1.
A Magyar konzilium alcímet viselő Mészöly Miklós-kötetben, A negyedik útban szerepel a címben szereplő idézet. Amikor ez a kötet 1990-ben megjelent, az volt az alcíme, hogy Esélyek és kockázatok az ezredvég küszöbén. Nem fogyott különösebben, a szerző legmostohább sorsú tanulmánygyűjteményének nevezi a fülszöveg a 2010-ben megjelent kiadásban. Raktáron maradtak a példányok. Pedig a kellő pillanatban jelent meg, és azokról a dolgokról szóltak a mondatok, amelyek aktuálisak voltak – a dolgok voltak aktuálisak, az azokról szóló mondatok érvényesek, azáltal pedig amit minőségükben átfognak, örök érvényűek. Az, hogy a megjelenés évében raktáron maradtak a példányok, nem jutottak el az olvasókhoz, nem a könyv sorsáról árul el sokat, hanem az olvasókéiról. Amivel mintha azt állítanánk, hogy a mészölyi mondatok sora alakíthatott volna társadalmi, talán politikai folyamatokat. Ez túl sok. De az nem kevés, hogy a kötet legalábbis kijelölt lehetséges és érdemes, megkerülhetetlen igazodási pontokat. Voltak olvasói, akik figyelmen kívül hagyták, mások meg el sem olvasták – pedig a megfelelő pillanatban jelent meg, a tökéletes pillanatban.
(fotó: Molnár Edvárd)
1990 óta sok minden megváltozott, de az nem, hogy léteznek, születnek művek, alkotások a tökéletes pillanatban, amik kiszabadulva abból az állapotból, amit a jelentések erőltetett, majd kötelező érvényűre emelt használhatóságaként írhatunk körül, az egyetemes emberit meghatározó összefüggések megmutatására törekszenek, anélkül, hogy a politikai, társadalmi folyamatok alakításának jogát magukénak gondolnák. De még mindig nem értünk el (vissza) addig, amikor a művészi alkotás nem több és nem más önmagánál, így aztán könnyen elkövethetjük azt a hibát, hogy (mindössze vagy legfőképpen) aktuálpolitikai értelmezéssel viszonyulunk az adott műhöz, szűkítve, behatárolva annak kontextusát, művészi koncepcióját.
Nem kívánjuk ezt a hibát elkövetni Urbán András szerzői előadása, Az Úr nevében kapcsán, amiről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a tökéletes pillanatban megszületett mű. Olvashattunk olyan ismertetőket az előadás kapcsán, amik csapdahelyzetet teremtenek azáltal, hogy közvetlen és egyértelmű aktuálpolitikai értelmezéssel élnek, ezáltal pedig éppen arra építenek, aminek elhárítását, éppen a jelentések újbóli megtisztítása céljával, a művészet szabadsága miatt fontosnak kell tartanunk, hiszen miközben rendkívüli szellemességgel úgy ,,beszél” az előadás (éppen emiatt van az Urbántól a megszokottnál sokkal több beszéd az előadásban), hogy folyamatosan billegteti a,,politikailag brutálisan inkorrekt” mondatokat, egyre mélyebbre hatolva a felelősség kérdését járja körbe.
,,Vajon a felelősség alkati »kurva«, ami mindenkinek hajlandó ugyanazt biztosítani – az önigazolás és önfelmentés kielégülését? In parenthesi, egy Eichmann-peranyag, például – s a hozzá hasonlók pszichogramja – tegnapi és holnapi illusztrációja lenne, hogy a vegytiszta rossz lelkiismeret inkább absztrakció, mint valóság?” – teszi fel a kérdést Mészöly A negyedik út kötetben.
Az Urbán-előadások erős szembesítő jellegű társadalomkritikája és átpolitizáltsága Az Úr nevében című előadásban egy másik gondolatrendszerbe lép át, ahol a könyörtelenség bugyráig hatolva az egyénközpontú (nyugati) világban a (valóbani) emberségre, az emberség kihunyására kérdez rá, efelől fogalmazva meg a felelősség kérdését, magára hagyva a nézőt – a felelősség kurva-természetére épített és abból erősödő világra, amiben élünk, nincs és nem lehet válasz.
Az előadás ennél is tovább megy, egymásra épülő jelenetei, képei, látványa, a pillanatokra feltörő csend – tehát az előadás szómentes dimenziója, kerete éppen a szavak ellenpontjaként határozódva meg, óriásira nőve nyomják le a nézőt. Ahogyan a nyomás nő, a nézőben úgy fokozódik a kétségbeesés és a kiszolgáltatottság, nem a szó hétköznapi, hanem esztétikai értelmében, tehát eljut a gyönyörig, a katarzisig, pontosabban egy fordított katarzisig, ami nem a megtisztulást és feloldozást, nem a megoldást hozza magával, hanem annak ellenkezőjét: ,,A gyalázatot tehát mentheti, semlegesítheti bizonyos távlati erkölcs… És ez a cél rögeszméje.” (Mészöly Miklós)
2.
Az elmúlt kétszáz év (nyugat-)európai sikere, hogy az Úrnak és az embernek nincs viszonyrendszere, nincsenek párbeszédben, és semmilyen szinten nem tartoznak össze. Az Úr nevében című előadás a bevezető imát követően Ferenc pápa ezévi üzenetével indít, amit a Vatikán a migránsok és menekültek világnapjára tett közzé, és ami négy ige köré szervezi a feladatokat: befogadni, védelmezni, támogatni, integrálni. Ebből a szó szerint és félelmetes színészi erővel előadott üzenetből bomlik ki az előadás, aminek számos pontján az ember leállatosiasodásával szembesülünk. A színházi előadás nyelve nem a hétköznapok nyelve, még akkor sem, ha a rendezés és a színészi játék tökélye – mint Az Úr nevében láthattuk – ezt a látszatot kelti. De megkönnyíti az azonosulást és (látszólagos) felmentést ad, hogy a durván görgő szavak, mondatok sora szellemességgel bélelt puha ágyra hullik. A tömény és kemény szembesítő mondatok sorát azonban nemcsak a szellemesség oldja fel, hanem a pápai szöveg is. Abszurd helyzetbe kerül a néző, amikor azzal szembesül, hogy a felvilágosodás óta sikeresen alakított és a szekularizmust sikeresen beteljesített, szekularizálódott Európában a pápa, Jézus Krisztus földi helytartója egyértelműen és határozottan aktuálpolitikai kontextust vállalva konkrét feladatokat jelöl ki. Ez a kezdőkép, ez az alapszituáció, ez szabja meg az előadás irányát, akkor is, ha jól tudjuk, az egyházfő(k)től nem idegen a világban zajló eseményekhez kötődő üzenetek megfogalmazása.
Az abból fakadó ellenérzés, ellenkezés, amit a – dörgedelmes hangon előadott – pápai instrukció sora kivált, nem ad felmentést arra, ami az előadásban következik, és ami annak az embernek a leállatiasodását követi nyomon, akire a pápa az általa megfogalmazott igék teljesítésének terhét és feladatát rótta. A ,,politikailag brutálisan inkorrekt” mondatok önmagukban csak közönségesek, otrombák, szellemesek, közhelyesek lennének. De az egyházfő által nem általánosságban megfogalmazott, hanem – az előadás interpretációja szerint – kiszabott feladatok az előadás szereplői szájából elhangzó mondatokkal kerülve kölcsönhatásba, azt mutatják be, hogyan nyomja, semmisíti meg, silányítja az embert a rá nehezedő, feladatot parancsoló üzenet. Furcsa helyzetbe kerül az istentől megszabadított és önmagát megvalósított európai ember.
3.
A hősiesség és az áldozatiság relativizálása számos társadalmi jelenséget is magával hoz, de ami a művészi alkotások szempontjából szemlélve különösen fontos, az a hősnélküliség és – ezzel párhuzamosan – az áldozatnélküliség sivár esztétikája.
Az Úr nevében világában a – sok munka árán – magára maradt ember kisszerű és otromba, közönséges és szűklátókörű – soha többé nem válhat hőssé, hiszen éppen a hősiesség és az áldozatvállalás fogalomrendszerét üresítette ki, amikor az egyént, az embert, az individuumot helyezte a középpontba – azt az egyént, akit most az előadás választásra kényszerít, miközben éppen azt példázza, hogy nincs választása.
Az előadás egyik igen megrázó pillanatában a szereplők ölésre szólítanak fel.
Tulajdonképpen viszont-ölésre, de ennek nincs értelme, hiszen azok számára, akiket az előadást indító üzenet megszólít, a parancs így hangzik: ne ölj! Semmi nem jogosít fel a parancs megszegésére. Értelmezhetetlen, ugyanakkor sokkoló tehát a viszont-ölésre, az ölésre való felszólítás. Ennél már nincs beljebb, lejjebb, mélyebb, ez már valóban brutális, embertelen. A kiszolgáltatott és magára maradt ember magányosságának mutatója a nézőben megjelenő, felbukkanó tiltakozás. Hogy ezt nem akarja hallani. Ezt már nem bírja elviselni. Az előadásnak ezen a pontján rajzolódik ki mindaz, ami nem maszatolódott szét, nem relativizálódott. Több katartikus pontja van az előadásnak, a jeges rémület, amit a színpadról elhangzó felszólítás kivált a nézőből, egyike ezeknek.
Fájdalommal, undorral és megnyugvással fokozódik ez a rémület a többször visszatérő rigmus-jelenetek közül abban, ami arról szól, hogy nekem lesz jó, és neked nem. A magára maradott és szabad, egyszerre végtelenül önző és józan eszű, kétségbeesett és iránytűt vesztett, menny és pokol között a földre szorult ember szégyenben fetreng, akárha a saját piszkában, mert az előadásnak ezen a pontján minden elborzadása és akarata ellenére képes azonosulást érezni ezzel a rigmussal: Urbán rácsapja a magányos űrből kikapaszkodni vágyó nézői kézre a csapóajtót.
A hősök azért cselekszenek, hogy sokaknak jó legyen. Hősiességük jelentősége abban van, hogy a cselekedetnek sem súlyát, sem erkölcsi terhét nem hárítják át másokra. Hősök olyan korokban léteztek, amikor még a jó fogalma nem íródott felül azáltal, hogy minden fogalomhoz önkényesen illesztettek tartalmat.
Az Úr nevében nem bánik szűkmarkúan a hősök felsorolásával, az egykori törökverő magyar hősök néven nevezésével sem. Kínálja magát a párhuzam, amit Az Úr nevében című előadás ,,hősi” síkja kapcsán nem kell megkerülnünk: a Zrínyi Miklós és az Üvegplafon című esszé egyebek mellett ugyanis arról a nagyszerűségről is szól, ami kivételessé, hőssé emelte Zrínyit.Vagy arról, ami lehetővé tette, hogy Zrínyi hőssé váljon. Hősként éljen. Ha más szavakkal, eltérő indíttatásból, vadabb, indulatosabb formában, de Az Úr nevében és a Kemény-esszé több ponton érintkezik,egy ponton azonban metszi is egymást. Az Urbán által megfogalmazott politikailag brutálisan inkorrekt előadás-definíció találkozik Kemény árnyalt, rétegezett és rendkívül finoman, ugyanakkor szintúgy brutális erővel bíró mondataival: ,,Nem vagyunk hősök. Félünk, hogy kinevetne a ,,szakma”, vagy ami még rosszabb, elterjedne rólunk, hogy személyünkben valami gyanús és korszerűtlen próbál beférkőzni a modern művészet világába. Ne adj’ isten egy hős. És a végén még nem kapnánk művészeti ösztöndíjat Wiepersdorfba. Igazából még gyávának se kell lenni ehhez. Azt hiszem, egy mai európai művésznek normális körülmények között eszébe se jut hősnek lenni. Vagy ha mégis, akkor ügyesen és azonnal elfojtja ezt a gondolatot. Mint például én. De ha hőssel találkozom, mint most Zrínyivel, mégis rögtön úgy érzem magam, mint egy gyalogos hattyú: miért is nem repülök?”
4.
Az Úr nevében, noha az általános emberire kérdez rá, nem vonatkoztat el a nemzetkerettől. A nemzettől mint kerettől. Esetlen kifejezés, nem is erőltetném, megvolna az előadás anélkül, hogy külön kitérjünk a nemzeti vonatkozásokra, különösen ha azok nem hozzáadnak, hanem elvesznek. Az, hogy lehet bennünket baszogatni azzal, hogy a Rubik-kocka népe vagyunk, de akkor is mi mentettük meg Európát, kétségtelenül szellemes, ahogyan a föld alatt négy-öt méterrel is folytatódó magyar kerítés emlegetésének is van/lett nemzeti jelentősége, szinte definícióként kínálja magát, de semmilyen körülmények között nem volna jó az előadásban elhangzó szövegekhez nem a művészet ismérvei, hanem az aktuálpolitika (és azon belül a nemzet, a nemzetfeletti stb. értelmezése) felől közelíteni. Ugyanakkor megkerülhetetlenül jelen vannak az előadásban olyan síkok, amelyek a nemzet fogalmához kötődve határozzák meg a művészi szabadságot (is). És nem a magyar nemzet kereteire kell itt gondolnunk, hanem az előadás meghatározására – politikailag inkorrekt – gondolva a német nemzetre. Az előadás középpontjába ugyanis a német nemzet helyeződött. Ennek is van egy közvetlen, aktuális, jelenkori síkja, de természetesen ez – noha szellemesen van megmutatva – csak annyiban fontos, amennyiben érzékelteti a keretet, keretbe zártságot.
Földényi László Berlin sűrűjében című kötete 2006-ban jelent meg. Cetlikkel, lapszéli jegyzetekkel, aláhúzásokkal teli kötetemben számos olyan passzus van, ami érzékenyen, sokszor távolról, de mégis rímel Az Úr nevében hangosan, durván megfogalmazott állításaival. A múlttal való szembenézés, a gyász, az önvád, az elfojtás és megannyi létező és idézettel alátámasztható történés közül, ami közvetlenül lenne kapcsolható az előadáshoz és annak érzékletes jeleneteihez, vegyünk szélesebbet, átfogóbbat ebből a kötetből: ,,A felvilágosodás programjához ugyanis, melyet egyébként Európában sehol nem hallottam annyit emlegetni, mint éppen Németországban, ennek a hűtlenségnek a felszámolása is hozzátartozik. Hiszen a hűtlenség ez esetben a múlt sommás, körültekintés nélküli elítélését jelenti, amikor is a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Mit jelent a felvilágosodás? Megbélyegzés helyett mérlegelést, az értékek kimentését abból, amit mások a legértéktelenebb eszmék szolgálatába akartak állítani, a szellem sebeinek (dogmatizmus, sommás ítéletek, totális magyarázatok, fundamentális álláspont, a politikai korrektség kötelezővé tétele stb.) a kimutatását az olyan beszéd- és gondolkodásmódban is, amely egyébként felvilágosultnak, liberálisnak, politikailag korrektnek tartja magát.”
Az Úr nevében nyitójelenetére visszautalva, a dörgedelmesen előadott pápai szöveg és a fenti idézet között felmerülő összefüggések csak akkor értelmesek, ha azokat nem a mindennapok, az aktuális politika, a társadalmakat megrázó jelenségek felől közelítjük, hanem az alkotó ember nézőpontja felől, elkerülendő az általánosítást, annak minden reszelősségével. Ilyen értelemben nem kellene említés nélkül hagyni W. G. Sebald Légi háború és irodalom – A rombolás természetrajza című könyvét sem. Hiszen Az Úr nevében előadásnak csak egyik síkja az európai kultúrának a felvilágosodástól induló és a jelenbe érkező állapota. A másik, igen erőteljes vonulata az előadásnak – számos mellékággal – a német történelmi tapasztalat, a II. világháborúban elkövetett német bűnök (vessük ezt össze a fentebb idézett mészölyi gondolattal – a vegytiszta rossz lelkiismeret inkább absztrakció, mint valóság), amikhez immár (más nemzetek) gyarmatosítási bűnei is felsorakoznak, olyan kollektív bűnösségtudatot fogalmazva meg, aminek elfogadása után az előadás nyitójelenetében felhangzó pápai beszéd egyetlen és logikus teljesítendő feladattá válhat. Hangsúlyozni kell, hogy nem az életről, nem a mindennapokról és nem az európai jövőről van szó, hanem a művészet nyelvéről, annak fogalmak jelentéskényszerébe zárt szabadságáról, vagyis a szabadság hiányáról. ,,A mélyebb zavaroknak a német nemzet lelki életében tapasztalható szinte teljes hiánya arra enged következtetni, hogy az új szövetségi köztársaságbeli társadalom az előtörténete során szerzett tapasztalatait az elfojtás tökéletesen működő gépezetére bízta, ami lehetővé tette számára, hogy tényszerűen ugyan elismerje a teljes degradálásból való létrejöttét, egyszersmind azonban mindezt maradéktalanul kiiktassa érzelemháztartásából, sőt akár újabb diadalként könyvelje el azon dolgok sorában, amelyeket sikeresen és a belső gyengeség legkisebb jele nélkül kibírt” – írja Sebald, akinek ezen könyvéből olyan képet kapunk a németeket elért ,,megsemmisítési program” művészi feldolgozásának nehézségeiről, ami legalábbis arra utasít bennünket, hogy mindenkor tartsuk magunkat távol attól, hogy egy műalkotásban megjelenített történelmi szituációt, érintsen az bármely nemzetet, az aktuálpolitika, a napi hírek vagy a zsigeri reakciók szintjén értelmezzünk – még akkor is, ha olyan színházi előadásról gondolkodunk, ami (látszólag) politikai akciószínház.
5.
Az Úr nevében című előadásban a szószéknek kétszer van szerepe. A dörgedelmes pápai beszédet követően az előadás végkifejletéhez közeledve furcsa feloldozás, vagy mondjuk inkább, megkönnyebbülés érkezik egy gyönyörű, hite szerint kendőt viselő nő mondatai által. A ragyogó női arc ellentéte a dörgedelmes pápai arcnak. A mondataik is ellentétesek. Az előbbi feladatokat ró ki, utóbbi elmagyarázza, a maga szempontjai szerint értelmezi a világot és benne a leállatiasodott nyugati embert, akinek nincs egyéb dolga, mint tudomásul venni, hogy ami történt vele – a történelmével, a kultúrájával, az életmódjával, azzal, hogy mindennemű kapcsolatot megszakított azzal az istennel, aki a képére teremtette, következményei vannak. Az önmagát piedesztálra helyező én, az individuum olyannyira individuum lett, hogy megsemmisítette az egyetemes emberit magában. Fehér, halott, lélektelen.
6.
Öten vannak a színpadon, öt szereplő. Kucsov, Mikes, Mészáros, Nagyabonyi és a Nap. Egymás erejét fokozzák, de mégis tudható, hogy a Nap fog győzedelmeskedni. Ezen az önmegsemmisülést bemutató úton kell végigbeszélnie magát a négy színésznek, a KDSZ társulat tagjainak. Néha tűnhet úgy, mintha a korábbi Urbán-előadások segítettek volna a művészi alakításban, ez azonban téves benyomás lenne. Ennyit nem lehetett. Ami művészi teljesítmény és energia formájában megjelent a színpadon és befonta a nézőteret, az kiemeli ezt az előadást az Urbán-előadások sorából. A tökélyre fejlesztett hitelesség jelent meg minden részletben, anélkül, hogy egyetlen pillanatra bármelyik színész kiesett volna, kitekintett volna a szerepéből. A négy színészben egyként meglévő belső fegyelem és koncentráltság nélkül a rendezői koncepció valóban társadalmi akció lett volna, ami valóban beteljesítette volna Urbán definícióját a színházról, de nem mutatta volna meg teljességében alkotói elképzelését. Ami az előadást az alcímében szereplő, azt meghatározó minőségből, a politikailag brutálisan inkorrektből költészetté nemesítette, mindenképpen a négy színész hozzáadott értéke.
És a nap? A nap pedig ragyog tovább.
