Nemrégiben, májusban járt legutóbb a Kárpát-medencében Dancs Rózsa, a Székelyföldről elszármazott kanadai író, szerkesztő, akit új hazájában sokan a kanadai magyar irodalom misszionáriusának tartanak. Szegeden találkoztunk – ott fogant az interjú ötlete is –, ahol az Ötágú Síp Alapítvány a határon túli médiának adott találkozót immár folytatásban, másodszor. Itt találkozhattunk „élőben” is a Kalejdoszkóppal, a kétnyelvű: magyar és angol kulturális folyóirattal és 1988 óta Torontóban élő főszerkesztőjével, Dancs Rózsával. Második férjével, a zombori születésű Telch Györggyel Sigma, illetőleg Kaleidoscope Publishing néven alapították könyvkiadói vállalkozásukat idestova 20 éve, és egyidűleg, 1998-ban indították útjára a Kalejdoszkóp című, kétnyelvű, magyar–angol kulturális folyóiratot is, amely azóta – rövid megszakítással – minden második hónapban megjelenik. A folyóirat főszerkesztője 2010-ben elnyerte a Budapesten székelő Szervátiusz Alapítvány Szervátiusz Jenő-díját. Több mint harmincöt könyvet szerkesztett, magyar és angol nyelvű írásai antológiákban szerepelnek.
Nem mindennapi Dancs Rózsa életútja sem. Szülőföldjének a háromszéki Sepsimagyaróst és környékét tekinti, ahol gyermekkorát töltötte. Magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanárként dolgozott Sepsiszentgyörgyön 1987-ig, mielőtt két kisgyermekével, Katinkával és Tamással elhagyta Erdélyt. Egy ausztriai menekülttáborban eltöltött közel egy esztendő után gyermekeivel kivándorolt Kanadába. Miután elfogadtatta a mesterfokú diplomáját, könyvtárszakkal egészítette ki tanulmányait a Torontói Egyetemen. Ezután évekig köz- és iskolai könyvtárakban dolgozott. Önálló gyűjteményes kötete, a Vaddisznók törték a törökbúzát, majd 2014-ben jelent meg a Pokoljárás című kötete, az egykori romániai abortusztörvény milliókat sújtó, pokoli időszakát megörökítő műve. Ugyanebben az évben adta közre a torontói magyar közösség emlékkönyvét is, mely a torontói Kanadai Magyar Kultúrközpont, közismert nevén Magyar Ház történetének színes, hiteles dokumentuma.
A Kárpát-medencén túl megjelenő kulturális folyóiratok közös jellemzője egy-egy áldozatkész, elhivatott ember vagy embercsoport, esetleg házaspár, kevés olvasó, ingadozó támogatás, bizonytalan jövő. Vajon a Kalejdoszkóp esetében igaz ez az állítás?
– A kérdésére egyszerű igennel tudok válaszolni. A megindoklása viszont kissé hosszabbra nyúlik. Azt is mondhatnám, hogy magányos utasként, tapasztalat nélkül indultam el a folyóirat-szerkesztés és -kiadás gondmentesnek nem tartható útján, talán eléggé meg sem gondoltam, hogy mivel fog járni egy ilyen munka. De mellettem állt a férjem, Gyuri (Telch György), aki nem az anyagi bizonytalanságot mérte fel az ötlet megszületésekor, hanem a lelkesedésemet. Ő évek óta tanúja volt annak a folyamatnak, amely lassan végbement bennem, és az Újvilágban szinte hatalmába kerített: az önmegvalósítás, az önkifejezés hiányának. A fölöslegesség érzésével rokon közérzetemnek. Körülbelül ilyen spontán kifakadásokat olvashatott tőlem, amelyek az emberi méltóságnak megfelelő egzisztencia megteremtése közepette papírra kívánkoztak: „Megérkezel az állomásra/ reptérre, és szemberohan veled a Nyelv. A helybéli. Lelkendezve átölel, tapogat, ropogtat, és te bámulsz rá, mint bamba a toronyórára, amelyik hiába jár pontosan, neki úgyis csak éjfélt mutat, mert nem tudja leolvasni a számokat. Hacsak ki nem kopogja a tizenegyet. Nos, a Nyelv, a vendégfogadó nem gondol arra, hogy édesanyád neked is énekelt bölcsődalocskát, téged is megtanított imádkozni, sőt tőle tanultad az első káromkodást is, nem, a Nyelv nem is képzeli el, hogy Te is hozod a Nyelvedet magadban. Ő azt nem ismeri, nem ismer semmi mást, csak önmagát, tehát más nem is létezik rajta kívül. Te tisztelettel indultál feléje, meg is tanultál minden szót, törvényt, ami az övé, csak az történik, hogy őt nem érdekli az, amit te tudsz. Nem érdekli saját törvénye sem, csak az áradat. Ami az utcát söpri. A te tudományod nem utcai, az hochdeutsch, irodalmi, kit érdekel? Jön a Nyelv, megkérdez, s te riadtan mondod neki, hogy nein és nicht, amire ő elszörnyedve rád bámul és ismétli, amit te mondsz neki. Jaj, talán mégis a ja-ja illenék ide, és riadtan mondod is már, mire ugyanaz az elszörnyedt ismétlés következik: Ja?” Amikor végre tollat fogtam, és elsírtam Sütő András Advent a Hargitán c. műve kapcsán az anyai szó iránti szomjúságomat, Gyuri azonnal rohant az esszémmel a Kanadai Magyarság szerkesztőségébe… Ez már jócskán a temesvári történelmi fordulat után történt, az erdélyi, fél szemére megvakított író már utókezelésre jött az Egyesült Államokba, onnan rövid látogatásra Kanadába. Tulajdonképpen ő „avatott“ kanadai magyar újságíróvá, miután elolvasta a róla megjelent írásomat: rózsát rajzolt a kéziratra, és engedélyt kért tőlem az otthoni közlésre. Ez hatalmas megtiszteltetés és erőt adó pillanat volt, mert hirtelen a gyökértelen semmiség állapotából magamhoz tértem, és ettől kezdve heti rendszerességgel küldtem a cikkeimet a Kanadai Magyarság és a Magyar Élet című hetilapoknak…
Mi tartja életben a folyóiratot ennyi éven át? Többnek kell lennie a kezdeti hévnél?
– Szükségem volt egy olyan kiadványra, amelyben nemcsak a helybéli magyar közösség rendezvényeiről, báli összejövetelekről írhatok, hanem bármiről, ami ezek fölött áll, vagyis igazi kultúrát, történelmet – mondhatnók, hungarikumot adhatok a kezébe az óhazától távol élő honfitársaimnak. 1998. január első hetében jelent meg a Kalejdoszkóp – Kaleidoscope c. kétnyelvű kulturális folyóirat. A lap címe a Pallas Nagy Lexikona helyesírását követi – nem a meghökkentés szándékával, hanem amiatt, hogy az i betűs formát előttünk már jegyeztette valaki a kanadai kormánynál…
Mi is tartja életben? Talán a legfontosabb hajtóerő az olvasóink szeretete és lankadatlan igénye. No, meg a férjem lelkesedése, aki – bármennyire megterhelő is néha az ő számára is – soha nem hagy elkedvetlenedni, minden megtorpanásomra megtalálja a továbblépés szükségességének a magyarázatát. Leginkább azt a hidat nem adná fel – természetesen számomra is döntő jelentőségű –, amelyet közel két évtized alatt kiépítettünk a kanadai, illetőleg a nyugati emigrációbeli és a Kárpát-medencei magyarság kultúrája között. Úgy tűnik, hogy most már biztos alapokon áll ez a híd, amin nemcsak érdemes, hanem muszáj tovább mennünk. A nemzeti összetartozás egyik biztos kapaszkodója.
Nem utolsósorban életben tartja a lapunkat az, amire a Budapesten 2010-ben átvett Szervátiusz Jenő-díj kötelez: magyarságunkért, anyanyelvünkért, nemzetünkért adományozták nekünk. Nos, ezért „Végzem, mit az idő rám mér, / végzem, ha kell százszorozva…”, hogy kissé patetikusan Kányádi Sándor Tűnődés a csillagok alatt című versének sorait idézzem.
Meglehetősen sok kiadvány lát napvilágot Kanadában magyar nyelven, vajon ezek között hova tehető a Kalejdoszkóp?
– Nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar diaszpóra egyetlen magyar–angol kulturális folyóirata a Kalejdoszkóp. Amikor Dr. Dreisziger Nándor, az ontariói kingstoni tisztképző főiskola (Royal Military College of Canada) professzora kezébe vette a Kalejdoszkóp első számát, töprengve lapozgatta, majd hosszú hallgatás után azt mondta: akárhogy gondolkozom, Pulitzer óta nem volt még ilyen lap a magyar diaszpórában. Érdemes belevágni – bár nem lesz könnyű dolog… 1998. január elején, a torontói Szent Erzsébet-templom bejáratánál álltunk… Igaza volt, nem könnyű munka, de mi mást tehettem volna? Dolgozunk azóta is…
A Kalejdoszkóp kétségtelen erénye, hogy két nyelven publikál. Ez biztosan többletmunkát jelent, de hoz-e „többletolvasót”?
– Nemcsak én voltam/vagyok abban a veszélyben, hogy az Újvilágban vagy feladom egykori magamat – anyanyelvemet, szakmai képzettségemet (magyartanár, a szerk. megjegyzése), hogy egyebet ne említsek –, vagy megpróbálom a lehetetlent: valamit felmutatok a környezetemnek abból, amit a szülőföld rám testált. Rengeteg érték elkallódott az emigrációban, mert a megélhetési gondok nem sok időt engednek az álmodozásra, alkotásra. Vagy ha mégis, akkor legtöbbször marad a konyha- vagy az íróasztalfiók, amelybe bezárjuk azt, amit álmatlan éjszakáinkon megteremtettünk. Mert Kanada például nem kapja fel a fejét, és nem nyúl a zsebébe, ha feltűnik, mondjuk, egy magyar géniusz – bizonyítékot vár arról, hogy haszna lehet belőle. Vannak szerencsés kivételek, akik aztán hozzájutnak állami támogatáshoz is, hogy munkájuk, művészetük kiteljesedjék. Ám sok-sok minden elvész az ismeretlenségben. Ami sikerült például Faludy Györgynek, nem sikerült Fáy Ferencnek, pedig mindketten zseniális tehetségek voltak. A Kalejdoszkóp egyik célja megismertetni a hazai világot az emigrációba kényszerült alkotókkal. De nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy a klasszikus vagy kortárs írókat, költőket, művészeket bemutassuk a már külföldön született vagy nevelkedett második, harmadik, sőt sokadik nemzedéknek, akik beszélnek ugyan magyarul, de jobban értik az angolul írott szót – ezért próbálunk minden lapszámunkban két nyelven is bemutatni egy-egy magyar remekművet. Vannak olyan irodalmi alkotások, amelyek sehol nem jelentek meg még angolul, csak nálunk – ilyen például Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában c. költeménye vagy Jékely Zoltán Kalotaszegi elégiája, legújabban, az emlékév nyitányaként közölt Arany János: Szent László legendája. Fordítóink közül megemlíteném a brit-kolumbiai Kamloops városban élő Veszely Ferenc költő nevét és a férjemet, Telch Györgyöt, akik nem szó szerinti, csak tartalomra összpontosító fordításra törekednek, hanem a művészi üzenet, a stiláris szépségek tolmácsolására is.
Hogy ez jelent-e többletolvasót? Talán, de ezt is csak az olvasók visszajelzéseiből tudjuk felmérni. Volt, aki jelezte, hogy unokája – miután együtt elolvasták mindkét nyelven Mécs László Vadócba rózsát oltok c. versét, keresgélni kezdett a könyvespolcon, hogy nem találna-e hasonló szépségeket.
Nemzedékekre bontva, kik olvassák a folyóiratot? Van-e érdeklődés a fiatalok részéről a magyar kultúra iránt, hogy akár angol nyelven megismerjék, és a közelébe kerüljenek?
– A hétvégi magyar iskolák, cserkészkörök igyekezete meg-meglátszik, főleg egy-egy ünnepi előadáson, szavalóversenyen. Vannak fiatalok, akik a családjukban erős nemzeti kötődést tapasztalnak, ők később biztosan jó olvasókká válnak. A világjelenség minket sem kerül el: ugyan melyik fiatal akarna stréberkedni, lapokkal, könyvekkel bíbelődni, miközben társai a kisebb-nagyobb képernyőkön keresgélik az információkat? Ha viszont egy-egy irodalmi-művészi programot a fiatalok bevonásával szervezünk meg, őket szerepeltetjük, akkor már legalább egy lépést tettünk velük Kosztolányi Dezső, Nagy Gáspár vagy Danyi Magdolna költői világa felé.
Könnyű-e, nehéz-e a kulturális, vagyis szakmai kapcsolattartás választott hazájából az óhazával?
– Hála Istennek, nem nehéz kapcsolatot kiépíteni az óhazai kultúra képviselőivel. Az is igaz, hogy munkatársaim többnyire maguk keresnek fel. Nem tudunk fizetni szerzői honoráriumot, mindössze egy-egy tiszteletpéldánnyal jutalmazunk mindenkit – és csak azok jelentkeznek, akik ezt elfogadják. Értékes, minden szempontból a legkiválóbb emberekkel kerülünk kapcsolatba, akiktől nagyon sokat tanulok – valójában nekik köszönhetem, hogy minden újról értesülök, ami a Kárpát-medencében vagy szerte a világon történik, ami a magyarság szempontjából értékes. Legkorábban csatlakozott a laphoz Varga Gabriella, aki nemcsak barátságával, hanem szakmai tudásával, a legszélesebb skálát befogó tudósításaival immár nélkülözhetetlen szerkesztőtársammá vált.
Székely léte kétséget kizáróan meghatározta életét, de a Délvidék hogyan lépett be az életébe?
– A férjem, Gyuri, Zomborban született. Néhai édesanyjával együtt sokat emlegették az ott hagyott életüket, a háború előtti és alatti időszakot. Ők viszonylag korán kivándoroltak Kanadába, de mindaddig, amíg a rokonok többsége élt, intenzív kapcsolatot tartottak fenn velük. El-elmentünk a bácskai-bánáti bálba is, amit évente rendeztek a torontói magyar házban. Én korábban nem jártam arrafelé. Aztán történt egyszer, hogy találkoztam a temerini Matuska Mártonnal, akit később vendégül is láttunk mint előadót Szt. István-napi ünnepségünkön, M. Szabó Imrével kampányoltunk a temerini fiúk kiszabadításáért. Nagy megtiszteltetésnek éreztük a férjemmel együtt az újvidéki Bordás Győző szerzői délutánjának a megszervezését, a vele való találkozás, beszélgetés szinte szárnyakat adott a további munkához. A Kőrösi Csoma Sándor program elindulásakor egy délvidéki születésű, szegedi fiatalember, ifj. Kálmán László került hozzánk, aki ösztöndíjas társával, a csíkszeredai magyar konzulátuson most konzuli beosztásban dolgozó dr. Flender Gyöngyivel magukkal hozták az otthon légkörét: Laci a délvidékit is, Gyöngyivel együtt pedig a kis Magyarországét. Később ismét egy oromi fiú dolgozott a Kalejdoszkópnál, Losonc Csongor, aki megszervezte a Pokoljárás c. könyvem bemutatóját Magyarkanizsán és Zentán. Ez volt az első délvidéki látogatásom, de remélem, hogy nem az utolsó.
Immár harminc éve, hogy elhagyta a Kárpát-medencét, hogyan érzi magát, amikor visszatér a szülőföldre, egyáltalán, erre a vidékre? Jó döntés volt elmenni? Mit mondanak erről a gyerekei? Hogyan látja a jövőjüket?
– Ahogy telnek az évek, egyre többször gondolok vissza a harminc esztendővel ezelőtti romániai állapotokra. Erre a számvetésre különben is kényszerítettem magam, amikor belevágtam életem legfájdalmasabb összegzésének, a Pokoljárás c. könyvemnek a megírásába. Visszatérni Magyarországra – immár magyar állampolgárként – szinte természetes, otthon érzem magam, szeretek ott lenni, nem érzem a „másodrendű állampolgár” megkülönböztetést, szinte beleolvadt a sorsom a magyar nemzetébe. A gyermekeim is ilyenformán beszélnek, ha megjárják magukat itthon. Erdélybe, a Székelyföldre akaratlanul is a gyermek- és ifjúkori részletek után kutakodnék – de azok valahogy nincsenek már. Jó látni a megszépült város- és faluképeket, Sepsiszentgyörgy például soha nem volt ilyen szép és gondozott, az 500 éves Sepsimagyaróson, gyermekkorom településén a templomban feltárt régi kazetták látványa is megdobogtatja a szívet – és sajnálom, hogy nem láthattuk akkor is, amikor kisgyermekként oda jártunk imádkozni. Sajnálom, hogy nem vagyok annyira gazdag, hogy megállíttassam a templom elgombásodásával járó pusztulást – érzem a fákat, egy-egy régi domboldal is mintha a régi lenne –, de hiányoznak azok, akik akkor voltak az életünkben, akiket szerettünk, és akik szerettek. S mert nem a fák és a kövek, hanem a közös szívdobbanások jelentik a szülőföldet, azok nélkül szinte csak vendég vagyok, aki látogatni érkezett oda valahonnét… Furcsa érzés. De a családom tagjaival, a barátaimmal nagyon jó találkozni. Csak ne lennének azok a keserű emlékek, amik világgá kergettek…
A gyermekeim felnőttek, kanadai magyarnak érzik magukat, lelkesedéssel fogadták a magyar állampolgárság felvételének a lehetőségét, soha nem tagadták meg nemzeti hovatartozásukat, de életük, karrierjük Kanadához köti őket – itt vannak itthon, az otthoni látogatás számukra hatalmas élmény és lelki feltöltődés. Valahol egyszer így válaszoltam az Önéhez hasonló kérdésre: „Megérte elhagyni az otthont, a szülőföldet és mindazt, amit ezek a fogalmak jelentenek? Ami álmaimban lassan messze világító északi fénnyé lényegül? Ki tudna biztos választ adni rá? Mit kaptam cserébe? Szabadságot. A hitet és bizonyságot, hogy érdemes megmaradnunk embernek és magyarnak, bárhová vezérel is az Isteni Gondviselés. A földet, amely nem fojtja bele gyermekeimbe a jót, a becsületességet, a nemzeti hovatartozást, a tehetséget. Ahol magyarként élhet, érezhet, cselekedhet mindenki, akinek nem kolonc az édes anyanyelv, hanem tisztességet és tiszteletet parancsoló megtartó erő.”
