Árad. Most látjuk csak igazán, milyen erős háta van a Tiszának – mondta az öreg. Csendesen ült mellém a fűre, észre sem vettem. Hangja ébresztett a furcsa kábulatból: nem egyedül menekültem a covidos-maszkos városból az ártérre, a szemerkélő esőt felejtő partig.
– Elbír ez minden szemetet, szennyet, ki tudja, mit szállító uszályt, de még olyan emlékeket, amiknek a súlya ezerszer nagyobb a hajóknál – csordult a szó az öregből. Beszélt régen élt halászokról, szétbontott bárkákról, Szegedig merészkedő tengerjáró hajóról, és valami Főnök úrról is, aki először mutatott neki motort a Tiszán, és azt magyarázta az úszóházon, ahol már vagy két órája söröztek, hogy nem motor az, hanem igazi amerikai jetski, méghozzá onnan is a drágább fajtából való. Nem lerongyolt munkanélküliek tapossák, hanem a felső tízezer, akiknek szállodája van, meg üzletlánca, és akik tudják, hogyan kell élvezni az életet.
– Ömlöttek, vastag sugárban ömlöttek a Főnök szavai, és mi, olcsó sör üvegét markoló melósok meg laposat pislogva néztük a brummogó vízimotort, ahogy néztük az első jachtokat is, mert hirtelen, talán két-három év alatt, tudja a rendszerváltás, vagy mi a fene után termett gazdag ember, nem is egy a parton. De az a járgány tényleg más volt. Inkább már hadihajó, ragadozó pofával, talán csak az ágyú hiányzott, meg az oldalára szerelt torpedó.
– A Főnök úr meg csak mondta, és mondta, hogy nem volt olcsó, de mi olcsó ma már?, ám a kölyök megérdemli, jó srác, belevaló vagány, én meg belevaló apja vagyok, aki még emlékszik, milyen volt kivágott orrú tornacipőben kergetni a rongylabdát, emlékszik a salétromos falú szobára, konyhára meg spájzra. Mert én onnan kapaszkodtam ám föl, de ki is vertem magamnak mindent az életből, pedig nem akarta könnyen adni. Ja, persze én nem a siránkozás könnyeit maszatoltam szét az arcomon, hanem keményen dolgoztam. Megszűnt a gyár? Álljak talán sorba segélyért? Éppen én? Aki jól láttam, ahol nagyon a baj, oda elkél a segítség – mondta a Főnök úr – és én vittem is. ENSZ-embargó a jugóknál? Nincs benzinjük? Hát majd kapnak. Egy ócska Audival kezdtem, de volt annak akkora tankja, hogy ellakhatott volna benne egy kisebb család. Nálunk egy német márka az ár? Ott kettőt adtak egy literért. Tankban átvinni legális volt, ugye emlékeztek? – nézett ránk, hátha lesz valami véleményünk, de mi már régen leszoktunk arról, hogy a Főnök úr szavait kommentáljuk. Így aztán folytatta:
– Hát én vittem, naponta négyszer is fordultam, és ha 80 liter átcsúszott egy fuvarban, ami nyolcvan márkát hozott, az négy fuvarnál mennyi is? – röhögte el magát a Főnök úr a határ felé legyintve, és azt is mondta, ha nem ölték volna egymást a szerbek, horvátok, bosnyákok, sosem lett volna ennyi pénze. Hát igen, ezt mondta, miközben nyála csordult a röhögő száján, amibe minden este kanállal dobálta be a galuskás pörköltet. Mi meg csak néztük, mert persze azt is tudtuk, hogy csempészett ő cigarettát, szeszt, az öreg Audit a végén már bérsofőr vezette, mint ahogy azt a hatot, vagy nyolcat is, amit még megvásárolt a haszonból, hogy elmondhassa, Audi flottát irányít már, vagyis nem kapitány, egyetlen roncs hajóval, hanem tengernagy. Majd szólt a csaposnak, te meg hozz ezeknek a léhűtőknek egy sört, hadd teljen a gyomruk – nézett rám az öreg, figyelem-e múltat idéző meséjét, de csak lehajtott fejemet látta, és csupán sejthette, hogy a Tisza helyett már a földet nézem, amit hamarosan, talán már két nap múlva elborít a víz.
Vagy talán hamarabb is eléri az áradás? – olvasott a gondolatomban, ezért karmolhatta a félelem is, mert már olyan sebességgel tolta tovább a története szekerét, mintha nem is a lassan hömpölygő Tisza mellett ülnénk, hanem vágtató patak partján. Hosszúra szőtt két-három mondatból tudtam meg, a Főnök úr hirtelen felkiáltott, fizetek is, és már cibálta ki feneke alól a hatalmas pincértárcát, cibálta az ötezreseket, ügyes mozdulattal, hadd zuhanjanak ki a százmárkások a parti kocsma salakos földjére. És azt böffente, hogy ezekből is vehetne egy pár jetskit, de hát inkább lovarda kéne, mondjuk három karámmal, a lovakat Németből hozatnám, vagy Angliából, nemes vérű telivéreket, mert ára csak annak van, pénzem meg nekem. És akkor a Főnök úr az asztal mellől két kézzel integetett a Tiszának, oda, ahol kora délutáni fényben a jetskin száguldozó fiát sejtette. És beszélt a Dunakanyarban vett kis villáról, abban nyolc szobáról, amiben vígan ellakhatna, de még gondolkodik, mert neki olyan ez a Tisza, mint a kábítószer, csak beleszipákol a levegőjébe, aztán már ki is tisztul a lelke, harsogott vörös képpel a pincérnek, ezrest ajánlva borravalónak.
– Csak semmi hajlongást, öcskös, az élet már csak ilyen – pofozgatta le a kölyök ábrázatáról az alázatot, és meghagyta: ha a fia keresné, mondják neki, hogy átugrott egy kávéra Palicsra. Mert csak meg kell futtatni ezt a nyamvadt BMW-t, nem igaz? Nem ment végül sehová, csak ivott, lerészegedve motyogta: ha a fiam keresne…
De a fia nem kereste. Csak egy széles vállú, komor vízizsaru, jött este az úszóházra, és széles terpeszbe állva, mint egy tengerész, úgy mondta ki, hogy a fiatalembert a jetskiről tudták azonosítani. A komp kötele ugyanis úgy összetörte az arcot, hogy a sérülések… De majd megnézni az úr, mondta a Főnök úrnak, mert most elmegyünk a holttestet azonosítani. A vízimotor egyébként átvehető a rendőrőrsön. Különösebb baj nem érte – fordult volna a parti feljáróra a rendőr, de a főnök úr rávetette magát, vér habzott a száján, legalábbis mi úgy láttuk, vér az, ami a nyállal keveredik. És csak ütötte, csak ütötte azt a szerencsétlen zsarut, aki egy pofonnal padlóra küldhette volna, de nem tette, meg se mozdult, csak állt keményen, mint egy erdei tölgy, de inkább, mint egy árbocrúd, amíg a Főnök urat le nem cibáltuk róla.
– Vagy nem jól mondom? – tette a vállamra a kezét az öregember.
– Megismert? – kérdeztem.
– Mindig megismerem, ha lejön a Tiszához.
– Korábban nem szólt.
– Most se szóltam, csak meséltem. Mert éppen huszonöt év telt ez azóta. Egyébként tudja, hogy a Főnök úr meghalt? Van annak vagy tíz éve már…
– Inkább huszonöt – mondtam, és elindultam a gát felé, a lakótelepre, hogy levegyem a falunkról azt a fényképet, amin egy nagyon fiatal és nagyon vidám vízirendőr tisztelegve mosolyog.
