Társaságban hallottam, remélhetőleg hiteles. Szóval két, sörtől eléggé jókedvű fiatalember Zágrábban, éjnek idején, arra az elhatározásra jutott, hogy „kölcsönért" beoson a legközelebbi bankba. Csak egy kevéske pénz kellett volna, italra, cigarettára. Feljutottak a második emeletre, ám ott rábukkantak egy nem túl nagyméretű páncélszekrényre. Próbálták felfeszíteni, sikertelenül. Gondoltak egyet, s kidobták az ablakon, le a járdára. Éjféltájt lehetett, hatalmas puffanás, a közeli házak ablakai betörtek. Lesiettek, és egy éppen ott hányódó tragacsra rátéve próbálták eltolni. A nagy zajra előkerült néhány járőr, s megkérdezték, mit csinálnak ezzel a páncélszekrénnyel. Visszük javítani, mondták ők, és vígan haladtak (volna) tovább. Kevésre rá a rendőrök aztán észbe kaptak, utánuk eredtek: őrszoba, kihallgatás, bírósági tárgyalás – ültek néhány hónapot.
Azt letöltve jelent meg városunkban az egyikőjük, egy kitűnő jazzmuzsikus. A SZISZ (Szocialista Ifjúsági Szövetség) helyi szervezete az idő tájt humanista segítőkész hajlandóságáról szeretett volna tanúbizonyságot tenni, az eset éppen kapóra jött. Felkarolták ifjú barátunkat, s megbízták, alakítson zenekart. Muzsikusunk így látogatott el a zeneiskolába, érdeklődött másutt is – aztán létrejött az együttes. (Engem is felkért.) Először egy állami ünnepségen léptünk fel, három számmal, a vezetőség igen elégedett volt velünk. Folytattuk a próbákat, majd a méla, eseménytelen nyárban „vittük a kultúrát", a kis településekre is. Magunk készítettük a plakátot, behirdetve a vidám jeleneteket, slágereket, fellépőket. Énekesek után néztünk. Főleg lányok jelentkeztek. Egy csinoska csak egyetlen számot ismert, egy akkor népszerű slágert, melynek refrénje így hangzott: „Kutykurutty, csicsi-csicsi-csicsi kutykurutty / Csicsi-csicsi-csicsi száll a békaszerenád." Jó mozgású lány volt, falun nagy sikert aratott. Mást azonban nem volt hajlandó megtanulni. Egydalos volt a másik leányzó is, aki az Esperanza, to je nada kezdetű világszerte ismert szerzeményt adta elő az alkalmilag ácsolt pódiumokon. Ez a lány rendkívül furcsa hallással rendelkezett. Tisztán énekelt, de csak abban a hangfekvésben, ahogyan ő a nótát elkezdte. Nekünk kellett keresgélni hozzá a megfelelő akkordokat. Az Esperanza f-mollban íródott, ő az egy hanggal feljebbi g-moll tartományát választotta. Egy településen végigcsináltuk: ő fújta a magáét, mi maradtunk az eredetinél. Hibátlanul végigénekelte a dalt, és észre sem vette, hogy a kíséret nem igazodott hozzá. A nagy tapsból ítélve erre a minimális eltérésre a közönség sem figyelt fel.
A SZISZ helyi vezetőinek volt tehát már mit beírniuk a nyári tevékenységi naplóba, ezzel azonban nem elégedtek meg: korábbi amatőr színészekből és friss jelentkezőkből társulatot hoztak létre, amelynek szintén feladata leend a tájolás. A 3:1 a szerelem javára című vígjátékra esett a választás, amelyhez a zeneiskolánk egyik tanára írt dalbetéteket. Mi szolgáltattuk a zenei kíséretet. A harmadik próba után már fejből fújtuk az eléggé bárgyú és pofonegyszerű szöveget, így a színpadtér előtti padokon ülve mi súgtunk a gyakran elakadó szereplőknek.
Történt aztán, hogy megkeresett bennünket egy szervező a szomszédos városból, vállalnánk-e a nyár hátramaradt részében a táncon való muzsikálást a kerthelyiségükben, minden héten csütörtökön, szombaton és vasárnap. Szép summát helyezett kilátásba. Vállaltuk. Barátommal egy este, inkognitóban, ellátogattunk megtekinteni a helyszínt. Kellemes környezet, több asztalnál is ülnek, néhányan táncolnak. Gépzenére. Sört rendeltünk. A közelben ült egy leányzó, egyedül. Felkértem. Nem volt túl csinos, s mint kiderült, bőbeszédű sem, áradt viszont belőle valami finom kellem. A következő táncnál is együtt maradtunk. Vigyázva karolt át, alig érezhetően. Ekkor mellém lépett egy nyápic fiúcska, és megráncigálta a nadrágomat: – Azt üzeni a Főnök, hogy ne táncolj a Matildkával! Mit tesz ilyenkor egy magára valamit is adó fiatalember? Tovább ropja Matildkával.
(Ekkor jutott eszembe, előzőleg többen figyelmeztettek, ebben a városban az a szokás járja, hogy ha idegen jelenik meg a táncon, első ízben jól elverik, aztán már nem bántják, csinálhat, amit akar.)
Záróra. Matildkától elbúcsúzom, s a barátommal megindulunk a vasútállomás felé, elérni az éjjeli járatú sinóbuszt. Akkor vesszük észre, hogy jól megtermett legények követnek bennünket. Öten. Gyorsítjuk a lépteinket – ők is. Szégyenszemre futni kezdünk, de utolértek, és egy ház falához szorítanak bennünket. – Üzentem, hogy ne táncolj a Matildkával! – lépett elő a Főnök. – Igen – mondtam én halkan. A többiek is közelebb jöttek, vártak. A Főnök most a barátom felé fordul, karját kissé felemelve ütésre készíti. – Félsz, ugye? A barátom, ha lehetséges, még inkább összekuporodik. – Félek – suttogja rekedtes hangján, tehát mindenki hallja. A főnök leengedi a karját. Gondolkodik. Ilyenkor általában az történik, hogy a megfenyegetett hetykén azt mondja, dehogy fél, s már csattan is az első pofon. A Főnök most nem tudja, mitévő legyen. Társai is tanácstalanok. Nagy sokára megszólal: – Van egy cigarettád? A barátom készségesen megkínálja a Főnököt, a többieket szintén. Engem is. Rágyújtunk. – Azért akadnak a táncon nagyon helyes lányok – mondom csak úgy. – Igen, mondja egyikőjük, különösen a Kati, de ő megközelíthetetlen. Cigarettázunk. – Mi lassan megindulnánk – mondja a barátom –, hogy elérjük a sinóbuszt. – Elkísérünk benneteket – dönt a Főnök.
Megindultunk. Beszéltek arról, hogy mivel foglalkoznak, hogy a városban nyáron szinte alig történik valami, egy kocsmában található még a biliárdasztal, ott szoktak délutánonként összejönni. Nincs munka, nincs semmi.
Befutott a szerelvény. Megvárták, amíg elhelyezkedünk. Nem emlékszem pontosan, de mintha még integettek is volna.
