Fekete J. József
Versek, névre szóló ajánlásokkal. Az ajánlás a versek esetében egy kicsit olyan, mint a címzés a levél borítékján, egyben másmilyen is. A valakinek ajánlás – a dedikálás – könyvek, irodalmi művek, művészeti alkotások esetében egyfajta emelkedett alkalom, amikor leginkább frissen megjelent kötetek esetében a szerző a kötetbe rótt sorokkal fejezi ki háláját a munkáját támogatók, illetve a műve iránt érdeklődők irányában. Egyfajta fölavatás, fölszentelés voltaképpen. Sajátos rítus, a szerző és az olvasó közti kapcsolatot megteremtő paraművészeti kommunikáció – nem elengedhetetlen – része. Az informatikában a dedikálás fogalma egy adott célra történő elkülönítést jelent, ami kevésbé fennkölt, ugyanakkor hasonlóan célratörő, mint művészeti értelemben. A magánlevél címzése e kettő közötti szerepet tölt be: egyfelől egy adott célt, a levél címzettjéhez juttatást szolgálja, ugyanakkor a levélben olyan bensőséges, intim tartalmat közvetít általa a levélíró a címzettnek, ami kettőjük dolga, vagyis a címzés névre szól, mint a dedikáció, miközben mindössze csomagolása a levél tartalmának, ami kevésbé nyilvános, de nem kötelezően az, akár a dedikáció.
A versben tett ajánlás általában a költemény címe alatt jelenik meg, ám ennél körmönfontabb ajánlási eljárások is léteznek – egyszerre szolgál címzésként és borítékként, az ajánlás ugyanis legtöbbször értelmezési összefüggésben áll a mű szövegével. A vers valamiképpen utal a címzettjére, ám ezen túlmenően önálló életet él – költeményként funkcionál, amihez nem kell okvetlenül ismernünk az ajánlásban megnevezett címzettet (aki a vers jellege folytán esetleg tárgyiasul, akár tárggyá minősül át). Villányi László ajánlással ellátott verseiben (Folyótól folyóig) fordítva történik, maga a szerző tárgyiasul a szövegekben, akárcsak egy levélben, a dedikáció pedig inkább címzés, voltaképpen (önfel)ajánlás, és semmiképpen sem tisztelgés, nem hommage, hanem a címzett műve és a versben megszólaló „közös” élményének jelzése.
Ennek fölismeréséhez egyenesen elvezetnek Villányi korábbi verseinek motívumai: a bicikli, a kerékpározás, a folyó, az utazás, elrévedés a teremtésben, a nők, a szerelem, a chiméra, az olvasás, a fétisként tisztelt könyvek megidézése, az emlékezés, az önmagával szembeni elszámolás igénye, az életidő múlása, illetve szövegeinek minimalizmusra törekvő eszköztelensége, a nagy indulatokat lefojtó elhallgatásai, ki nem mondásai. Olyan az egész, mintha valaki másnak címzett levelet olvasnánk titokban. Nem nekünk írták ezt az összegzést, miként a benne olvasható ajánlott küldeményeket, hanem, miként magának a kötetnek a dedikációja utal rá: Fiaimnak. Egy szellemi és mindenekelőtt érzelmi batyu, amit az apa – a szerző – az elszámolás és irányadás késztetése nyomán állított össze.
Ahhoz viszont, hogy egy ilyen szellemi-emocionális útravalót tarisznyába pakoljon a szerző, a saját élményein kívül szükség volt külső impulzusokra is, hát ezeket a versek címzettjeinek munkáiból nyerte ki esszenciaként. Végtére is visszaköszön tehát a bonyolult kommunikációs viszony a vers szerzője, címzettje, mondatai és olvasója között, ami érzelmileg átható, esztétikailag megkapó, és önállóan működik, kellő érzékenység mellett ezek a prózaversek a nélkül is kommunikálnak, hogy az olvasó korábbról ismerné akár a címzettet, akár a küldemény föladóját.
A dedikált versek élőt és holtat egyaránt megszólítanak, kétségtelenül olyanokat, akik művészeti tevékenységük által megcibálták Villányi László idegvégződéseit, és olyan szellemi pakkot alkottak a jelentős életműve fölött szemléző költő kötetében, hogy fölismerhetően vagy a nélkül, de fölmutatja sajátos költői entitását a szellemi kitárulkozás szavakba, prózai versmondatokba tömörített megszólalása során. Ténylegesen versmondatokról van szó, a költemények ugyanis több-kevesebb sorban ugyan, de egyetlen mondatból állnak, amelyben a beszélő egyes szám harmadik személyben fogalmaz az egyes szám első személyű alany önéletrajzi élményei kapcsán az olvasót megszólító gondolatokat.
Villányi költészetében a motívumok állandóak, gyakran ismétlődnek, ami egy önéletrajzilag behatárolt élményvilág esetében természetes, a költő azt foglalja versbe, ami megtörtént vele, amire esetleg vágyódik, ami a jelenben megérinti, megidézi emlékeit, fölkorbácsolja érzelmeit, vagy éppen csöndes kontemplációra utasítja. Azt is mondhatnánk, utóbbi köteteiben ugyanazokról a dolgokról ír, viszont mindig egy kicsit másként. Az Egyszer csak című kötetben is narratív történetháló csomóiként bukkan föl az édesanya, az édesapa, a folyó, a vízi és a víz melletti világ, a bicikli, a nők, a szerelem, a csontkinövés, a múlt kulcsai, mint a bensőséges megszólalást generáló motívumok sora, a versek hangütése voltaképpen változatlan, a poétikai forma itt is sajátos, egyedi. Az egyediséget támasztja alá, hogy egyetlen Villányi-kötet sem „összegereblyézett versek” gyűjteménye, hanem átgondolt rendszerbe állnak bennük a költemények, itt még a számmisztikára építkezés gyanúját is megkockáztathatnánk: a négy ciklusban egyenként 11 vers olvasható, amit ugyan én képtelen vagyok értelmezni vagy megfejteni, de hogy nem véletlenül alakult így, abban biztos vagyok. A versek címei egyetlen szóból állnak, ami úgyszintén nem lehet véletlen, miként az sem, hogy csupán az első ciklus áll háromsorosokból, a későbbiek elvetik a lehetőséget, hogy a szöveget már rápillantásra versként éljük meg, de akárhány sorból is álljanak, mindig csak egyetlen mondat terjedelműek. Ebben a kötetben is fontos szerepet játszik a könyv mottója: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” Az V. század első felében élt kínai költő Vang Szeng-ta Bernáth István fordításában idézett versének kiemelt két sorában, más helyen nem találom a vesszőt, ám így még nyomatékosabbnak tűnik az útmutatás: a sors panasztalan elfogadása az emberi szellem magas művészete, egy világnézet alapja, a karma férfias elfogadása, az ok-okozati összefüggések lényegének fölismerése, vagy anélküli tiszteletben tartása.
Az Egyszer csak a hatvanéves költő verseinek kötete. Erre többször is utalnak a szövegek, amelyekben a beszélő az egyes szám első, második vagy/és leginkább harmadik személyében szólal meg, amivel átjárhatóbbá teszi az addig eltelt hat évtizedet, élők és holtak, valamint múlt és jövő közt teremt virtuális kapcsolatot. A jelenben olykor boldogan, bár leginkább fájdalmas hiánnyal kísért a múlt:
Nem érdemes számolni az évszázadokat, mióta dagadt
a kulcscsomó, nyílt az első zár, őrizte a ritka hagyatékot,
s ha ránézett valamelyik kulcsra, azonnal idéződött,
ősei közül gyerekkorában ki emelte tekintetét
az Alpokra, s ki a Kárpátokra, melyik fiú fogott halat
a Vérkében, s melyik a Drávában, ki fogant libalegeltetés
közben, s lett szerelemgyerek, tűnődhetett ismeretlen
dédapja felől, számba vehette ki halt meg tífuszban,
háborús sérülésben vagy tüdővészben, Szerelmei Anna
persze szívgyengeségben, naponta elfordít egy kulcsot,
benyit azok ajtaján, akik már rég elfeledték a földi létet.
(Kulcs)
Az önéletrajzi motívumok csomósodási pontjai átkötést teremtenek a versek között, „a kavicsok közt elporladt ígéretek, jövő időbe / vezető keréknyom” élethelyzetét teremtve meg, miközben egyes motívumok az előző kötetekből is, mintegy kulcsszavakként átcsúsznak ide, vagy akár a gyakran emlegetett kulcsok, amelyek hol a homokban vesznek el, hol csak a hiányuk mutatkozik, pedig olykor roppant fontos lenne általuk rányitni az ajtót a múltra, a jövőre, az átélt, vagy vágyott szerelemre, mint ahogy azt Villányi versei teszik.
