A csókai származású, jelenleg Magyarországon élő Barlog Károlynak az idei könyvhétre jelent meg első regénye Kovács Istenke álmodik címmel az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Kovács Istenke neve ismerősen csenghet a fiatal vajdasági magyar irodalom követőinek, hisz szerepelt a szerző első, rövidprózákat tartalmazó Maxim című kötetében. Erről és sok másról beszélgettünk Barloggal, aki a Dombosi történetek – remix elnevezésű irodalmi fesztiválon is bemutatta új könyvét.
A regényed Újvidéken játszódik, és több fórumon is hangsúlyoztad a tartományi székvároshoz való kötődésedet. Honnan ered ez az erős kapcsolat?
– Arról még nem beszéltem sokat, hogy ez a kötődés milyen természetű. Egyszerűen azért, mert amikor a korábbi interjúkat adtam, akkor ez még csak egy sima rajongás volt Újvidék irányába. Azóta sok minden megváltozott, ebben nyilván az is közrejátszott, hogy nagyon eltávolodtam Újvidéktől, és sokkal jobban tudtam kívülről látni a várost, és azt, hogy mi az, amit nekem jelenthetett. Elsősorban a tágasságot jelentette, ahhoz a közeghez képest, amiben felnőttem, ahol leginkább a tiltást véltem mindenben felfedezni, és a lehetőségek korlátait éreztem folyamatosan magamon. Valahogy a családomban is volt egy olyan mentalitás, hogy akármihez hozzákezdtem, arra azt mondták, hogy abból úgysem lesz semmi. Újvidéken nem voltak ilyen fékek, ilyen korlátok. Újvidék volt az első olyan tér az életemben, ahol fiatal egyetemistaként teljesen szabadnak érezhettem magam. Ez a szabadságérzet annyira hozzátapadt az Újvidék-élményemhez, hogy egyszerűen ha most megkérdezik, hol éreztem magam leginkább felszabadultnak vagy otthon, akkor azt szoktam mondani, hogy Újvidéken.
Ez a rajongás milyen irányba mozdult el az utóbbi időben?
– Az hülyeség lenne, ha azt mondanám, hogy nosztalgiába váltott, mert a nosztalgia számomra egy utálatos műfaj. Nem szeretek nosztalgiázni, és ha azt érzem, hogy elkezdek nosztalgiázni, akkor már visszataszítóvá válik az egész történet. Újvidék egy lerakat lett számomra, az emlékek lerakata. Egy elhagyatott raktár. Kicsit olyan, mint egy színházi raktár, ahol ott van az előző évadok összes létező jelmeze és díszlete. Az emlékek egy olyan raktára, amely nem kényszeríti rá az emlékezőt arra, hogy nyálas, romantikus módon emlékezzen. Kovács Istenke ezen díszletek között rohangál, járkál, és fölfedezi bennük a valamikori jelentésüket, valójában arról szól a regény, hogy a főhős visszatér ebbe a raktárba, és ott találkozik azokkal a dolgokkal, amik valamikor működtek, működésben voltak.
Említetted a főhősödet, Kovács Istenkét, aki egy visszatérő karakter, hisz már a Maxim című kötetedben is felbukkant. A Maxim Kovács Istenkéje mennyiben más, mint az új regényed főhőse?
– A Maxim Kovács Istenkéje egy nagyon kísérletező figura volt. Ő inkább a határokat próbálta feszegetni, és most egy keretbe helyeződik az ő teljes lénye. Igazából Kovács Istenke teljesen átlényegült az elmúlt évek során. Nemcsak a játékosságát éreztem meg ennek a figurának, hanem megéreztem benne egyrészt a regényi távlatot, másrészt azt, hogy ő egy létező személy. Egy olyan személy, aki sokkal nagyobb dolgokra hivatott, mint hogy ilyen kis túlvilági történetek hőse legyen. Sokkal több van benne, sokkal több elmondani valója van, sokkal többet is jelenthet, mint amit a Maximban jelentett. Természetesen voltak olyanok, akik óvtak engem attól, hogy Kovács Istenke történetét folytassam, és részben igazat is tudok nekik adni, mert a Maxim Kovács Istenkéje már kapott egy stigmát, hogy ő a hányaveti, félig isteni, félig emberi, kétbalkezes figura. Megpróbáltam mégis továbbvinni ezt a karaktert, és megmutatni azt, hogy ez a kétbalkezesség tulajdonképpen egyenlő azzal, hogy ő mélyen emberi.
Látsz arra esélyt, hogy Kovács Istenke tovább alakul, és átlényegül valami harmadik személlyé?
– Semmilyen lehetőséget nem látok erre. Láttam már sok olyan szerzőt, aki ugyanarról a történetről rengeteg bőrt lehúzott egymás után. Én nem szeretnék ebbe a hibába esni. Úgy gondolom, most ért véget a Kovács Istenke-történet, most már teljes pompájában megismerhető, és innentől kezdve békén kell őt hagyni.
Akkor most békén is hagyjuk Istenkét, és áttérünk a zenére. Többféleképpen is kötődsz a zenéhez. Egyrészt magad is zenélsz, énekelsz, illetve zenét szerzel, másrészt az utóbbi időben olyan novellákat is írsz, amelyek esetében a zene az egyik kiindulópont. Mesélj a zenével való kapcsolatodról!
– A zenével való kapcsolatom nagyon régi. Onnan kellene kezdenem, hogy a szülőfalumban a vezetéknevem igen gyakori, és hogyha valaki azt mondja, hogy Barlog, akkor mindjárt megkérdezik tőle, hogy a zenész Barlog-e. Egy zenész családból származom, a felmenőim, apámat kivéve, mindannyian zenészek voltak, sőt valamikor a múlt század harmincas-negyvenes éveiben volt egy Barlog-zenekar is. Nekem tehát a zene lételemem volt. Hároméves koromból származik az első emlékem, amikor apám elém rakott egy mikrofont, és azt mondta, hogy énekeljek, és felvette egy hatvanperces kazettára. Gyakorlatilag azóta ez a felvételkényszer is bennem van. Mindig csináltam valami ehhez köthetőt, felvettem, rögzítettem, zenét szereztem, szöveget írtam. Az elmúlt huszonöt évemről el lehet mondani, hogy ezzel telt el. Néha intenzíven, néha kevésbé intenzíven. A zene az egyik szál, és emellé bejött egy másik, nevezetesen, hogy elkezdtem irodalommal foglalkozni (nagyon későn egyébként, még középiskolában sem nagyon olvastam, csak a negyedik osztályban, és akkor döntöttem el, hogy magyar szakra szeretnék járni). Sokáig ezt a kettőt egymástól függetlenül működtettem, és egyszer interjúban megkérdezte tőlem Orcsik Roland, nem gondoltam-e arra, hogy zenés prózát írjak. Ennek hatására elkezdtem zenére rímelő szövegeket írni. A legelső ilyen szövegem a Sex & Drugs & Rock'N'Roll címet viseli, és ezt Orcsik Rolinak ajánlottam, azzal a szöveggel, hogy aki mindezeket hiányolja a prózámból, és egy Clash-dal feldolgozása volt. Ez annyira jól működött, legalábbis én annyira jónak érzékeltem, és a visszajelzések is olyan pozitívak voltak, hogy folytattam. Mostanra összeállt egy kötetre való anyag. Csak később vettem észre, hogy ezekben a szövegekben mindegyik történet egy csalódástörténet vagy csalatástörténet vagy egy párkapcsolati kudarcnak a története, és a hős minden szöveg végén egyedül marad. Rájöttem, hogy ez itt most akkor az én új műfajom, a szakítós próza vagy a soundtrack novella.
Milyen zeneszámokat építesz bele a szövegeidbe?
Nálam fontos szempont, hogy olyan dalok legyenek a hátterei a szövegeimnek, amiket én is el tudok viselni, vagy amiket én is szeretek. Amikor elkezdtem írni ezeket a szövegeket, látszott is, hogy az nagyjából az én érdeklődési körömet mintázza, merthogy a Sonic Youthtól kezdve a Hladno Pivon át a Kispál és a Borzig több előadó is szerepelt benne. Írás közben próbáltam megőrizni azt a privilégiumot, hogy a szám döntse el, hogy szöveg akar-e lenni vagy sem. Folyamatosan zenét hallgatok, és vagy elkezdek rá szöveget írni, vagy nem. Olyan sosem volt, hogy egy szövegre rá akartam erőszakolni később egy dalt, mert az szerintem művi lenne, és az olvasó is rögtön kiszúrná. Rövid szövegekről van szó. Eleinte az volt a vezérelvem, hogy egy szöveg ne tartson tovább, mint hogy meghallgatod a dalt. Ez sajnos később nem jött össze, mert idővel az ember mind hosszabb és hosszabb szövegeket ír, vagy rájön arra, hogy a minimalizmus nem tartható hosszú távon, úgyhogy mostanra ezek a szövegek is hosszabbak lettek.
