Szinte kuriózum, hogy egy kisvárosnyi falunak saját művészeti-kritikai havilapja legyen. Ráadásul fél évszázaddal ezelőtt. Akkor indult a moravicai (Bácskossuthfalva) Vándorbot, az akkori Szocialista Ifjúsági Szövetség helyi tagozatának kiadásában, Tóth László főszerkesztősége alatt. Az a Tóth László vitte a lapot, aki később évtizedeket töltött a Magyar Szó szerkesztőségében, és hosszú időn keresztül, megszűnéséig vezette a lap Dunatáj című heti mellékletét.
A lap első két száma sokszorosítva jelent meg, indigópapírra gépelve, majd hengernyomtatón sokszorosítva, 400 példányban. Csak az 1967. márciusi, harmadik szám vezércikke harangozta be a kettős arculatváltást: immár nyomdában állítják elő a kiadványt, és nyitott immár nemcsak a moravicai tehetséges fiatalok előtt, hanem igyekszik fölkarolni a vajdasági fiatal tehetségeket is. A vezércikkből viszont kiderül, hogy máris baj van a finanszírozással, amit Szeles Károly címlapon elhelyezett karikatúrája is nyomatékosít: az újszülött Vándorbotot fiatalok csoportja tolja a Vajdasági Magyar Irodalom kebelére, csak éppen hiányzik a donáció. A gondok ideiglenes áthidalására így emlékszik a főszerkesztő:
– Csubela Ferenc, a Szocialista Szövetség topolyai választmányának elnöke elvitt a verbászi nyomdába, és bemutatott az igazgatónak. Megállapodtunk, hogy lapszámonként egy-két liter pálinkáért és egy kiló dohányért kézi szedéssel kinyomtatják a lapot, 1500 példányban. A képek nyomtatásához szükséges kliséket a Forum nyomdájában készíttettem, baranyai borral fizettem. A lapot magam terjesztettem az akkor még létező, moravicai központú, de vajdasági jellegű, általam vezetett Egyetemisták Klubjának 400 tagjának segítségével.
A már említett harmadik lapszám belső oldalait B. Varga László, a későbbi orientalista tudós, Vankó Gergely (elhunyt), Tóth Bojnik László, Varga Sándor (elhunyt) verses munkái, Barta József rajzai töltik ki, majd következnek Farkas András (korán elhalálozott), Simon István, Balogh István, Vicei Károly, Utasi Mária alkotásai. A kolofonból kiderül, ki mit csinált a lapnál. A szerkesztőbizottság tagjai: Bancik István, később Balogh István, B. Varga László, Lódi Gábor, Méhes Béla, Tóth László főszerkesztő, Vankó Gergely és Varga Sándor, aki egyben a műszaki szerkesztője és az első számtól kezdve illusztrátora is volt a Vándorbotnak. A lapot Verbászon nyomta a Zvezda Nyomda.
Az irodalmi és kritikai folyóirat 1967-es, 3–4. számának címoldala Sinkó Ervin előtt tiszteleg, és hangsúlyozza, az újvidéki Magyar Tanszék gyakorlatilag fölszabadította a vajdasági magyar fiatalokat a cigányzenés, sivár kisvárosokban és sáros-poros falvakban rájuk telepedett tehetetlen tengődés alól. A folytatásban a lap korábbi szerzőinek munkái olvashatók, a költők közt új név Farkas Andrásé, a képzőművészeknél Rácz Jánosé.
Izgalmas beleolvasni a szerkesztőségi üzenetek rovatába. Többen lelkesen támogatják a Vándorbotot. Magyar János például, aki bácskossuthfalvi, Bezdánban élt, a zombori gimnázium magyartanára, 60 példányt kért a lapból, mert az előző számot diákjai az utolsó példányig eladták, és mielőbbi személyes találkozót szorgalmazott a szerkesztőség és tanítványai közt, hogy kifundálják az együttműködés későbbi módozatait. Lábadi Károly, a bácsgyulafalvi származású későbbi néprajztudós a környék és a Vajdaság irodalmi életének fölfrissítését látta a lapban Az olvasói levelek Bezdánból, Zomborból, Temerinből, Újvidékről, Felsőhegyről, Szenttamásról, Gombosról, Szabadkáról érkeztek, sőt egy Ćupriján szolgáló katona is levélben jelezte, hogy tetszik neki a lap. Többen nyomban munkatársnak is jelentkeztek. Úgy tűnik, jól terítette a lapot a szerkesztőség, és ötven évvel ezelőtt elolvasták az emberek az újságot, ez esetben folyóiratot, és mivel akkor még nem találták ki a kommentezés műfaját, nem voltak lusták tollat ragadni, levelüket megírni, borítékot és postabélyeget vásárolni, majd a postahivatalban föladni a küldeményt.
A szerkesztőség emellett igényes volt a beküldött munkákkal szemben. Egy bácstopolyai hölgy például a következő választ kapta beküldött írására: „Írásod megnyerte a szerkesztőség tetszését, és apróbb javításokkal használható is, mégsem közöljük, mert már így is az a vád ért bennünket, hogy sokat foglalkozunk szerelmi, szekszuális kérdésekkel! Intim írásod később esetleg sorra kerül.” Egy újvidéki szerzőt nem tartalmi, hanem esztétikai okokból utasított el a szerkesztőség: „Írásod érdekes témát boncolgat, sok értékes gondolatot találtunk benne, viszont mégsem közölhetjük, mert nem alapos, főleg nem irodalmi feldolgozású, a téma viszont ezt megköveteli. Reméljük, hogy a közeljövőben még jobb írást kapunk Tőled.” Így szervezkedtek ötven évvel ezelőtt az ifjú moravicai művészetbarátok a Vándorbot havilap körül. Elszántan, keményen. Bizonyították, hogy a vidék nem kötelezően periféria. Hogy maradandót alkottak-e, hogy pusztán „sihederi kiélés” volt-e, ahogyan akkoriban állította valaki, nem az én tisztem megítélni. Viszont moravicaiként nem hagyhatom, hogy feledésbe merüljön az ötven évvel ezelőtti vállalkozás.
A Vándorbotnak sajnos mindössze hat száma látott napvilágot, bármennyit segített is Csubela Ferenc, bárhogyan is ügyeskedett a főszerkesztő, hiába jelentkeztek előfizetők Ausztráliából is, a kassza kiürült, az alkotógárda szétszéledt, de zömmel – talán éppen a Vándorbotban szerzett tapasztalatoktól buzdítva – megmaradtak a művészi pályán.
