Száz évvel ezelőtt, 1923. március 10-én távozott az élők sorából Lányi Ernő, korának kiváló muzsikusa, Szabadka zenei életének felvirágoztatója, aki számos magyarországi város után családjával együtt Bácsország fővárosába költözött, hogy itt élje le életének utolsó tizenhat évét, koronát téve ezzel több évtizedes áldásos tevékenységére. Idézzük hát fel emlékét a korabeli sajtóból vett idézetekkel. Az alábbi sorok részét képezik annak a monográfiának, amelyet a kor egyik legjelentősebb alkotójának életéről és munkásságáról írtam, s amelynek még ebben az évben napvilágot kell látnia.
Lányi Ernő
Kezdjük a sort a Szabadkai Hírlappal, amely1923. március 13-ai számában a következőket írta:
[. . . ] 1907-ben jött Miskolcról Szabadkára. Már mint vidéki színházi karmester járt itt, és régi barátjának, Brenner Józsefnek és Csáth Gézának, a tragikusan elhunyt kitűnő írónak unszolására átvette a szabadkai zeneiskola vezetését. Intézetét az országban az elsők közé emelte, és ugyanakkor csaknem semmiből megteremtette a Filharmóniai Társaságot, amelyet a fővárosi viszonylatban is versenyképessé emelt. 1913-ban hat hangverseny rendezésére hívták meg Budapestre a szabadkai filharmonikusokat,(!) akiknek egy-egy koncertje ünnep volt az egész volt Délmagyarország zenevilágának. A klasszikus zeneirodalom valamennyi nagyobb alkotását, a IX. kivételével minden Beethoven-szimfóniát előadott a szabadkai Filharmóniai Társaság, amelynek Hubay Jenő, Szegedi[1] Árpád, Valborg Svärdström, Bartók Béla és még sok zenei nagyságok voltak vendégei. Zenekari kísérettel adtak elő nagy orchestrális műveket.(?) Vezetője volt a szabadkai dalegyletnek, amelyet a régi Magyarország első dalegyletei közé emelt. Az egyesület a budapesti országos dalárversenyen király-díjat nyert.
A városi zenede vezetésétől 1919-ben vonult vissza, akkor nyugdíjazták. Azóta főleg magánoktatással foglalkozott, és néhányszor vidéken adott hangversenyt. Egészen haláláig karnagya volt a szabadkai munkásdalárdának, s a dalárdát minden útjába tornyosuló nehézség ellenére elsőrangú férfikarrá szervezte. Utoljára 1923. február 15-én a gyorssegélyiroda Madách-ünnepén játszott Lányi Ernő a nyilvánosság előtt. Dalaival és Beethoven nemes interpretálásával aratott utoljára most már, sajnos, csak a közönség előtt emlékezetes sikert.
Betegsége és halála:
A háború kitörésével csaknem egy időben a nagy művész cukorbajt kapott. Erős szervezete tíz évig küzdött a betegséggel, és 62 éves korában még erősnek, egészségesnek látszott. Két héttel ezelőtt a vállán egy kis pattanás keletkezett, amely azután karbunkulussá vált. Operatív beavatkozás vált szükségessé, és bár a műtét sikerült, a cukorbajos vér regeneráló képességének hiánya miatt a seb elüszkösödött, aminek következtében maga a cukorbetegség is súlyosbodott, és az üszkös seb és acetonmérgezés ölte meg Lányi Ernőt március 10-én éjszaka 11 órakor. Szenvedése az operáció után egyre kínzóbb volt, de eszméletét csak szombat este vesztette el. Utolsó napjai szenvedésén dr. Halmi István, dr. Wilheim Imre és dr. Hermann Károly orvosok enyhítettek.
Holttestét március 12-én, hétfőn délután 4 órakor a Kralja Petra utca 6. számú gyászházból[2] helyezték örök nyugalomra a bajai úti kath. temetőben. Engesztelő szent miseáldozatot március 13-án mutattak be lelki üdvéért a Szent Ferencrendiek templomában.
Ezután műveinek felsorolása, méltatása következik az újságban, majd egy helyen ezt olvassuk: Stuttgartban egy versenyen 600 pályázó közt dicséretet nyert, egy másik németországi férfikarpályázaton 300 pályázó előtt első díjat nyert.(!) [. . . ] Kétszobás kis lakásában a fekete lepel alól fejét látjuk csak, a nagyszerű, karakterisztikus Lányi-koponyát. Arca – mintha csak sápadt volna nagyon. Az életszántotta vonások kisimultak, csak az özvegy fel-felcsukló zokogása, gyermekeinek megtört nézése és néhány növendékének nagyon szomorú arca árulja el, hogy odaát a szomszéd szobában, a Lányi Ernő dolgozószobájában árván maradt egy fekete zongora.
A gyászjelentésből megtudjuk, hogy ki mindenki gyászolja:
Felesége, valamint ifj. Lányi Ernő dr. és neje Erdélyi Magda, Lányi Viktor és neje Fodor Erzsébet, Lányi Sarolta és férje, dr. Czóbel Ernő, dr. Lányi Hedvig és férje, dr. Márton Adolf, testvére, Basch Viktor, sógora, Dombay Mihály és neje, Fekete Róza, sógornői, Dombay Mária és özv. Lányi Lajosné, unokái, Czóbel Anna, Márton János és Lányi Ágnes, azaz testvére, két fia és két lánya családostul.
A temetésről a Pesti Napló így számolt be:
A jugoszláviai magyarok nagy halottjának, Lányi Ernőnek temetése hétfőn folyt le mintegy húszezer főnyi tömeg részvételével. A koporsónál testületileg jelentek meg az összes jugoszláviai magyar kultúregyesületek és teljes számmal ott volt a Magyar Párt vezetősége is. A gyászszertartást Rukavina József ferencrendi házfőnök végezte, majd az elhalt dalköltőt a város társadalma nevében dr. Dettre János, a „Bácsmegyei Napló” szerkesztője búcsúztatta. Dettre János a gyászbeszédben többek között a következőket mondotta:
– Gyászolhatjuk benned a magyar nóta kidőlt poétáját, a magyar kultúrhistória elparentálhatja a magyar műdal megteremtőjét, elsirathatjuk a művészt és meggyászolhatják tanítványaid a legjobb tanítót. Én mégis azt mondom tinéktek, ti összezilált életű, megrokkant, szegény magyarok, a legnagyobb jóltevőtöket siratjátok Lányi Ernőben. Mert mostani fásultságotokban örülni sem tudtatok, sírni sem tudtatok szépen az ő dalai nélkül, amelyek az öröm vidámságát, a bánat szépségét adták vissza.
A beszéd elhangzása után a munkásdalárda elénekelte „Jaj, de borús a koporsó" kezdetű gyászdalt, majd a menet megindult a temetőbe. Amerre a menet elhaladt, a kereskedők nemzetiségre való különbség nélkül az üzletek redőnyeit lehúzták, hogy kifejezésre juttassák a város osztatlan gyászát.[3]
Dettre János szerint meg kellene rajzolni Lányi Ernő emberi portraitját is. Gyönyörű fejét, amiből sugárzott a fölényes tudás és az intelligencia. Két szemét kellene megrajzolni, amelyek nem maradtak soha szárazak, ha a gyerekeiről beszélt. Az ő gyönyörű drága gyerekei, az ő Gézuskája, akinek Pesten vannak sikerei, Ernő fia, aki már vele vetekedik komponálásban, orvos lánya Heddi, és szegény kiüldözött kis Saskája. „Csak még őt láthatnám egyszer, csak ne kellene itthagyni az én drága jó feleségemet” – mondogatta látogatóinak, amikor már bírkózott a halállal. Sokszor emlegette, hogy csak a családjának komponált, csak a gyerekeinek, s nem volt nagyobb öröme, mint mikor zongorán kísérhette gyerekei dúdolását. A zenénél is jobban szerette a gyerekeit. Büszke is lehetett négy gyermekére, kik külön-külön is egészben örökölték az ő csodálatosan gazdag tehetségét. Az ifjabb Lányi Ernőnek, aki most Szatmáron ügyvéd, már komoly és jelentős zeneszerzői sikerei vannak, Viktor író és muzsikus, most egy budapesti kabaré művészi vezetője. A legközelebbi múltban jelentek meg Petőfi szövegére komponált dalai, nagy elismerést szerezve szerzőjének. Hedvig lánya orvos Déván, Saska lánya pedig – Lányi Sarolta – az új magyar irodalom egyik büszkesége, a legszomorúbb és legbánatosabb magyar versek írója. Most Moszkvában él, elment a férje után.
Drága, finom öreg úr volt. Precieux modora a finomkodásra hajlott, nem volt benne semmi durva, semmi közönséges. Csodálatos tájékozottsága volt, sok felé járt, sokat olvasott, maga is írt sokat. Csak fájtak neki a dolgok nagyon, befelé fájt neki az élet, el nem zsonguló fájással. „Kinek, minek?” – kérdezte sokszor fáradt mozdulattal. Beethovent akart dirigálni, és zongoraórákat adott. És ki felejti el, aki hallotta zongorázni? Mikor Beethovent játszott és ráborult a zongorára – elsüllyedt a világ és elnémultak a fájdalmak, csak a zene patakzott, szárnyalt, ömlött a zongorából. Beethoven szólalt meg a zongora húrjai közül.
Most vége ennek is, szegényebbek vagyunk Lányi Ernővel. Egy összenyalábolhatatlan, nagy csomó kézirat maradt utána, ki fogja megmenteni a magyar kultúra kincseit?[4]
Ez utóbbi kérdésre az a válasz, hogy – Eger és Miskolc mellett – elsősorban nekünk, szabadkaiaknak a kötelessége, hogy felkutassuk és megőrizzük Lányi hagyatékát, műveinek mind gyakoribb előadásával emlékét a köztudatban is ébren tartsuk – és hogy sírját rendszeresen gondozzuk. A jubileumi év fokozottan kötelez erre bennünket.
[1] Szendy Árpád
Nyitókép: Lányi Ernő
