Bicskei Istvánt látva a színpadon hálát adhatunk az égnek, hogy színház is létezik a világon. Bicskei egyszerűen színházra született. A színművész csodálói, tisztelői közé tartoznak a vajdasági színházkedvelők is, hiszen kifinomult színházi vénája, szerepformálása, az általa megjelenítettek magukban hordozzák e régió, főleg Magyarkanizsa szellemiségét. Szabadkai szárnypróbálgatásai és újvidéki útkeresése után bejárta az egész világot, de a honvágy felerősödött benne mindenhol. Szép dolog világot látni, de szerinte semmi sem olyan szép, mint ha kinézel az ablakon, és azt érzed: itthon vagy. Jelenleg a debreceni Csokonai Nemzeti Színház vendégszínészeként, többek között életútja szimbólumáról, a Szivárványkígyóról mesélt, amely elindult valahonnan, hogy végül visszatérjen a középpontba.
„Bicskei akár a telihold… úgy hatott rám, mint egy holdkórosra, meredek tetőkön vezethetett volna tovább…”
– Oromhegyesen születtem, a telecskai dombok nyúlványainál, ahol véges a horizont. A tanya mellett volt egy mélyút, a falába üregeket vájtak, oda húzódtam be, mint az anyaméhbe, és ott kezdtem el álmodozni, ott szálltam el az álmok világába először. Hétéves koromban költöztünk Kanizsára, ezért gondolják sokan, hogy kanizsai születésű vagyok. Amikor hazajártam, a Kávai-tanyára (dédanyám Kávai Julianna), általában gyalog mentem, egyedül vagy a bátyámmal, mindig a Járáson keresztül, mert így rövidebb volt az út. A Jézus szíve mellett lekanyarodtunk az útról, és nekivágtunk torony irányt Oromhegyes felé. Az én utam erről a vidékről, mondhatnám, ebből a tanyából indult, innen indult útjára a nagy Szivárványkígyó, a Rainbow snake, amelyikkel Ausztráliában találkoztam a sziklás hegyekben. John Clegg professzor, aki a sziklarajzokat tanulmányozta már 50 éve, ő mutatta meg ezeket a rajzokat, amelyek leginkább a vasúti sínekhez vagy a létrához hasonlítanak. Az ottani bennszülöttek vésték bele a sziklába, és azt követték életük során. Az ausztrál őslakosok hisznek benne, hogy az életet, a mindenséget egy misztikus Szivárványkígyó köti össze, s rajta mindenki keresztülhalad. Az én utam a telecskai domboktól indult tehát, hogy körbejárva a világot visszatérjen a kiindulópontba. Annyira meghatározó volt számomra az élmény, hogy készítettem egy szólóelőadást, amelyben magamról, de egyáltalán az életünkről, a sorsunkról szólok Kányádi Sándor-versek és Beckett Monológjának felhasználásával. „Egy férfi ül egy lekopaszított fa alatt, felidézi az emlékeit, így keresi a miérteket. Rájön, hogy a világ olyan helyzetbe került, amely végzetes lehet. De hisz a változás erejében és az emberekben. Ha felhasználjuk a tapasztalatainkat, még tehetünk valamit az életünkért.” Próbáltam végiggondolni egy részét az életemnek, amely valahol a Járáson indult, a repedésekből, és nyilván oda is fog visszatérni, hogy egyszer ezekben a repedésekben megtaláljam a helyemet és a nyugalmamat örökre. Nyilván sokfelé vitt az utam, körbejárta többször is a Földet ez a Szivárványkígyó, most megpihent Debrecenben, mert évek óta, meghívásra, vendégművészként a debreceni Csokonai színházban játszom. Szerepelek Csehov Három nővérében, amelyet a fiatal, orosz Ilja Bocharnikov rendez. Nagyon várom a bemutatót, február 23-án lesz. Ezenkívül színre lépek Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában, de egyúttal jeleskedem a Temesvári Állami Magyar Színház Wiener Walzer előadásában. Ez a sok munka arra kötelez, hogy állandóan Debrecenben tartózkodjak, szinte debreceni lakosnak tudnak már, de ettől függetlenül nagyon vágyom haza, mert amikor otthon vagyok, jó szembetalálkozni az ismerős arcokkal, a tekintetükbe nézni, kezet fogni az emberekkel, néha megölelni egymást. Ott a Tisza, amelyhez hasonlót nem találtam sehol a világon. Még amikor Orleáns-ban éltem több mint húsz évig, akkor néha lementem a Loire partjára, kerestem egy olyan részt, ahol a fűzfák a folyó fölé hajlottak, oda bebújtam, néztem a vizet, és azt képzeltem, hogy a Tisza-parton ülök. Minden előadás előtt agykontrollt végzek, és olyankor úgy érzem, hogy a Tisza fölött lebegek, rálátok a homokporondokra, miközben kel föl a nap, meleg van, én meg a felhőkön nyújtózkodom, és csodálatosan érzem magam. Ez az impresszió minden bajt, búbánatot elfelejtet velem. Majd ha átkerülök a túloldalra, akkor is ott fogok lebegni, és vigyázok rátok, vigyázok Kanizsára.
n Mi az a különleges, ami benned van? Mindig is belülről építkeztél, belsőleg teremtettél egy olyan hangulatot magadnak, egyszerűen olyan állapotba hoztad magad, amiért egy emberre azt szokták mondani, színművész.
– Kanizsán kezdődött a pályafutásom, 1964–65-ben. Véletlenül toppantam be az amatőr színházba, épp egy darabot próbáltak, édesapám is játszott benne. Nem volt, aki súgjon. Felugrottam a színpadra, felvettem a súgókönyvet és elkezdtem súgni. Ott maradtam. Mármint a színpadon. Első pillanattól kezdve nagyon komolyan fogtam fel ezt a találkozást, a játékot, és ettől a pillanattól tartom magam színésznek. Szabadkán megkérdezték, mivel szeretnék debütálni. Azt válaszoltam, mindegy, adjanak egy szerepet, és majd eljátszom. Nem voltak szerepálmaim, én csak játszani akartam, teljesen mindegy volt számomra, hogy fő- vagy mellékszerepet. Németh László Győzelem című darabjában megkaptam a kis tiszteletes szerepét, amit szívvel-lélekkel megoldottam. Nagy sikert arattam, jó kritikákat kaptam. Gondoltam, ez beindult, sorba kapom majd a jobbnál jobb szerepeket. Hát, kaptam egymás után három tiszteletes szerepet. Újvidék egyfajta útkeresés volt, furcsaságokat kerestünk, mélyebben kutattunk önmagunkban, és ez a keresés később is megmaradt, ezt a furcsaságot próbáltam keresni a Jel színházban is. 42 évesen kezdtem el Nagy Józseffel dolgozni. Ebben a korban a táncosok, például a balett-táncosok befejezik a karrierjüket. Én akkor kezdtem. Játszott nála például Jean Babili, aki nyolcvankét éves volt akkor. Színészi adottságaimnak is köszönhetem, hogy feltaláltam magam a „gumiemberek” világában. Nyilván hoztam otthonról egy érzetet, egy tartást, sajátos energiát, amivel hatni, kommunikálni tudtam a közönséggel. Ezt a tapasztalatot, amit a Jel színházban sajátítottam el, elfelejteni nem lehet. Attól kezdve, hogy betettem a lábam Nagy József színházába, a színpadára, attól kezdve a világ már nem ugyanaz volt, másként forgott, mint eddig. Elég sok filmet forgattam. Otthon is, Magyarországon is, egy-két filmet az HBO gyártásában. Játszottam amerikai színészekkel. Valahogy ez is benne volt a karmámban. Amikor először, hároméves koromban nővérem oldalán kitotyogtam a Bata-tanyához, a szélmalomhoz, csodák csodájára egy amerikai filmet forgattak éppen, Piroska volt a címe. Kicsi gyermekként emlékszem a nagy derítőkre, a sürgés-forgásra a tanya körül, és arra is, hogy öregapám kaszált nekik, azt is felvették. Bizonyítékom nincs rá, de könnyen megtörténhetett, hogy már akkor kamerák elé kerültem, már akkor belekóstoltam a művészetek világába.
n „Bütyöknek elhisszük – újra elhiszünk mindent. Hiszen olyan egyértelmű a mosolya. Olyan monumentálisan egyértelmű, amilyen egyértelmű csak az együgyűeké…”
– 1991-ben volt az első szerepem az Orfeusz létráiban, a Vili szerepére hívott ki a Nagy József a Jel színházhoz, azóta együtt dolgozunk. Tolnai Ottó versei akkor még nem szólaltak meg az előadásban, hanem azokból inspirálódtunk. Az otthoni ősmotívumokhoz tartozik Vili figurája, aki Becsén élt, kifliket árult egy moziban, gitárral a kezében mezítláb járta az utcákat, saját szerzeményeit énekelte, és egy kissé együgyű volt. Akkor nagyon kevés szöveggel, de állandó jelenléttel egy nagyon lényeges délvidéki figurát fogalmaztam meg vizuálisan. Azt próbáltam megjeleníteni, hogyan látja a környezetét, a világot. 25 év elteltével újra megcsináltuk a Wilhelm-dalokat, Tolnainak ebből a versciklusából készült válogatást, most el is hangzik a színpadon a versek egy része. Ismét megformálom a Vilit, sőt, az is premier, hogy megszólalunk a színpadon. Ezúttal arról szólunk, hogy Vili öregkorára hogyan csodálkozik rá erre a világra, milyen párbeszédet folytat a teremtővel. Nekem nagyon sokat jelent ez a szerep.
n „Az egyszerű emberek különös elbeszélő művészetet folytatnak itt, ezen a tájon, amit csak néhány érzékeny fül képes meghallani.” Számodra is ez rendkívüli?
– Amikor Oromhegyesről Magyarkanizsára költöztünk, akkor kezdtem el igazán nyíladozni. Elsősorban cserkész lettem, láttam az 56-os forradalom menekültjeit, és ott volt körülöttünk az a sokféle ember, a festő Dobó Tihamér – Cigonya, a Lábatlan Baráth, a Batyus Vittus, a Dusi borbély, a Joci, sok furcsa ember, lehet, hogy némelyik egy kicsit félkegyelmű volt. Ott élték a furcsa életüket közöttünk, és amikor megindult a színészi véna bennem, akkor alaposabban megfigyeltem őket, elgondolkodtam rajta, hogyan tengetik az életüket, s vajon vidámak-e. Mi ezekkel az emberekkel együtt éltünk, és mondhatom azt, hogy szerettük őket. A Cigonyával is sokat találkoztam, volt, hogy festette a gyerekportrékat, én meg meséltem a gyerekeknek, hogy ne mocorogjanak. El is játszottuk ezeket a számunkra lényeges figurákat a Jel színház előadásaiban. Japánból, ahol szintén látták a darabjainkat, azért jöttek Kanizsára, hogy megnézzék, milyen ez a hely, ahol ilyen emberek élnek.
n Különböző koreográfiákat készítettetek a Járáson, milyen volt ezzel a környezettel érintkezni, mozdulatokat kibontani?
– Igen, filmre vettük azokat a jeleneteket, amelyeket egyes előadásokban felhasználtunk. Agyaggal kentük be magunkat, trombitákat helyeztünk el a szikre, egy befáslizott bábuval táncoltunk, mindez része volt egy előadásnak, amit Kanizsán mutattunk be, de az Avignoni Fesztiválon is, ahol Asobu előadásunk nagy sikert aratott. Az ilyen nyitott tereken, mint a Járás is, teljesen váratlan és érdekes fordulatok történhetnek, amit az ember nem tervez el, de abban a pillanatban felismeri, és fel tudja használni az előadásban. Ilyen volt az a momentum, amikor egy csikó sétált be a jelenetbe, azt hiszem, valamelyikünknek a fenekébe harapott. Az is csodálatos volt, amikor Nagy József leült a földre egy csomó kóróval a kezében, nejlonzacskó a fején, és egyszer csak megjelentek a birkák, egy egész csorda, ízlelgették a kórót. Egy kutya is jött velük. Nagyon spontán és érdekes dolgokat lehet egy ilyen térben tapasztalni vagy találni. Mi, művészek azt szoktuk mondani, nincs semmilyen fal közöttünk és a közönség között egy színházban, egy színpadon – éppen erről beszélt a rendező Ilya Bocharnikov –, hanem egy végtelenség, egy egész univerzum van előttünk. Nem embereknek közvetítjük az érzéseinket, mondjuk el a mondatainkat, hanem az egész világmindenségnek. Egy pusztán ez adott, természetes, mert ott van feletted a hatalmas égbolt, nagy távlatok vannak, és amit csinálsz, az megállíthatatlanul eljut minden hová. Az emberek nagy többségben rohannak, nem állnak meg, és nem élik meg a pillanatot. Ez az első lépés, megélni a pillanatot, aztán tudatosan megélni a napokat, az életünket, ami ugyan sokkal bonyolultabb. Aki viszont ezt meg tudja csinálni, az, szerintem, felismeri az élet értelmét. Egyébként különös hely a Járás. És az emberek is, akik itt élnek. Sok pásztorral, juhásszal megismerkedtem, akik kora tavasztól késő őszig járják ezt a vidéket, legeltetik a nyájat, végtelen nyugalmat sugároznak. Azt hiszem, ez a nyugalom egy hatalmas belső szabadságnak az eredménye. Jönnek ezek az emberek, elmennek, ahogy az élet folyik, de valahogy a lenyomatuk ott marad a Járáson. Nem sokat nézhettek tükörbe, talán csak akkor, ha esett az eső, és amikor kitisztult a víz, abban a víztükörében láthatták saját arcukat. Amikor kisütött a nap, és elpárolgott a víz, ezeknek az embereknek a képe mégiscsak ott maradt, szinte beleégve a földbe. Ezekből tevődik össze, emberi arcokból, az egész Járás.
n Több évtized alatt mi változott a munkádban, művészetedben? És mikor érezted magad legjobban szakmai szempontból?
– Minden szerepben maximálisan jól éreztem magam. 52 éve vagyok színpadon, és most már eljutottam odáig, hogy teljesen azonosulni tudok azokkal a figurákkal, amelyeket alakítok. 14 éves koromban nagyon profi módon álltam hozzá ehhez a mesterséghez. Én attól a pillanattól kezdve számítom magam színésznek. Az a fontos, ezt a Nagy Józseftől tanultam meg, hogy ég-e a tűz a színész szemében. A színész haláláig színész. Van itt valamiféle energia, amire az ember, ha rátalál, mindent meg tud oldani. Nagy felelősséggel jár ez a mesterség. Nem mindegy, mit mondok az embereknek, esténkén ott ülnek a nézőtéren, és várnak valamit, és nem mindegy, én mit adok nekik, milyen energiát közvetítek. Kis ösvényeket, kis szivárványkígyókat próbálok megmutatni a nézőknek, hogy azon haladjanak, mert az a jó irány. Úgy gondolom, hogy létezik egy fal, és a művészeknek át kell jutniuk rajta. Ha a színész megtalálja az ajtót, akkor átlép egy képzeletbeli világba, de meg kell találnia visszafelé, a reális világba vezető ajtót is. Nagyon sokan nem lelik meg, ott maradnak, és ebbe sajnos belevesznek. Az egész életünk olyan, mintha egy szakadék fölött borotvaélen táncolnánk. Egyensúlyozni kell, és a veszélytudat érdekes mozdulatokra kényszeríti az embert. Ez egy óriási küzdelem. Az öröm az egészben talán az, hogy nem vágjuk meg magunkat, és nem esünk le. A mi utunk, a születéstől a halálig, erről szól, borotvaélen táncolni. Írtam is egy verset, íme:
sohase tudom hogyan s minek érem meg a reggelt
hogy rám virradt, érzem, de nem tudom, a hold-e az
vagy a nap, mely holdsápadtan felkelt
s ami dobban, az a szívem hangja
vagy a ladikom ért át a túlsó partra
bár tudhatnám
szeretet feszítette a vitorlát
vagy hiúságom állított nekem bitófát.
