A telep örök volt és változatlan, az ott lakók vagy beleszülettek ebbe a nyomorba, vagy muszáj-kényszerből választották lakóhelyül. Volt, aki évtizedeket lehúzott egy kémény nélküli lukban, és nem fagyott meg. Nemzedékek követték egymást, születtek-haltak nyom nélkül.
A világ meg fejlődött rohamtempóban ott kinn, a telepen kívül.
Ha nagy ritkán kitévedt egy kíváncsi újságíró vagy egy emberbarát aktivista, két kanyar után menekülőre fogta. Néha hoztak segélycsomagokat, felkaroltak egy-egy családot, de ezek a törekvések szalmalángként el is hamvadtak.
Deja az öreg Frigyessel élt évek óta, semmit nem tudva arról, hogy más élet is létezik. Papusnak szólította, pedig nem volt a nagyapja, az meg ha jókedvűen jött meg, kedves Dejának. Egyszer azt mondta, hogy ez a neve, és neki tetszett.
A legszélső utcában laktak, a két ló közvetlenül a szoba melletti kamrában ropogtatta az abrakot. Mindig erre a monoton őrlésre aludt el, egy keskeny kis dikón, de meleg dunyhával a kérges kezek esténként betakarták. Még hallotta félálomban, ahogy elhangzanak az áldó szavak, de nem értette az ősi nyelvet. A vége mindig egy érthető mondat volt: „Ne halj meg cipőben!” Már elmúlt tízéves, amikor egyszer elsírta magát ennél a mondatnál. Cipő? Az első hóesés után valami ócska kalucsnit erősített rongyokkal beburkolt lábára, és kész is lett.
Amikor elment a fagyott kertek alján, bámész tekintetek kísérték. Nem tudta, hogy szép. Szőke volt, kékszemű, csak olajosan barna bőre árulkodott a származásáról. Úgy érezte, sehova nem tartozik, két világ között ingadozik, és nem találja önmagát. A szüleiről szót se ejtett soha senki. A telepen Frigyest, a fuvarost mindenki elkerülte. Állítólag sokat ült, fegyvert fogott, vér tapadt a kezéhez, hogy kije lehetett neki a kislány, nem merték megkérdezni. Egyik nap ott volt, és ennyi, tudomásul vették. Mint ahogy a jégverést, a gyerekeket megtizedelő szörcsögős járványt, az utcákon végigrohanó meztelen lábak csattogását és a segítségért hiába könyörgő lányok sikolyait.
A telepi asszonyok közül az öregebbje néha megszánta, megmosta koszos haját, és ámulva nézték, ahogy a nap végigsiklik ezüstös tincsein. Az ócska blúzt egyre nehezebben tudta begombolni, és meggörbedve tartotta magát. Türelmetlen lett, elviselhetetlennek érezte a rothadó szeméttel teli udvarokat, a korcs kutyák ugatása sírásig ingerelte, s egy este kiabálni kezdett, hogy hagyja már tata azt a cipőt, nem lesz őneki soha egy rendes lábbelije se. Az öreg megütötte, és haragosan kirohant a házból. Két napig Deja moccanni is alig mert, csak a kert végébe osont ki, a latrinára, hogy elvégezhesse a dolgát. Még csak az hiányozna, hogy maga alá piszkítson, mint tavaly ősszel Onka néni, aki aztán két napra rá el is bujdosott, a lápban találták meg. Szörnyű este volt, a csordakútnál mosták le róla a sarat, saroglyára téve tolták be a telepre. A kerítésre aggatott foltos lepedőket csattogtatta a szél, az asszonyok lebontották a hajukat a gyász jeleként, és az Onka fiúk késsel megvágták az arcukat, könnyük összekeveredett a vérükkel.
Aztán a harmadik nap a lovaknak vizet mert a kútból, az ócska kályhába gallyakkal befűtött, talált egy darab kenyeret, azt rágcsálta. Szerda van, ezt mondta később az öreg, amikor rányitotta az ajtót.
Az asztalra tett egy üveg kólát meg parizert zsemlével.
– Egyél! – morogta, és leült a hokedlire. Nézte, ahogy óvatosan apró falatokat rakott a szájába.
Másnap bevitte a városba. Szótlan ijedséggel ült a bakon, egy szúrós takaróba csavarba, amikor az emeletes épület előtt megálltak. A közeli templom tornyában négyet ütött a harang. Két asszony jött ki a nagykapun, néhány szót beszéltek, valami papírt nézegettek, aztán a magasabb, akinek csavarók voltak őszes hajában, intett neki, hogy szálljon le.
Alig tudott lekászálódni a magasból, a pokróc lecsúszott keskeny válláról, és mire felszedte a koszos járdáról, a két fekete ló vontatta szekér már el is tűnt az utca végén.
– Biztos nagyon rossz kislány volt, hogy csak úgy berakták – mesélte nevetve a sovány konyhás néni az első este, és a kezére vágott, amikor még venni akart egy kakaós csigát.
Visszaütött, a haragtól reszketni kezdett a szája, az igazgatónőhöz kísérték, aki sokáig magyarázott neki az irodában, egy szót se értett az egészből.
A tigrismintás fotelt nézte, meg egy nagybajuszú férfit ábrázoló festményt az íróasztal fölött. Olyannak látta, mint papust, amikor egyetlen szó nélkül otthagyta a kapu előtt a két idegen nővel és a szúrós szagú pokróccal, amit elvettek tőle.
Ha az a néni mérte az ebédet, aki nem adott neki még egy kakaós csigát, elbújt a mosdóban, pedig éhes volt. Mindig. Mégsem ment oda, pedig az egyik nevelőnő szerint Joli néni rendes, csak kérjen bocsánatot. Sosem kért semmit. Bocsánatot se.
A kicsikkel ült egy teremben, hisz úgy került be, hogy nem tudott se írni, se olvasni. Sose látott könyvet, a ceruzának rágcsálni kezdte a végét, ahogy egy kopaszra nyírt fiútól látta, a többiek kinevették. Hamar rájött, hogy figyelni kell, mohón szívott magába mindent, amit látott-hallott. Hamar utolérte a vele egykorúakat, és mivel nagyon akart, az elsők közé került.
Aztán másik városba vitték, aztán megint másikba. Ahogy teltek az évek, kezdte elfelejteni a telepet, a hangos kiabálásokat, a fenyegető téli némaságot, de papus esti szavait magában mindig elmondta, az értelmetlen kántálást és a befejező kérést is, bár annak értelme sokáig feloldhatatlan maradt számára. Néha úgy aludt el, hogy magához ölelte a cipőjét, minden évszakra kaptak egy párat, és ha kinőtték, csak szólni kellett, és elvitték egy boltba, ahol vettek egy nagyobbat. Barnát vagy feketét. Nyáron piros szandált. Simogatta, tisztogatta a félcipőt, csizmát, és nem törődött a csúfolódókkal.
Egyszer, a vasárnapi mise után megkérdezte tőle a lelkész úr, mi a legnagyobb vágya, s ő csillogó szemmel rávágta, hogy szeretne cipőben meghalni. Szegény megrettenve hátrált el, mintha egy kígyó emelkedett volna fel előtte, és attól kezdve nem szólt hozzá. Ő megvonta a vállát, megszokta, hogy egyedül marad örömével-bánatával, mindig egyedül.
Nyolc évig élt különböző intézetekben, senki nem látogatta, levelet se kapott. Csak nézte éhes szemekkel, ahogy valakit kiszólítanak, mert csomagja jött, rózsás képeslap, vagy valamelyik rokona magával vitte karácsonyra. Hozzá soha, őt soha. Amikor nagykorú lett és megvolt az érettségije is, kikerült az intézetből, volt egy kis pénze, állami támogatás, kezdési alap – mondta a szigorú, kopasz igazgató, a nevét azon nyomban elfelejtette.
Hátul ment ki, a kerítésen volt egy kis lyuk, könnyen kifért. A nagykapunál hiénák leselkedtek az intézetis lányokra, taxisok, futtatók, rokonok, akiknek a pénz meg a friss hús kellett.
Felszállt az első buszra, nem nézett vissza. Zakatolt a szíve, ahogy meglátta az ismerős tornyot. Innen már odatalál a telepre és megleli papust, aki annyi éven keresztül felé se nézett. Azon nem csodálkozott, hogy nem kapott levelet, az öreg biztos nem tudott írni. A koszos újságpapírral is csak begyújtott az ócska kályhába. Kicsit megszédült, úgy érezte, a füst marja a torkát.
Az egyik kültelki megállóban sokszoknyás asszony szállt fel, áradt belőle a telep semmivel össze nem téveszthető szaga, az odakozmált étel, a gyorsan lehajtott házi pálinka, az ünnepekre arcra kent ócska pirosító, a rosszul kiöblített alsónemű egyvelege. Volt hely, de odaült mellé. Fekete szeme érdeklődve pásztázta, majd halkan, korához képest furcsán kislányos hangon felkuncogott.
– Deja – simított végig a karján, s benne egy pillanatra meghűlt a vér. – Nem ismersz meg, mert sok év eltelt, pedig ott laktál nem messze tőlünk. Mikor elvitt az öreg, egyedül én mertem rákérdezni, hova tüntetett el. Persze bátor voltam, ott állt mögöttem az uram, az Onga Kálmi, tőle még Frigyes bácsi is tartott. Ő ült dermedten, nem mert szólni se, a kövérkés asszonykából meg dőlt a szó.
– Meghalt ám az öreg, négy éve, november elsején, ahogy jött haza a városból.
A telep közepén csak lefordult a bakról. A szép ünnepi cipőjét hordta, de mire megállították a lovakat, meg valaki odament megnézni, nem volt már rajta. Senki nem nyúlt hozzá, mert sok mocsokság előfordul ott kinn, tudod te is, de ilyesmi aztán nem. A lélek még ott kódorog olyankor, és ki venné magára holt ember haragját? Csak úgy eltűnt az a fekete vakszolt lábbeli, sosem került elő. Nem várt választ, felpattant, megnyomta a leszállást jelző gombot, és már a kinyíló ajtónál kiáltott vissza a dermedten ülő lánynak:
– Ne gyere ki a telepre, Deja, nincs már ott senkid és semmid – s gyorsan leugrott, a felvert por eltakarta alakját.
A végállomás a főtéren volt, lecibálta a kis bőröndöt, a hátizsákot a vállára lódította, a ridikült a hóna alá szorította. Mindene ott volt.
A szökőkút nem működött, a repedt betonmedencében néhány összegyűrt sörösdoboz hevert. A két fenyő helyén valami ferde kóró nyújtogatta vékonyka gallyait.
Az intézet sárga falait zöldre festették, kicserélték a tető cserepeit. A kerítés mögött gyerekek szaladgáltak. Átvette a kis bőröndöt a bal kezébe, és határozott léptekkel elindult. A portán ülő kontyos nő a csengetésre kinyitotta az ajtót, és mosolyogva csak annyit mondott, hogy fognak örülni a kicsik ilyen fiatal nevelőnek, már nagyon várták. Ő elnevette magát, s elindult az igazgatói iroda felé, ha már így a véletlen-tévedés kezébe adta a lehetőséget. A konyhába akkor vitték be nagy kosárral a kakaós csigát, egy fehér köpenyes fiú odakiáltott valamit, s már repült is felé a sütemény. Ügyesen elkapta, még a pékség sofőrje is tapsolt.
Az orgonabokornál egy kislány állt, lecsúszott zoknija a bokája körül harmonikázott. Szeme vörösre sírva, kis arca maszatos. Leguggolt elé, s halkan suttogta:
– Ne félj, itt vagyok – s a kezébe nyomta a kakaós csigát.
