Anikó mosás után tévét nézett. Péter a szobájában netezett. Jó házasok voltak. Boldogságban éltek együtt. Gyerekük nem volt. Tervezték, de nem lett belőle semmi. Péter negyvenöt éves volt. Anikó csak negyven. Péter a netezés után kiment a konyhába rágyújtani. Anikó is kiment, ő csak egy feketét ivott.
– A kutyánk már megint rossz helyen csinált be!
– Nem tudom, mi van vele.
– Le kéne vinni sétáltatni.
– Jó. Elszívom ezt a cigit, s leviszem a térre.
Péter miután elnyomta a csikket, fogta Marcsikát s levitte a ház elé. A szokásos helyen sétáltatta. A kutyájának most jó kedve volt. Nem úgy, mint Péternek. Ő durcás hangulatban volt. A kutya meg-megszagolgatta a virágokat, a füveket. Elégedetten morgott. Aztán Péter felé egy hajléktalan közeledett. Péter ártalmatlannak találta.
– Jó napot! – köszönt a hajléktalan.
– Jó napot! – köszönt vissza Péter
A hajléktalan ittas állapotban volt.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Péter.
– Nem, köszönöm. Maga rendes embernek látszik – mondta a hajléktalan.
– Én sajnálom a fedél nélkülieket. Nem mindegyik csak maga tette magát olyanná.
– Milyen igaza van! Tudja, én nem az ital miatt kerültem az utcára.
– Hanem?
– Egyszerűen nem bírtam fizetni a számlákat. A feleség meg bagózott rám…
– Hát igazán sajnálom…
– Az nem segít rajtam, de köszönöm!
– Sokszor én is összeveszek a nejemmel. Még belőlem is lehet hajléktalan.
A hajléktalan nevette is.
– Sose tudni, valóban… – mondta aztán.
– Hát… Tudja, én se vagyok gazdag… A munkahelyem bármikor megszűnhet…
A hajléktalan erre zavarában a földet kezdte bámulni.
– Na de hát az ember mindig remél… Talán meg fogom tudni keresni a kenyerem.
– Azért nem olyan könnyű hajléktalanná válni. Gondolom, magára is odafigyel a felesége.
– Persze – mondta mosolyogva Péter.
– Hadd kínáljam már meg a borommal. Egy ronggyal letörlöm a száját, nem lesz semmi baja…
– Nem bánom.
– Ez nagyon finom bor. Majd meglátja.
Péter meghúzta a borosüveget.
– Ilyen márkás borokra futja magának? – kérdezte aztán Péter.
– Hát… – jött zavarba megint a hajléktalan.
A kutya közben ugatni kezdett.
– Édes kis jószág ez! – mondta a fedél nélküli.
– Igen. Néha otthon becsinál.
– Tanítsa móresre.
Péter nevetett.
– Úgy a szívemhez nőtt ez a kutya. A nejem is nagyon szereti.
– Én nem szeretem az állatokat. De a legveszélyesebb állat az ember.
– Az biztos.
Majd húzott még párat a borból. S visszaadta az üveget.
– Egészségére!
– Na lassan el kell hogy búcsúzzunk! – mondta Péter.
– Igen. Nekem is be kell mennem a szállóba.
– Azt jól teszi.
– Megyek is. Viszlát.
– Minden jót!
Aztán Péter terelte a kutyát hazafelé. Amikor hazaért, a felesége éppen mosott.
– De sokára jöttél meg!
– Kicsit elidőztem.
– Hát persze. Még beugrottál az ivóba. Érzem az alkoholt, ami a szádból ered…
Péter nem akarta bevallani az igazat. Annyiban hagyta. Hadd higgye csak ezt… Majd Péter folytatta a netezést. Kereste a munkahelyeket, ha netán teremőri állása megszűnne…
