Nemrégiben tartották meg a névváltoztatáson átesett Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság idei évi közgyűlését. A rendezvényen bemutatták Bárth János Bácskai reformátusok a XIX. elején című kötetét, amely a helytörténeti társaság gondozásában jelent meg. Ennek apropóján kértük diktafonvéghez a történészt, több történelmi, helytörténeti és néprajzi kötet, cikk, tanulmány szerzőjét, nyugalmazott múzeumi igazgatót.
Hogyan született meg a könyv? Hogyan talált rá a témára?
– A budapesti Ráday Levéltárban, a református egyház levéltárában sok egyéb mellett vannak olyan iratok, amiket vizitációknak nevezünk, és ezek között ott vannak az 1819-ben végzett református vizitáció dokumentumai is. Ezeket körülbelül húsz éve lemásoltattam. Elsősorban a Duna melléki falvakkal foglalkoztam, de akkor azt mondtam, hogy a négy bácskai falu, Bácsfeketehegy, Bácskossuthfalva, Pacsér és Piros iratát is másolják le nekem. Ezek ott voltak a többi lemásolt dokumentum között, és nem is foglalkoztam velük, csak ha valaminek utána kellett nézni, akkor használtam. Tavaly november közepén volt egy gondolatom, hogy ha már olyan jeles jubileum van, a reformáció 500. évfordulója, akkor ezen négy bácskai falu anyagát össze lehetne szedni, és egy tanulmány és egy szómagyarázat kíséretében könyvvé formálni. Beszéltem Pastyik Lászlóval, hogy valakit érdekelne-e ez a dolog, és úgy tűnt, hogy a gondolat nem rossz, így a VMHT felkarolta a dolgot, és december elsejétől ezzel foglalkoztam. Először is a négy dokumentumot, amely egyenként 10–15 oldalt tett ki, átírtam, bár nem szó szerinti közlésről van szó. Elkészítettem az átiratokat, azután ezeket számítógépbe kellett vinni, és közben megírtam a kísérőtanulmányt, valamint elkészítettem a szómagyarázatokat. Március végére elkészült a teljes kézirat. Mindenféle viszontagságok érték ezt a szegény vállalkozást. Az átirat már a karácsonyi ünnepek alatt elkészült, és január másodikán elmentem a kecskeméti múzeumba, ahonnan nyugdíjba vonultam, és ahova időnként visszajárok. A titkárnővel megegyeztem, hogy majd ő feladja a küldeményt, hogy itt digitalizálják az én kézzel írt kéziratomat. Január harmadikán tehát elkerült a magyar postára a szépen becsomagolt szöveg. A kézirat végül egy nap híján egy hónap alatt ért le Kecskemétről Topolyára, de akkor már nem volt aktuális, mert amikor még egy hét után sem érkezett meg, a technikához fordultunk, és a beszkennelt kéziratot elküldtük számítógépen, és Besnyi Károly már azt gépelte, míg a feleségem otthon írta a másik részét. Ha a postára hagyatkoztunk volna, lehet, még mindig nem lenne kész a kötet.
Mik is ezek a vizitációk és mit tartalmaznak?
– Ezek hivatalos latin elnevezése visitatio canonica, ami azt jelenti, hogy kánoni látogatás. Hosszú ideig elsősorban a katolikus vizitációkat ismerte a magyar történettudomány, mert azokat korábban feltárták és közreadták. A katolikusoknál ez úgy történt, hogy a püspök vagy a mi területünkön a kalocsai érsek vagy annak egy megbízottja, elment egy bizonyos faluba és az ottani egyházat mintegy ellenőrizte, fölmérte, és megállapította, hogy az milyen helyzetben van. Mint az utóbbi húsz évben végzett kutatásokból kiderült, ugyanezt csinálták a protestánsok is. A katolikus vizitációk latinul íródtak, és általában a püspök, illetve valamelyik segédje, például a közelében lévő kancellista pap, aki jól tudott fogalmazni, írta meg a tapasztalatokat, jegyzőkönyvszerűen. A protestánsok viszont magyarul írták meg, de fontosabb, hogy náluk előre elküldték a kérdéseket, így a helyi prédikátor tulajdonképpen megválaszolta a kérdéseket, mellékelte a szükséges dokumentumokat, és amikor jött a püspök, szétnézett, tájékozódott, de akkor már nem tettek hozzá az irathoz, hanem a prédikátor által előre megírt jelentést küldték el. A négy bácskai falu esetében ezek a szövegek vannak meg, és kerültek bele ebbe a könyvbe.
Eddigi pályafutása során igen sok témával foglalkozott. Jelenleg min dolgozik, mik a tervei a jövőre nézve?
– Valamikor a Duna–Tisza közén kutattam, aztán 25 évig Erdélyben, és azt mondtam, amikor hetvenéves leszek, visszakanyarodok a Duna–Tisza közé. Ez megtörtént. Most éppen egy kisebb könyvet szeretnék pár hónapon belül befejezni. Ez Jánoshalmával kapcsolatos, a címe Jankováci levelek lesz, és a jankováci (Jánoshalma korábbi elnevezése) úri székhez írt olyan panaszlevelekből válogattam, amelyek a vagyonnal és az örökösödési joggal foglalkoznak. A kötet alcíme Jobbágyvagyon és öröklési jog Jankovácon. Ezen gyorsan túl kellene jutni, mert utána bele kell állnom a nagy munkába, ami az egész Duna–Tisza közét, gyakorlatilag a régi Kalocsa-Bácsi érsekség területét érinti. Száztíz plébániát kutattam végig Akasztódtól Titelig, amelynek egy jelentős része a mai Bácska területét is felöleli. A téma pedig, kicsit furcsának tűnhet, hisz soha nem írtak róla önálló művet Magyarországon, a paptartás rendje. Valamikor nem úgy élt egy falusi pap, hogy készpénzben fizetést kapott az államtól, mint manapság, hanem a nép tartotta el; terményekkel és pénzzel tartoztak neki. Ez a kutatás két dolog miatt fontos, elsősorban betekinthetünk a papi életmódba, a másik, hogy kiderüljön, hogy a népnek milyen terhet jelentett a pap eltartása. Ehhez rengeteg forrást tártam fel, köztük szerződéseket, hisz gyönyörű szerződéseket kötöttek, utána leveleket, rengeteg levél van, amelyben panaszkodnak a papra, vagy éppen dicsérik a papot az érsekségnek. Végül ehhez még hozzágyűjtöttem körülbelül negyven bácskai pap hagyatéki leltárát.
