Ilyentájt

A fekete rigó ült a nagykapu tetején. A színe alapján egy hím fekete rigó, narancsba mártott csőrével az ég felé tátogott. Amikor kinyitottam az autó ajtaját, a tátogás énekbe csapott át, sajnáltam, hogy véget kell vetnem az ég felé kapaszkodó hangoknak. Kizártam a kaput, kiemeltem a kallantyút, de a madár rám se hederített, csak bámult a magasra növesztett tuja mellett a babakékbe játszó ég felé és énekelt. Kinyitottam a kaput, ki a garázst, behajtottam az autót, becsuktam a garázst, aztán a kaput, helyére illesztve a kallantyút, zörögve kicsit a kulcsokkal, de a madár meg sem rebbent.

A szobából kilestem, a redőny rései között kancsítottam kifelé, vajon itt van-e még? Kinyargaltam, kilestem a bejárati ajtón, onnan ráláttam a nagykapura –továbbra is énekelt, a lebukó márciusi nap izgatóan tükröződő fényeit véltem megcsillanni fekete testén.

Nekem nincs olyan kertem, amivel dicsekedni lehetne.

Sem óriási fák, sem különleges és elegáns virágok, immár két év óta még muskátli sincs a hatalmas kaspókban, kopár udvar. Nagyjából ennyivel el lehet intézni, én el is szoktam. Legjobban heverészni szeretek ugyanis, heverészve olvasni. Mégpedig úgy, hogy ne szálljon rám légy, ne csípjen szúnyog, ne kerülgessen bögöly. Ehhez pedig szoba kell, nem kert. A szobához nem kell ház, ez igaz, fel sem merült viszont, hogy ne legyen udvar. A dolgok már csak ilyenek, determinálják egymást. Udvar kell, tehát a szoba házban legyen. Vannak tuják, annyi terméssel, hogy egy-egy komolyabb szél után a kopár pázsit úgy néz ki, mintha egy József Attila-vers tartozéka volna, megannyi barna bogyóval. Keleti tujáim vannak, mindent jól tűrnek. Elsősorban engem. Azt olvastam, hogy a keleti tuja termése Közép-Európában csak melegebb, védett helyen érik be. Ezek szerint ilyen az udvarom, egy meleg, védett hely. A tuják termését tíznél több fekete rigó csipegeti. És az egy, amelyik a nagykapun ülve rám vár.

A tudás akkor ér valamit, ha ráerősít a tapasztalat.

A fekete rigók csapata a tapasztalat. Emellett pedig annak is bizonyítékai, hogy nem a díszes, nem a pompázó, nem a sok gonddal művelt kert alapján választanak, hanem a hosszú telek alapján, amikor kevés a bogyó, alig van mit enni. Megjegyzik maguknak az enyémhez hasonló udvarokat, ahol kedvükre lakmározhatnak. Meg is teszik.

Nem kell semmi pompa, elegendő az, ami szükséges.

Az ember nem hiszi ezt el, amíg nem érzi. Hiába tanítják a fekete rigók, amíg nem éli át, nem járatja meg a lelkében, addig hajlamos arra, hogy a pompát űzze, kergesse, önnön lehetőségei tükrében. Ácsingózva. Irigykedve? Leskelődve. Otromba szavak mögé bújva?

Olyan ez, mint az öregedés, jutott eszembe (nem kell semmi pompa, elegendő az, ami szükséges, de az ember nem hiszi ezt el, amíg nem érzi). És ettől olyan jókedvem kerekedett, amilyen nem volt harminc éve már.

Elővettem Füst Milán verseskötetét, hogy újra olvassam, tapasztalataim tükrében.

De nem történt volna ez a nagykapun mozdulatlanul ülő és daloló fekete rigó vagy Schein Gábor Füst Milán-könyve nélkül. Ilyesmire nincsenek válaszok, mert a napok csak zajlanak, az érzések meg eltűnnek a lélek redőiben azelőtt, mielőtt a kérdéseket hozzájuk feszítenénk.

Leheveredtem a Füst-monográfiával, a művészetével foglalkozó, a szamárfüles bejelölésektől még vastagabbnak tűnő kötettel, az éjjeliszekrényemen, kézközelben Füst verseskötete, a függönyön és látótávolságomon túl, a nagykapun, a bátor és rendíthetetlen énekes, a kopár füvön pedig megannyi társa, amint hangosan trécselve, vidáman dalolva csipegetik a keleti tuja még megmaradt termését.

Öregszem, ez a tapasztalat olyan érzés, ami elhiteti velem a történést. Mondhatnám, ettől még izgalmasabb Füst verseit olvasni, de most nem erről van szó, mindez csak bevezető, ami oda segít, ahol a költő és monográfusa – a többi idézettel együtt – a végességről, a létezésről való tapasztalathoz való művészi megközelítésről ír. A különbségekről Füst és Ady, Füst és Pilinszky kapcsán. Aztán Søren Kierkegaard. És bennem valami finom remegés, bátor és botor meggyőződéseimből fakadó régi írásaim felderengő emléke, de ami fontosabb: az értelmező szövegolvasás rég elfeledett boldogsága.

,,Másrészt amivé az én válik, az Kierkegaard számára mind ontológiai, mind etikai értelemben értékelhető, hiszen Isten színe előtt történik. A döntés vagy a döntés eredménye ilyen módon nem lehet maga az igazság. Már csak azért sem, mert igazságról a Krisztusba vetett hit és a hitet folyamatosan megújító döntések aspektusa nélkül Kierkegaard-nál nincs értelme beszélni, ám éppen a hit ugrása mélyíti el a tudást, hogy az embernek Istennel szemben nem lehet igaza. Ilyen aspektus azonban Füst verseiben nem jelenik meg.”

Miért nem repül el a fekete rigó, ha nyílik alatta, apró lábai alatt mozgásba lendül a nagykapu? Mit tud és honnan tudja azt olyan biztosan, hogy nem lép működésbe a vészjelzője? Megtanulta, kitapasztalta az autóm motorzaját? Az én hirtelen mozdulataimat? A nagykapu kallantyújának fémes zörrenését?

A kérdések mindig valahonnan előbukkannak, most abból a Vas István-szövegből, amire a Schein-kötetet olvasva bukkantam rá. A Nyugatban 1934-ben megjelent írás (Füst Milán olvasásakor) több szempontból is magával ragadott. Éppen olyan volt, mint a fekete rigó éneke. Könnyű, mégis benne minden, ami a létezéssel kapcsolatosan jobb-rosszabb pillanatainkban felmerül bennünk. Egyszerű mondatok, érthető összefüggések, közvetlen hangnem, mintha az irodalom valami remek dolog volna, nem pedig okosságok végnélkülisége.