Kiss Butterer Márta újvidéki képzőművésznek, a Petőfi Sándor Általános Iskola tanárának kiemelkedő pedagógusi munkássága elismerésként nemrégiben Bogomil Karlavaris-díjat adományozott a belgrádi Képzőművészeti Kar. A díj kapcsán az alkotómunka és a pedagógia szimbiózisáról beszélgettünk.
– A bohóc egy kicsit mindig szomorú…– gondolkozik hangosan Márta, miközben az időt szeretnénk megállítani, hogy előkerüljön egy újabb akvarell festmény, abban a tetőtéri alkotói műhelyben – egy különleges dimenzióban – ahol mint mondja, az itt tevékenykedő, alkotó gyerekeknek mindent szabad. Közben előbukkan a bohóc is, a kék gallérba bujtatott, kifestett arcú artista, akinek arcvonásai között a humor és a szomorúság egyaránt megtalálható, mint Kiss Butterer Márta alkotásain.
Gondolta-e, hogy egy napon pedagógusként fog tevékenykedni, vagy a képzőművészet vezette erre az útra?
– Amikor képzőművészeti módszertant tanultunk az egyetemen, ez 1982-ben lehetett, megkérdezte tőlünk egyszer a tanárunk, hogy ki az, aki pedagógus szeretne lenni? Jelentkezzen! Mi bölcsen hallgattunk, meghúztuk magunkat, hogy ne vegye észre, ki az, aki nem tervezi a pedagógusi pályát. Az egész szakról mindössze ketten jelentkeztek. Én nem voltam közöttük. Eszem ágában sem volt, hogy tanár legyek. Festő akartam lenni, úgy gondoltam, hogy szabadúszóként majd festek és festek… de maga az élet hozta, hogy nem így alakult. Négyen voltunk testvérek, alig vártam, hogy befejezzem az egyetemet, hogy apámon minél előbb könnyítsek anyagilag, ne kelljen rólam is gondot viselnie. Az első tanári pályázat a nagykikindai iskolában volt. Ekkor nagyon fiatal, 24 vagy 25 éves lehettem. Az iskola biztonsági őre nagyon leordított, hogy „hányszor mondtam, hogy nem ott mégy be, ahol a tanárok!”
Nagyon szerettem itt tanítani, a gyerekek is sajnálták amikor elmentem. Később három-négy iskolában dolgoztam.
Nagy hatást gyakorolt rám egy mondat, ami annak idején megragadott. Negyedéves egyetemista lehettem, amikor a megboldogult nagy festőművész, Boško Petrović kérdezte tőlünk, hogy tudjátok-e ti, hogy mennyire nehéz tanárnak és művésznek is lenni egy időben? Akkor elgondolkodtam, hogy mit is mondott. Léteznek kiváló művészek és rossz tanárok, azonban akadnak kiváló tanárok és kevésbé sikeres művészek. Ekkor én elhatároztam magamban, hogy be fogom bizonyítani, hogy igenis lehet egyszerre művészként és tanárként is jól teljesíteni.
Nagy tapasztalattal rendelkezik a tanításban. Meglepte-e a díj?
– A Bogomil Karlavaris-díj négy éve létezik. Sanja Filipović, a belgrádi Képzőművészeti Kar módszertantanára alapította meg. Bogomil Karlavaris annak idején a legnagyobb rajzmódszertani szakemberünk volt a régi Jugoszláviában. Számos képzőművészeti tankönyv szerzője volt, én is az ő könyvei szerint tanítottam. Csodálója voltam, hiszen megismerhettem annak idején.
A díjat olyan pedagógusoknak ítélik oda, akik kiváló eredményeket érnek el a képzőművészet tanításában. A díjra négy évvel ezelőtt is pályáztam, akkor dicséretben részesültem. Idén februárban megkértek, hogy adjam be a portfóliómat. Az első reakcióm az volt, hogy engem bizony nem érdekel a díj. Számomra akkor februárban az volt a fontos, hogy eladtam két akvarell festményemet, valamint, hogy két tanítványomat elvihettem egy szlovéniai táborba, ahol Denisz első díjat nyert. Ez jelenti nekem a legnagyobb díjat. Az ilyen díjak nekem többet jelentenek, mint az az öt-hat díj, amelyeket életemben kaptam. Számomra az öröm, amit ekkor átélek, az felbecsülhetetlen. Nem adtam be tehát a portfólióm anyagát a díj pályázatára. A kollégáim viszont elküldték helyettem a tudtom nélkül.
Végül nagyon jólesett számomra az, hogy értékelik és észreveszik a harmincéves, tartalmas munkát.
Főként természetes anyagokkal dolgozik, ezt átviszi a gyerekekkel való munkába is, vagy ez tisztán művészi koncepció marad? A művészi kifejezésmód beleépülhet-e a pedagógiába?
– Maga a művészi koncepció a természet tiszteletéből, szeretetéből fakad. Nagyon fontosnak tartom, hogy tanárként a természet iránti tiszteletet beleékeljem a tanári programomba. Rajztanárként számomra fontos az, hogy azt a képzőművészeti tartalmat, amely a tantervben elő van irányozva, tiszteletben tartom, viszont mint személyiség és művész, egyes részleteket átalakíthatok. Ezt igyekszem úgy tenni, hogy a tanulókban valamit megmozgassak, hogy oda figyeljenek arra, hogy a semmiből is lehet valamit csinálni. Improvizálok mint egy bohóc. Az egyik órán nagyon meleg volt, és kivezettem őket a szabadba, rajzoltunk mint az ősemberek egykor, a természetben található anyagok segítségével. Végül a hatodik osztályos tanulók díjat kaptak a munkájukért. Fontosnak tartom, hogy a tanórák során ne csupán a mesterségesen előállított színeket alkalmazzák. Arra tanítom őket, hogy a diónak a héjából lehet akár bajszot is készíteni, meg arra, hogy ne dobják el az elhasznált papírt, mert azt újra fel lehet valamire használni. Mindebben szerepet játszik a néphagyomány is, ezt is beiktatom gyakran improvizáció segítségével, attól függően, hogy milyen témát dolgozok fel. Valójában nem tudom szétválasztani a művészi és a tanári lényemet, hiszen ez mind én vagyok. Szerveztem már olyan kiállítást is, amikor a tanulókkal közösen, egy időben állítottuk ki munkáinkat. Számomra fontos szempont, hogy esélyt teremtsek a gyerekek számára a kibontakozásra.
„Valójában bennem mocorgott mindig a bohóc’’
Bohóc akartam volna lenni, animátor, hogy vidámságot hozzak az emberek arcára. A tanítással ezt lehet. Rettenetes nagy animátor és rögtönöző kell lenned, hogy a tanításban megálld a helyed! Ebben rejlik minden. A harminc évet, amelyet ledolgoztam az iskolában, nagyon szerettem. Ha igazán jó bohóc vagy, nem tűröd a gyerek arcán a szomorúságot. Amikor sír, odamész és megöleled és megkérdezed, hogy miért sír. Ez a bohócság nagyon sokat segített, valamint az improvizáció. Maga a folyamat, hogy most derűt kell teremtenünk és kitalálni azt, hogy miként tegyük vidámmá a helyzetet. Szerintem nem az a fontos, hogy a tanár a tanterv szerint viselkedjen, hiszen előbb meg kell hallgatni a gyerekek szívét, és megfelelő légkört kell teremteni, amelybe lassan bele lehet húzni a képzőművészet játékos világát. Meg kell szerettetni a gyerekekkel a művészetet.
A lélek világa mindig ott marad a papíron
– Próbálom elérni azt, hogy teljes mértékben kihozzam a gyerekből, nem csupán a tudását és a kreativitását, hanem az érzelmi világát, valamint mindazt, ami mocorog benne. Célom, hogy a diák felszabadulhasson legalább 45 perc erejéig, mert csak ennyi perc áll rendelkezésre. Viszont nem kizárólag képzőművészeti szempontból motiválom a tanulókat, természetesen igyekszem vizuálisan is nevelni őket, hiszen egyébként nem volna annyi tanulóm, ma már kollégám is, akik sikeres képzőművészként tevékenykednek.
Nyilvános óra alkalmával bemutattam egyszer nyolcadikos diákok és szakközépiskolás tanárok segítségével, hogy mi mindenre jó a rajz. A vizuális esztétikai jelenlét mellett számos gyakorlati szempontja, valamint előnye is van a képzőművészet tanulásának. Az általános iskola ötödik osztályától nyolcadik osztályáig megtanult dolgok sem elvetendők, sőt sikeresen alkalmazhatóak a mindennapi életben. A tér formálása, valamint az öltözködés és a formatervezés terén is lehet kamatoztatni ezt a tudást. Akár a szakmai középiskolai tanulmányok során, vagy bármilyen egyéb életfázisban és helyzetben adódhat olyan alkalom, amikor ezt a pici tudást, amit én adhatok, alkalmazni tudják a tanulók. Számomra ez a fontos.
„A Vajdasági Gyermek- és Ifjúsági Rajzközpontot meg kell menteni’’
– A központot Bogomil Karlavaris alapította hatvan évvel ezelőtt, jelenleg Fődi Éva az elnöke. Februárban én lettem a központ vajdasági tanácsosa. Úgy érzem, hogy muszáj megmentenem. Pár évvel ezelőtt, amikor a rajzközpont nem tudta fizetni a helyiségbérletet, ahol tartózkodtak, Fődi Éva felhívott, hogy segítsek az értékes anyag mentésében. A rajzközpont hatalmas anyaga között ugyanis különböző országok gyermekek által készített munkái szerepelnek. Ekkor átszállítottuk Évához a rajzokat, és azóta is a garázsban áll. Időközben tárgyaltunk politikusokkal és a múzeumokkal is az ügy érdekében. A rajzközpont jelenleg projektumok révén működik. Szerintem ennek van jövője, és számomra nagyon fontos, hogy megfelelő megoldásra leljünk.
Másként is szeretnék tevékeny lenni, és segíteni a fiatal művészeknek. Ezért is épült fel néhány évvel ezelőtt itt nálam az udvarban a Művészek fala.
„Madzagos periódus következik’’
– Terveim mindig vannak, nemrégiben önálló kiállításom volt a Múzeumok Éjszakája keretében Újvidéken, a városi galériában. Akvarell festményeket készítettem. Habár főként fával foglalkozom, orvosi tanácsra ezt most félre tettem, így fordultam az akvarell felé, mivel nem tudtam nyugodt maradni. Közben könyvillusztrációkat is készítettem, Harmath Károly ferences atya kért meg, hogy illusztráljam a ferencesek egyik kiadványát. A Szent Ferenc beszélget az állatokkal című könyv témája nekem nagyon megfelelt, nagy kedvel is csináltam. Jelenleg pedig ilyen madzagos periódusom van, és igyekszem a saját alkotói munkásságommal foglalkozni kicsit, amíg nyáron pihennek a diákok.
