Néha előveszem a családi fényképalbumot. Nézem nagyanyám képét, haja koszorúba fonva, feje tetején összetornyozva. Nyakán magasra gombolva a ruha. Nincs rajta ékszer, még csak fülbevaló se. Büszkén, sőt dacosan néz, olyan lázadóan. Igazi nagyasszony lett, romantikus legenda a családban. Mesélték, hogy járvány tombolt abban az időben, amikor ő 16 éves volt. A szülei egy héten belül haltak meg a magas lázban, szörtyögős-légszomjas tüdőgyulladásban, nem volt segítség. Törékeny anyján még nem is csodálkoztak, hisz a gyermekágyi láz is legyengítette, néhány hetes szép szőke fiúcskát hagyott árván, meg három nagyobbat, és ott volt a legidősebb, a viruló szép nagylány, Mária. Az apjuk mokány, fekete, erős embernek tűnik az egyetlen képen, ami készült róla, de ő is elment. Mindenki elveszített valakit a környéken, nem nagyon volt rá lehetőség, idő, hogy a mások bajával törődjenek. Nem tudom, mit érzett akkor az a lány a hirtelen rászakadó felnőtt gondokkal. Ott volt négy kistestvér, s ott volt ő, akinek rángatták a kezét, akitől enni kértek, mesét és vigaszt. Könnyebb lett volna feladni, de ő nem azt az utat választotta. Házaknak varrt, módos asszonyoknak. Hajnalban meg már mosott az udvaron, teknőben, a sok fehér ruha repült a szélben, amikor az első vasmunkások elmentek a kerítés előtt. Hatalmas fazékban főzött, a grádicsba rakta, jég közé.
Szép szavakra, dalolásra már nem maradt ereje. Szigorú lett magához és a testvéreihez is. Élni kellett. Hónapok teltek el, amikor megjelent a házban Regina néni, aki távoli rokon volt, valami sose kigombolyított családi fonal végén. Megállt az ajtóban, letette lába mellé az ócska kis papírbőröndöt, és közölte, hogy marad.
Mária fáradtan ült a hokedlin, csatakos volt vastag fonatú haja, a dereka fájt, a lúg majd csontig kimarta szép kezét. Annyi ereje volt, hogy bólintson, nem is nagyon faggatózott. Így történt, hogy kicsit könnyebbek lettek a napok. Aztán egy szép májusi vasárnap Regina néni azt mondta, hogy öltözzön föl szépen és menjen be Mari a városba, villamossal. Sokan vannak ilyenkor a promenádon, sétáljon, nézegesse a kirakatokat. Egyen egy süteményt a híres cukrászdában, üljön ki a teraszra. Felejtse el az éjszakába nyúló varrást, hogy Gyusza megint kinőtte a cipőjét, felejtse el, hogy Etuska visszafeleselt, hogy nagyságos Gombszigetiné harmadjára küldi vissza a perkálszoknyát. Legyen egy délutánra igazi fiatal, gondok nélküli lány. Állítólag úgy nézett nénjére – mert már így szólította –, mint aki megbolondult, de aztán szót fogadott.
Piros, húzott szoknyát vett fel, fehér olcsó blúzát maga hímezte cseresznyék díszítették. Teknőcfésűt tűzött búzavirág színű hajába. A szomszéd adott neki piros szandált, kölcsön. Majd ledolgozza. A gázgyárnál szállt fel a villamosra. A sétálóutca sarkán leült az első padra, nézte a le-föl hullámzó tömeget. Nem ismert senkit. El is szédült kicsit. Azon a néhány filléren nem magának akart süteményt venni, hanem valami kis cukorkát a gyerekeknek. Nézte, hol is lehet kapni. Megállt a boltok előtt, s csak a harmadiknál vette észre azt a fiatal, egyenruhás férfit, aki áhítatosan nézte őt. Haragosan fordult hátra, számon kérve a zaklató pillantást. A katona nem riadt meg, gálánsan hajtott fejet, mondta meg a nevét, majd karját nyújtva szépen sétáltak tovább. Szó nem hangzott el köztük, egyszerre léptek, összeszokott szép párnak tűntek, mindenki utánuk fordult.
A villamos megállóhelyén a férfi odafordult Máriához, és megkérdezte, mikor láthatja újra.
Ő felvetette a fejét, és kevélyen azt mondta, jöjjön el hozzájuk jövő vasárnap délután a Puskás utca 18-ba, és már fel is ugrott a beérkező járműre. Egy kicsit elmosolyodott, amikor látta a megnyúlt ábrázatú kéretlen udvarlót, ahogy elveszetten álldogált és nézett a tovatűnő villamos után.
Egy pillanatra még dudorászni is kedve támadt. Majdnem elfelejtett leszállni időben. Otthon csend volt, Regina néni elintézte a háztartást, a gyerekek fejtől-lábtól aludva békésen szuszogtak. Megbeszélték a délutánt apróra, aztán szó került rá, hogy illene valamivel megkínálni a vendéget.
– Ha eljön – sóhajtott Mária.
– Eljön az, lelkem, el – biztatta Regina néni. Nem sok minden volt a kamrában, a császármorzsa mellett döntöttek. Liszt, dara, cukor, zsír még akadt. A négy tojásért két nadrágot hajtott föl, a fél liter tejért két kockás ing gallérját foltozta ki, és a gombos dobozból négy egyforma fehér gombot is feláldozott. Eljött a vasárnap. Regina néni lassan mondta a receptet, hozzá fűzve egy-egy megjegyzést, a két nagyobb gyerek nevetve ismételgette. ¼ liter liszt, ugyanannyi búzadara, fél liter tejecske, 4 tojás, csak óvatosan, jó nagy evőkanál cukor, hófehér, zsírt bele, meg a sótartónak is itt a helye. A darára meg a lisztre ráöntjük a tejet, egy órát hagyjuk őket, hadd barátkozzanak, a tojásnak a sárgáját a cukorral, sóval elkeverjük, hozzáadjuk. Ki veri fel a habot a fehérjéből jó keményre? Amikor már forró lesz a zsír a tepsiben, zutty, már bele is lehet önteni a tésztát. Ha megpirul az alja, szép sárgára sül, sütőlapáttal kell megforgatni, majd villával darabokra tépni. Ha megjön a várva várt vendég, tálra halmozzák, egy kis tavalyi szilvalekvár is kerül a tetejére. Három óra volt, amikor kopogtattak. Belépett a magas, barna hajú, barna szemű fiatal egyenruhás.
A köszönéssel elkésett egy kicsit, nézte a szép nagylányt, meg a négy, riadtan pislogó kicsit.
Aztán összeütötte a bokáját, és csak annyit mondott:
– Kisasszony, legyen a feleségem!
A császármorzsa majdnem odaégett. Az esküvőt egy hónap múlva tartották. Ők lettek az apai nagyszüleim.
Minden évfordulón császármorzsa készült, a szakácskönyvben nagyanyám áthúzta a recept nevét, és fölé írta: Szerelemmorzsa.
