Az itt a legnagyobb baj, hogy a tisztesség, a hivatástudat, a munka iránti tisztelet halt ki a világból. Mindenki csak kapkod, rohan, mintha lenne valamilyen célja is – magyarázta az öregember. Szavai lustán ültek fel a tavaszi szélre, és a kerthelyiség minden asztaláig eljutva besurrantak a füleken. Az estébe forduló tavaszi délután unalmát megdörzsölte a dörmögős hang, és miközben az aznapi munkájukat felejtő munkások, közelgő vizsgaidőszak rémétől fenyegetett diákok, köztük a barátnője karját vállán pihentető egyetemistával, telefonjának gombjait nyomogató hivatalnokkal, kocsiját aznapra lezáró fuvarossal együtt reménykedtek, az öregember, ha lassan is, de csak kiszitál még néhány szót a száján.
– Mert nem akarok én senkit megbántani, de maguk mit tettek azért, hogy ne csavarodjon ki az életük? – fordult feléjük az öregember. – Például maga? – mutatott a nyakkendőjét igazgató hivatalnokra. – Biztos minden aktát időben elintézett? Az ügyfél háta mögött soha nem anyázott, protekciós papírját egyszer sem rakta az irathalom tetejére? Na, ugye? – dőlt hátra az öregember, kortyolt söréből és a fuvarost faggatta. Egy kis adócsalás? Számlabiznisz? Átvert megrendelők? Holnapra ígérte, holnaputánra sem lett meg, jól mondom, szakikám?
– Ja, kérem, az élet már csak ilyen. Nincs becsülete az adott szónak, nincs tekintélye a kiváló szakembernek. Én bezzeg minden munkámra derekasan felkészültem. Förtelmesen kemény meló volt, ideget szaggató, de a főnökeim mindig elégedetten nyugtázhatták: a rám bízott feladatot kiváló minőségben végeztem el. És tudják, miért? Mert megtiszteltetésnek vettem, amikor kiválasztottak a különleges munkára. Faluról kerültem a városba, méghozzá olyan faluból, ami nyári melegben fuldoklott a portól, ősszel meg beleragadt a sárba, mint ahogy télen az unalomba. Ennél azért többre akarom vinni, mondtam én az anyámnak is, apámnak is. Szakmát tanultam, de tudtam, nincs annál nagyobb biztonság, mintha állami hivatalt kapok. És sikerült. Ezért aztán nálam nem fordulhatott elő, hogy szabályt szegjek, ellentmondjak egy utasításnak, majd amikor a különleges csapatba kerültem, netán otthon felejtsem a szerszámokat. Tiszta fej, csak semmi érzelem, és kiismerni a szakma minden fortélyát. Ez a siker záloga. És persze mindig adtam a kondíciómra. Reggel, este fekvőtámasz, a szorításom ma is olyan, mint a satu. Ha akarják, kívülről felmondom maguknak, hogyan fejlődött évszázadokon át az én szakmám, mert persze az is érdekelt, hogy aztán annyit se mondjanak: jó napot. Egyetlen törvénnyel kirugdostak az állásomból, megbélyegeztek, mintha nem tudnák, ilyen bűnös világban éppen rám lenne a legnagyobb szükség – mondta az öregember, és fejét csak félig megemelve, lopva figyelte, vajon figyelnek-e rá. A csapos egész télen hallgathatta az öreg motyogását, tavaszillatot szippantva csak rezzenéstelen arccal bámulta a semmit, mint aki pontosan tudja, hogyan fog befejeződni az öregember története. De a többiek arcáról kíváncsiság söpörte le az unalmat.
– Még azzal a kuncsafttal is indulatok nélkül bántam, akiről tudtam, nagyobb gazembert keveset hordott hátán a föld. Mert dühből, kérem, nem lehet dolgozni. Nem haragudtam én arra a szemét alakra sem, akivel utolsóként sodort össze a sors. Pedig ritka rongy ember volt, nekem elhihetik. A munka megkezdése előtt, hajnalban végiggondoltam a történetét. Hozzá hasonló féreg emberrel vadászott az éjszakában még 1986 novemberében. Egy kocsmában, mint megtudtam, éppen fizetésnapon szemelték ki az első áldozatukat. Na, ennek is biztos van pénze, gondolták, és még azon az éjjelen besurrantak hozzá, mert tudták, egyedül van otthon. Talán szép álomból zavarták fel, talán csak részeg hortyogását szakították félbe, de kirángatták az ágyból, kezét hátracsavarták, egy villanydróttal összekötötték, a fejére meg egy lepedőt borítottak. Hogy miért? Talán, hogy ne ismerje fel őket? Nem tudom. De azt igen, hogy feldúlták a lakást pénz után kutatva, közben, merthogy nem találtak semmit, vagy éppenséggel nem annyit, amennyire számítottak, felváltva verték is az áldozatukat – vakarta meg borostás állát az öregember, és csak annyi időre nyelte el a szavait, amíg kortyolt egyet a borából.
Fotó: Pixabay
– Gondolják, hogy utána elmentek? Hát nem. Eltűrték, hogy az életéért remegő szerencsétlen szalonnával is megkínálja őket, majd újra verni kezdték. Az egyik még arra is kényszerítette, hogy sakkozzon vele, miközben az én kuncsaftom, vagy minek is mondjam, hogyan is szólítsam, ki tudja, miért, még a szobában lévő rádiót és televíziót is szétszerelte. Aztán, mielőtt továbbálltak, még megfenyegették a gazdát, hogy ha feljelenti őket, felgyújtják a házát. Tudják, mit zsákmányoltak? Megmondom én: 350 forint készpénzt, ami akkor se ért már valami sokat, meg néhány borotvapengét és egy asztali órát. De ezzel még nincs ám vége! Egy hónappal később, mit ad isten, éppen a következő fizetésnapon sem volt pénzük, ezért jó előre eldöntötték, hogy meglesik, megverik, kirabolják egy falubelijüket. Tudják, hogy van ez faluhelyen? Mindenki ismer mindenkit, belelátnak, de persze bele is néznek egymás tányérjába.
A két gané alak nem volt éppen sok ésszel megáldva, de azért annyira futotta, hogy kidolgozzanak egy tervet. Mivel tudták, hol lakik, biciklivel elé kerültek, és a falu elhagyott részén egyikük, akivel aztán én is szorosabb kapcsolatba, de még milyen szorosba kerültem – szaladt fel egy halvány mosoly az öregember arcára –, leütötte a szerencsétlent. Még a nadrágját is lehúzták, hogy jobban át tudják kutatni minden zsebét, de képzeljék, nem találtak nála egy fillért sem. Ugyanis a férfi azok közé tartozott, akik nem aznap vették fel a fizetésüket. Van ilyen. Nincs az ráírva senki arcára, hogy van-e nála pénz. Pedig ha ilyen jelet tenne az arcra a jóisten, az a szerencsétlen nem jut ilyen sorsra.
– Mondja öreg, maga mindig ilyen kacifántosan mesél? Vagy egyszer csak eljut a történet végére is? – szólat meg egy férfi a vécé ajtaja mellől.
– Hát nem ezt mondom? Mindig csak a kapkodás, a rohanás. Álljon már meg a nagy lendületben, mert a végén még kirohan a világból – vágott vissza az öregember, dühe simította ki a ráncait. Vastag sértődés markolta meg a csöndet, tartotta is markában egy darabig, de aztán az öregből megindult a szó.
– Na, szóval a támadók végül áldozatuk iratait, gázöngyújtóját, fél liter pálinkáját, meg két doboz cigarettáját vették csak el, mert mást, mint mondtam, nem találtak nála. Közben a kirabolt fickó kezdett magához térni. Az egyik támadó fejbe rúgta, no, vele nekem nem volt semmi dolgom később, míg a másik is úgy döntött, legjobb lesz, ha ő is rúg néhányat a szerencsétlenbe. De még attól se riadt vissza, hogy egyszer, tényleg csak egyszer – emelte fel a mutatóujját az öregember, mintha ez a mozdulat azt bizonyítaná, teljesen igazat, és csakis az igazat beszéli el –, úgy fél méter magasról páros lábbal az ébredező férfi hasára ugorjon, és jól megtapossa – nézett körbe az öregember, mert valaki, csak úgy semmiből útjára engedett egy mondatot: azt a kurva anyjukat!
– Ahogy mondja… – nyúlt a zsebébe az öregember, és gyűrt újságpapírt tett maga elé. Néhány másodpercig simogatta, szemüveget tolt az orrára, és olvasni kezdett:
– A haldokló, nyöszörgő férfi száját egy műanyag zacskóval betömték, majd eltávoztak. Áldozatuk a súlyos belső sérüléseibe rövid időn belül belehalt. A nyomozás arra is fényt derített, hogy a két elkövető a gyilkosságot megelőzően a Fő utcai presszó elől egy kerékpárt lopott el, és a kormányon lógó szatyorból két üveg sört és pár száz forintot emelt ki. A gyilkosság után a tettesek, mivel pénzt nem tudtak zsákmányolni, erőszakkal egy régebbi ismerősük lakásába hatoltak be, akit jól megvertek. Pénzt azonban innen sem tudtak rabolni, ezért más értékeket vittek el. Utána ismét a Fő utcára mentek, ahol a vendéglőbe törtek be. Onnan négyezerötszáz forintot, egy számológépet és cigarettát vittek magukkal, azért nem többet, mert a lemezkazettát nem sikerült feltörniük.
– Ezt írta az újság, láthatják, nem hazudok – emelte fel a papírt az öregember.
– Írt az mást is. Olvassa csak föl, de gyorsan, mert hamarosan zárunk – legyintett egy légy után a törlőkendőjével a csapos. De az is lehet, egyetlen légy sem támadott, csak a dühét akarta így elűzni az ezerszer hallott történettől megfáradva.
– Írt, persze, hogy írt – gyűrte vissza a zsebébe az újságot az öregember. – De azt fejből is elmondom maguknak. A gazembereket elfogták, az egyiket, a hason ugrálót halálra ítélték, mert olyan hosszú volt a bűnlajstroma, hogy felsorolni sem lehetne. A cimborája tizennyolc év fegyházat kapott. Ki tudja, él-e még. És ha igen, merre járhat?
– Miért? A másikat kivégezték? – állták körbe az öregembert már vagy négyen.
– Ki. Előre kitervelten, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésért állt a bitó alá. Pedig föllebbezett, kegyelmet is kért. De hiába, nem kapott.
– Felakasztották?
– Felakasztotta. Megölte. Ő, bizony, hogy ő – hördült a csapos, és az öregemberre mutatott.
– Nem én öltem, hanem a törvény. Ez mondta mindig Bogár hóhér, amikor az elítélt nyakába akasztotta a kötelet. Én se mondhatok mást. Nem öltem, dehogy öltem. Csak megvártam, amíg a bíró felolvasta a halálos ítéletet, elmondta, hogy az elítélt kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. És már csak azt láttam, hogy a két segédem megmarkolja a férfit, háttal a bitófának fordítja. Egy szisszentésemre megemelték, én a fejére fekete kámzsát húztam, nyakába tettem a kötelet, a segédek két szisszentésemet hallva leengedték a testet. Igen, így volt pontosan. Egy szisszentés emel, két szisszentés lehúz, ez volt a megbeszélt jel, merthogy mi minden mozdulatunkat pontosan megterveztük, ahogy azt megkövetelte a szigorú rend szerint elvégzett munka. Csak ennyi. Dolgoztunk, nem öltünk. Egyébként meg a gyilkosok ma sem érdemelnek mást, mint a kötelet – állt fel az öregember.
Meg sem hallotta, hogy az egyik diák mocskos szemétnek nevezte. Észre sem vette, hogy a másik az arcába köpött. Füléig ugyan eljutott a polcon gubbasztó rádió hangja – újabb rakétákat lőttek ki Mariupol városára, a halálos áldozatok számát felbecsülni sem lehet –, csak kihűlt, hideg tekintettel figyelte, hogyan borzolja tollát két aprócska madár a szemközti ház udvarán kifeszített vastag szárítókötélen.
