BOCSÁNATKÉRÉS. Megfogott egy történet. És elgondolkodtatott. Kepes András említi egy helyen fotós ismerőse esetét, aki egy magazin számára kihalófélben lévő hegyi gorillákat fényképezett Afrikában. Az ezüsthátú gorilla, noha hatalmas testű állat (közel háromszáz kilósra is megnőhet), békés növényevő, így a fotóriporter bátran közel ment hozzájuk. Majd váratlanul az egyik állat visszakézből úgy képen teremtette, hogy fél óráig eszméletlenül feküdt. Amikor magához tért, afrikai kísérője szabadkozott, hogy nem volt ideje figyelmeztetni, vigyázzon, mert az állatnak kölyke van, és féltheti a kicsit. A fotós próbálta összeszedni magát, de a hatalmas jószág még mindig ott volt a közelében. Tanácstalanul kérdezte kísérőjét, most mitévő legyen. „Ülj nyugodtan, és ne nézz a szemébe, bocsánatot fog kérni" – mondta az állatokat jól ismerő afrikai férfi. A vendég kábultan, lesütött szemmel üldögélt, aztán bekövetkezett: a termetes gorilla lassan megindult feléje, odament hozzá és leült melléje, oly közel, hogy a karján érezte az állat szőrét. És akkor a gorilla finoman a fotóriporter combjára tette a kezét. „Most bocsánatot kért – mondta a kísérő –, nem akart bántani, csak féltette a kicsinyét."
A közéletben, politikában valahogy mintha nem lenne szokás a bocsánatkérés. A történelem is kevés példát kínál, hirtelenében csak a németek jutnak eszembe (gesztusuk a II. világháború befejezése után). Igaz, a minap is történt valami hasonló, Ferenc pápa bocsánatot kért a katolikus egyház szerepéért Kanada egykori romboló asszimilációs politikájában. Ilyesmivel azonban csak elvétve találkozunk. A helyzet az, hogy ősidők óta minden nemzet meggyőződése, jogosan indított háborút, pusztán hadászati-stratégiai szempontok alapján irtotta a szomszéd népesség lakosságát, indokoltan akart újabb területeket szerezni. Ebben pedig nincs helye a visszakozásnak. Mert hogyan is nézne ki, ha valamely hadjáratról utólag kiderülne igazolatlansága. Nonszensz. Így aztán elmarad a bocsánatkérés is. Nem tudjuk megtenni azt, amire egy gorilla képes. Dicsőséges evolúció!
IDŐKÖRÖK. Merthogy ez sem tegnap történt. Idézünk egy viszonylag jól megőrzött katalógus bevezető szövegéből: „Zenta város művelődési életének új szakasza kezdődött 1952-ben, amikor döntés született a művésztelep megalapításáról. A kanyargó Tisza mentén, szelíd gesztenyefák árnyékában megkezdte működését Jugoszlávia első művésztelepe." A katalógus a 25. jubiláris kiállítás jegyében készült, 1977-ben. A fotókon felsorakoznak a régi, ismerős arcok, az egyiken például Ács József meg Tripolszky Géza – mindenekelőtt az ő érdemük, hogy ez a máig fennálló intézmény létrejött. És dokumentálva a nevek is, 1976-ban például a következők vettek részt a telep munkájában: Ács József, Benes József, Dudás Antal, Guelmino Valéria, Gyurkovics Hunor, Karlavaris Bogumil, Kerac Milan, Mojak Péter, Oprešnik Ankica, Petrik Pál, Petrik Tibor, Szilágyi Gábor, Torok Sándor, Vuleković Branislav, Zsáki István. Sokuk visszanéz ránk a hajdani felvételeken. És persze láthatóak a munkáik is. Amelyek szintén eléggé hajdaniak: a Kárpát-medencében az avantgárd szinte egyedüli hírvivőinek, a merészen újítóknak a munkáit ma elég nehéz lenne leporolni. A múló idő léket kapott hajóként süllyeszt el sok mindent, inkább a ma is becsülendő szándék és merész próbálkozás úszó deszkái maradnak a hullámok felszínén.
Bizony, az idő csalafintán bánik velünk; a hatvanas-hetvenes évek könnyűzenéje például kortalanságában ma is népszerű és lendületes, míg az ebből az időszakból származó filmek igencsak avatagok, szinte viszolyog tőlük az ember. Ambivalens érzelmeket vált ki így ez a katalógus is. Mellesleg nem is értem, számos hurcolkodásom közepette hogyan őrződött meg és miért most mutatta meg magát. Persze, csak lehet valami oka, hiszen véletlenek általában nincsenek. Talán még egyszer át kellene lapoznom...
ŐSZÜLŐ FORRADALMÁROK. Egy irodalmárunk – nyilván puszta szórakozásból – magyar írókból állított össze focicsapatot. A kaput Jókai védte (volna), merthogy máshová nem tudta helyezni. Elöl viszont csak egy igazi, valamirevaló csatára akadt: Petőfi. Ezt csak helyeselni tudjuk. Berzsenyi vagy Pilinszky erre nem megfelelő. (Igaz, őket más posztokon is nehéz lenne elképzelni.) Szóval Petőfi az egyetlen gólveszélyes játékos. Meglehet, mert fiatalon meghalt. És ha megéri a hatvan esztendőt? Csatárnak már lassú, de amennyiben megőriz valamit a lobbanékonyságából, akkor hátvédként sem jöhetne számításba, félő ugyanis, hogy vehemens szereléseivel gyakran vétene tizenegyest.
A forradalmi attitűd tehát inkább életkorhoz kötődő. Egy hetvenöt esztendős forradalmár már inkább mulatságos látványt nyújtana. Nevetségessé pedig senki sem akar válni. Így aztán a forradalmárok is rendre megbékélnek. Miként Ács Károly versében: „A forradalmár / kertjében kapálgat. / Szólhat a dal már: / a forradalmár / fején egy hajszál / szelíden föllázad. / A forradalmár / kertjében kapálgat."
