ősszel már kevesebb fénnyel is beérem,
nem tartom kezemben az összes sugarat.
olykor odalép hozzám a legsötétebb sarokból
az árnyék, és megmutat másféle utakat.
először féltem tőlük, mint aki nem ismeri be
magának titkait. hosszú volt a tél, hosszú a tavasz,
még hosszabb a nyár, s a párával kevert látomásból
az éhezés merész képeket fakaszt.
álmomban meredek falra kellett másznom,
a repedésekből satnya növények nőttek.
a sziklatömböt uralta a nap, a szél nagy port
kavart, s intő jelekké formálta a felhőket.
még félútra se értem: az ösztön erőre szólított,
de a tudat nem adta magát, eltűnt a hideg számítás.
az elengedés pillanatában kiserkent a vér,
de a fény ekkor már nem fájt. csak az a más.
