség nyűgözött le. Elsősorban ebbe a szépségbe nem illett bele a rúgkapáló nő. Az már csak következmény, hogy mi volt a szándéka – erőszakossága és megnyilvánulásának mindennapos viselkedési formává váló silánysága nem a betlehemi jászolban való rúgkapálása miatt döbbent meg, sokkal inkább attól ijedek meg, hogy ezentúl, ha a térre gondolok, akkor eszembe fog jutni ez a jelenet, amilyen az ember, ez a jelenet fog eszembe jutni, és nem az érzés, amivel az emberi kéz és ész teremtette szépség által közrefogva álltam.
Ültem a fotelban, hátam mögött az apró karácsonyfa fényeskedett, és arra gondoltam, miközben a telefon lejátszotta a jelenetet, hogy pontosan ebből kell kilépni, ez az, amit ebben az évben itt kell hagyni, a szabadságnak hitt butaság erőszakosságát.
Az idő, ez a láthatatlan erő lehetőséget ad az embernek, hogy a maga teremtette szépség segítségével elodázza, kitolja, megfékezze, megállítsa a felfoghatatlan elmúlást.
Shakespeare szonettjei, a Szent Péter tér, ember teremtette műalkotások, amik többek kívánnak lenni – lehetőség, ami által az ember pillanatokra felszabadult boldogságérzettel fogadja be az időt. Jó érzés tudni, hogy a műalkotások a szép felől közelítenek, mert általuk többek leszünk. Több lesz az ember.
A Szent Péter téren felállított betlehemi jászol, aminek központi figurája (Jézus) ellen egy félmeztelenül ügető, rohanó, ringó-rezgő, ütemesen himbálózó mellel csattogó nő attakot kísérelt meg, bejárta a karácsonyt ünneplő világot. Ha performansz lett volna, úgy legfeljebb polgárpukkasztó, értéke (bele)magyarázható, az idő felől nézve boldogságérzetet nem ad, műalkotáshoz nem közelít. Azonban ez nem performansz volt, hanem attak. Önmagán túl nem mutató, meglehetősen közönséges viselkedés. Egyre inkább azt hiszem, oda kellett volna neki adni a figurát (Jézust), hogy az előtte álló időben ezáltal szerezze meg a múló időben neki szegeződő kérdésekre a válaszokat. Kíváncsi vagyok, mit tett volna? Eldobja a térről kisétálva? Feldobja Ferencnek, hogy kapja el, végül is ő van hozzá legközelebb? Eltiporja a fejét? Bepólyázza? Kitépi a karját? Babusgatja?
Mi az idő tehát?
Véres zsarnok, romboló és falánk, ez bizonyos. De rajtunk áll, hogy miközben pittyennek a telefonon a hírek, áradnak a televízióból, ömlenek minden felületről, képesek vagyunk-e megérteni, hogy mindez, ha riasztó is, nem képes a művészi élmények fölé emelkedni. Nem mindegy tehát, miképpen ünnepeljük múló időnket. Legalább ez az egyetlen dolog a mi hatáskörünkbe van utalva.
