Szlavóniai magyarság alatt azt a magyarságot értjük, mely a Dráva és a Száva között él, Zemuntól Zagrebig. Sőt ide kell még számítanunk azokat a kisebb magyar szórványokat, amelyek Boszniában, Bjelina, Brčko, Derventa és Prnjavor környékén vannak. (Ágoston Sándor, 1940)
Tarczay Erzsébet 1918-ban megjelent Magyar iskolák Horvát–Szlavonországban című, gazdag forrásanyagra alapozott tanulmányában a Školstvo u Hrvatskoj i Slavoniji do g. 1895. (I. Div. pučke škole, Zágráb, 1896) című kiadványra hivatkozva az első szlavóniai magyar iskolaként az 1525-ben alapított szentlászlói református iskolát említette, bár hozzátette: a szentlászlói egyház anyakönyve legkorábban csak 1774-ben emlékezik meg róla. A horvát kiadvány szerint a második a Magyar-Rétfalun lévő iskola volt, amely már 1690-ben működött. A százados magyar iskolák sorában a harmadik a haraszti, amely 1756 óta oktatta magyar nyelven a falubeli gyermekeket. Ezt a három verőczei magyar iskolát később a horvát kormány, úgy tűnik, községivé tette, mert az 1892/1893. tanévben, a statisztikai kimutatások szerint „újra felekezetivé lesznek”. A színmagyar községekben lévő régi iskolák negyedike Kórógy iskolája volt. Tarczay Erzsébet így fogalmazott: „Amikor a XVII. században mindenütt a szerzetesek, főleg a pálosok és a jezsuiták vették kezükbe az ifjúság nevelését, oktatását, akkor újra minden Cicero nyelvén folyt századokig. De ezekben a viszontagságos időkben is fenntartotta a nemzeti iskolákat a Szerémség magyar falvaiban a református egyház. Ezek a magyar hitű iskolák a legrégibbek e területen.”[1] Források híján sűrű homály fedi a drávaszögi magyar iskolák XVIII. századi sorsát. II. József németesítő törekvései Szlavónországban közös ellenállásra késztette a magyarokat és a horvátokat, „szívesen is tanulták ekkor a magyar nyelvet a Dráván túl. Volt zágrábi püspök, aki hagyatékában bizonyos összeget hagyott studiosis pro discenda lingua Hungarica, a diákoknak, hogy magyarul tanuljanak”. A horvátok Bécs centralizációs törekvéseivel szemben a szövetségest keresték a magyarokban, keresték a közös politikai ellenállás lehetőségét. „A rokonszenvet ki is mutatták mindenütt. »Férfiak és asszonyok mind a magyarok szokása szerint kezdtek viselni prémes magyar mentét és csákót. A férfiak széles kardot hordtak, középen ketté választották a hajukat, mint a magyarok és magyarosra pödörték a bajuszukat.« Akkoriban volt ez, mikor a szaborban egyik beszédében azt tartja legokosabbnak Skrlecz Miklós, »hogy elválaszthatatlan kapoccsal kössük magunkat Magyarországhoz«.[2] De azért az 1790–1791-iki magyar országgyűlésen mégis csak a latin maradt a hivatalos nyelv. A horvátországi elemi iskolákban sem kapott teret a magyar tannyelv, csak a gimnáziumokban és a zágrábi akadémián tanították rendkívüli tantárgyként, mondván: „hadd tanulja az, aki azt hiszi, hogy szüksége lesz reá”.
Így történhetett, hogy 1792-ben Varazsdon, Eszéken és Pozsegán a gimnáziumban a horvát ifjak szabadon tanulhatták a magyar nyelvet. Varazsdon az 1793–1794-es tanévtől kezdve sok éven át Delphini Antal tanító A magyar olvasás gyakorlására rendeltetett könyv a falusi nemzeti iskolák részére című tankönyv alapján tanította a magyar nyelvre a diákjait. Használták továbbá a sokak által kedvelt A’ magyar Literatura remek darabokban. Kézi könyvül a’ tanító intézetek’ számára öszveszedte Kis Pál, Győri megyebeli Pap, a’ cs. k. Theresianumi nemes Akadémiában a’ Magyar Literatúrának Professora című 1835-ben megjelent kiadványt is. Tarczay Erzsébet szerint a társországban igen keresettek voltak akkoriban a magyar tanítók, a horvátok saját jószántukból tanították magyarra az ifjúságot. 1803-ban Eszéken tanított Papp Kajetán, a zágrábi gimnáziumba pedig Ferk Ferencet hívják meg, ahol 1818 augusztusában tartottak először vizsgálatot a magyar nyelvből. A zágrábi akadémián ezekben az években Mikussay Iván, a magyar nyelv és irodalom tanára tanított. Tekintélye volt akkoriban a magyar nyelvnek, Rácz István zágrábi professzor példának okáért egyik ódája alá így írta a nevét „öffentlicher Professor der vaterländischen Litteratur an der kön. Academie der Wissenschaften zu Agram”.[3] Tarczay Erzsébet úgy vélte, Horvátországban a XIX. század első évtizedeiben az intelligens néposztály többsége tudott magyarul is. 1827-ben, 1830-ban a horvát vármegyék maguk utasították követeiket, hogy kérjék a magyar nyelvet, mint rendes tantárgyat, „ut arctiori adhuc cum socio Regno Hungariae jungi possint vinculo” (vagyis: hogy még szorosabban kapcsolódhassanak a magyar királysághoz). 1830-tól a Dráván túli iskolákban valóban kötelező tantárgy a magyar, mely nyelvet különben egyes tanintézetek már azelőtt is rendes tantárgyként kezeltek. A varazsdi gimnáziumban például oly eredménnyel tanulták, hogy az 1831. évi Ordo juventutis scholasticae szerint még „magyar ékesen szóló beszédeket is mondtak”.[4] 1831-ben Varazsdon egyébként a megyegyűlés rendelte el a magyar nyelv tanítását (Acta Comitat. Varasdiensis 1831. VII: cikk), példáját 1832-ben Verőcze és Szerém vármegyék is követték.
Horvátországban azonban ekkor, ezekben az években kezdenek ébredezni az illyr eszmék, melyeknek követői a régi latin és a magyar helyett saját anyanyelvüket részesítették előnyben, bár Zágrábban még 1835-ben is „ex naturali illo quo erga sociam sibi gentem Hungaram feruntur amore” (vagyis: ama természetes szeretetből kifolyólag mellyel a magyar nemzet iránt viseltetnek) szorgalmazzák, hogy az ifjúság továbbra is tanuljon magyarul. Mi több, 1840-ben Zágrábban Draskovics Sándor gróf elnöki vezetésével, 120 alapító taggal létrejött az első magyar társaskör, a Magyar Kaszinó is.[5] A társaskör azonban nem volt hosszú életű. Az 1840-es évek elejétől az iskolákban fokozatosan fogytak a magyar tanszékek. Az 1843–1844. országgyűlés határozatai szerint még ugyan kötelező tantárgy a magyar, 1844-ben a zágrábi gimnáziumhoz igazgatói állásra pályázók számára még kötelező volt, „hogy tökéletesen jártasak legyenek a magyar nyelvben”, mi több: 1847-ben a kinevezéseknél még előnyben részesült az a tanító, aki tudott magyarul, de ez már egyre kevésbé volt általános. 1848-ban azután a forradalommal szembeni megfontolásból minden Dráván túli iskolában, a gimnáziumokban és a zágrábi akadémián is megszüntették a magyar nyelv tanítását. Tarczay Erzsébet tudni véli: Zágrábban a Katarina-téren, az iskolájuk előtt, az akadémiai hallgatók „örömteli tüntetéssel” égették el magyar tankönyveiket, hangosan követelve, hogy azokból többé ne kelljen tanulniuk. „1848-ban tehát mindennek vége lett. Mindent újonnan kellett később kezdeni.”
A lezajlott forradalom és szabadságharc után, az abszolutizmus éveiben, az 1856–1857. tanévben a felekezeti iskolákon kívül három oly iskola volt a Szlavóniában, hol „illyr-magyar” (horvát és magyar) nyelven tanítottak, az 1857–1858-ban fennálló öt protestáns iskola között négyben csak magyar nyelven és egyben „illyr-magyar” nyelven oktattak. A községi iskolák közül mindösszesen három volt magyar nyelvű, összesen tehát nyolc magyar iskola működött. 1859-ben a Szerém vármegyei Apátovácon alapítottak egyetlenegy magyar tannyelvű községi iskolát, mely azután hosszú életűnek bizonyult, 1918-ban, mint községi és Julián-iskola szűnt meg. Persze az osztrák miniszteri rendeletek nyomán ekkoriban mindenütt kötelező volt a német nyelv tanítása is.
Az abszolutizmus vége felé azután egyre több magyar iskola fogadta a szlavónországi magyar szülők gyermekeit: 1860-ban a Pozsega vármegyei Antunovácon a protestáns egyház létesített iskolát a híveinek, 1865-ben Verőcze vármegyében Újgradácon és Budakovácon a község nyitott a magyar lakóinak oktatási intézetet, 1866-ban pedig az ugyancsak Verőcze vármegyei Laczházán létesítettek magyar iskolát. Ezzel együtt is 1867-ben, a kiegyezés évében, a Dráván túl mindössze tizenegy magyar tannyelvű iskolája volt a magyarságnak. A korabeli források szerint az 1871–1872. tanévben a zágrábi érsekség területén további hét, a djakovári püspökségén pedig öt magyar elemi népiskola kapott működési engedélyt. 1871-ben Szerém vármegyében, Eltz gróf birtokán, Lipovacsa-pusztán protestáns uradalmi iskola alakult, ugyanekkor Eltz gróf hivatalnokai és béresei gyermekeinek Ovcsara-pusztán is felállított egy magyar iskolát.[6] Az Izvješće o stanju školstva u Hrvatskoj i Slavoniji svršetkom školske god. 1877–1878. című hivatalos kiadvány szerint Szlavóniában az 1877–1878. tanévben az eszéki tanfelügyelőségben három községi és négy magánalapítású magyar tannyelvű iskolája, a vukováriban pedig további négy községi és két magániskolája volt a magyarságnak, amelyek az anyanyelven történő tanulással kapcsolatos igényeknek csak a töredékét elégítették ki. A hivatalos kiadvány szerint ebben a tanévben a horvát középiskolákban 59 magyar anyanyelvű tanuló tanulhatott, az egyetemen pedig további négy. Láthatóan nagyon sok gyermek kimaradt az anyanyelvén történő oktatásból, Tarczay Erzsébet elképzelhetőnek tartotta, hogy a magyar szülők gyermekeiket a közeli magyar vármegyék iskoláiba íratták.
(Folytatjuk)
[1]
Tarczay Erzsébet: Magyar iskolák Horvát–Szlavonországban; Magyar Paedagogia; 1918. XXVII. évfolyam, 2–3. szám, 100. p.
[2] Uo. 101. p.
[3]
Uo. 102. p.
[4] Tarczay Erzsébet hivatkozása: Cuvaj Antun: Građa za povijest školstva kraljevina Hrvatske i Slavonije od najstarijih vremena do danas, II. 1907. 330. p.
[5] Tarczay Erzsébet, i. m. 104. p.
[6] Uo. 106. p.
