Margitai József érveinek alátámasztására elmondta: az 1900. évi népszámlálás statisztikai adatai szerint Horvát–Szlavonországokban a magyarul beszélők száma 139.265, közülük 90.761 a valóban magyar anyanyelvű lakos. Az azóta eltelt tíz esztendő során azonban olyan erőteljesen fokozódott a beköltözés, hogy a magyarok száma „jóval meghaladja a 150 ezret”. Rajtuk próbál segíteni, életkörülményeik megkönnyítésén munkálkodik fáradhatatlanul a Julián-Egyesület. Az egyesület működése nem agresszív természetű, célja nem azonos a magyarosító egyesületek céljaival. „A Julián-Egyesület nem magyarosít, hanem védelmez; megóvja azokat a magyar nemzethez tartozó magyar testvéreket a reájuk nézve idegen nemzetbe való beolvadástól, akik vagy mint őslakók sok évszázad óta laknak Horvát–Szlavonországokban, vagy mint újabb időben letelepedett lakók keresik boldogulásukat s megélhetési módjukat Szent István koronájának ezen két országában.”[1] Előadása során kiemelte: a Julián-Egyesület abból a jogból veszi támaszát, mely minden nemzetnek kötelességévé teszi, hogy saját vérét védje ott, ahol az veszedelemben van. Ilyen jogi megfontolásból a horvátok Isztriában a szent Ciril-Method társulatuk révén ötvennél több horvát tannyelvű iskolát tartanak fönn, hogy „véreiket az elolaszosodástól és elnémetesedéstől megóvják”. Ugyanezen kötelezettségből eredően vette védelmébe az egyesület a Szlavóniába szakadt magyar közösséget. „Az egyesület őszintén óhajtja a horvát és szerb ajkú lakósságnak boldogulását, kulturális, gazdasági és más, minden irányú előmenetelét Szent István koronájának égisze alatt, ámde saját véreinek elpusztulását és megsemmisülését nem nézheti tétlenül, s evégből mindent elkövet, amit a törvény, az igazság és az emberi jogok megengednek, hogy saját testvéreit megvédelmezhesse.”[2]
Védelmi munkáját az egyesület két irányba teljesíti: az egyik a felnőttek, a másik a jövő nemzedék védelmére irányul. A szlavóniai magyarok gyermekeinek védelme, nevelése és a jövőre való felkészítése a magyar tannyelvű iskolákban történik. A horvát népoktatási törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy a kormány beleegyezésével a nem horvát anyanyelvűek magániskolákat állítsanak fel és tartsanak fönn. Élnek ezzel a lehetőséggel a szlavóniai németek, csehek, tótok, és ruthén egyaránt. A horvát-szlavónországi magyar tannyelvű iskolák működése fölött a horvát tanügyi hatóságok gyakorolják a felügyeletet, önálló tantervüket a báni kormány hagyta jóvá. A horvát nyelv kötelező tantárgy, s a tantervben osztályonként három órában szerepel. „Az egyesület nagy gondot fordít a horvát nyelv tanítására, hogy minden magyar tanuló a horvát nyelvet saját, jól felfogott érdekében megtanulja, s beszélje.” A tanítás anyagának kiválasztásánál, s annak fölosztásánál egyformán figyelembe vették a magyarországi és a horvátországi tanterv lényegi tartalmát. A tantárgyak ugyanazok, mint a magyarországi iskolákban, mindamellett különösen nagy gondot fordítanak a „nemzeties vonatkozású tantárgyak” tanítására. Ahogyan Margitai József fogalmazott: „A történet tanításában nagy súlyt helyezünk azoknak az eseményeknek és kimagasló történeti alakoknak a megismertetésére, melyek a régi magyar és horvát testvéri viszony felelevenítésére alkalmasak. A polgári jogok és kötelességek ismertetése alkalmával nemcsak a magyarországi, hanem a horvátországi viszonyokra is tekintettel vagyunk.”[3] A tanulók az összes magyar és horvát olvasó- és hittankönyveket, irkákat, rajzfüzeteket és írószereket a Julián-Egyesülettől ingyen kapják.
Margitai József előadásában rámutatott, a Julián-Egyesületi tanító hivatása valóban szép és nemes! „Reá van bízva a magyar gyermekek nemzeti szellemben való nevelése és tanítása. Az iskolai foglalkozáson kívül, reá vár a felnőttek vezetése és irányítása. Vasár- és ünnepnap, amikor más tisztviselő, vagy egyéb foglalkozású egyén, a hat napi munka fáradalmai után pihen, a Julián-iskolai tanító az iskolába gyűjti össze a falu vagy a puszta öregét-apraját, s harmónium kísérete mellett vezeti a magyar hívek énekét, aztán a szentek életéből vagy a szentírásból olvas fel nekik szakaszokat, részleteket. Amidőn már a nép eleget tett vallási kötelmeinek, a tanítónak még mindég van teendője a kezelésére bízott népkönyvtár elolvasott könyveinek kicserélése és a hitelszövetkezet vezetése körül. Ha már ezzel is végzett, még mindig akad tenni valója! Most jönnek elő a magyar gazdák ügyes-bajos dolgaikkal, s tanácsot kérnek tanítójuktól, elbeszélgetnek velük gazdasági ügyekről, politikáról, a világ folyásáról s arról, hogy mint is van odahaza, a nagy Magyarországban?”[4]
(Folytatjuk)
