A jómódú, arisztokrata múltra visszatekintő Visconti család gyakori vendégének számított Giacomo Puccini zeneszerző és Arturo Toscanini karmester, maga Luchino zenét és divattervezést tanult, ilyen előzmények után nem tűnik véletlennek, hogy a Halál Velencében megfilmesítésekor Gustav von Aschenbach, a főhős íróból komponistává alakul át. A filmben egyébként szinte mindvégig az ifjúságában Schopenhauer és Nietzsche filozófiai műveit tanulmányozó – és hangsúlyozottan mintaként is szolgáló – Gustav Mahler zenéje szól; ez az édes-buja melankólia lengi át a tengerre épült cölöpváros omlatag utcáit és kicsinyke, futónövénnyel benőtt tereit, fülledt erotikát lebegtetve, amelyet óarany-barnaként érzékelünk. Persze, ha lehet egyáltalán a muzsikának színe.
Luchino Visconti (1906–1976) már harmincesztendős volt, amikor Milánóból Párizsba költözött. Ott ismerkedett meg a legendás Coco Chanellel, ő mutatta be Jean Renoir filmrendezőnek, s Visconti az asszisztense lett. A második világháború kellős közepén tért vissza Itáliába, huzamosabb időn át színházi rendezőként tevékenykedett. Kulcsművének sokan a Rocco és fivérei című, 1960-ban készült olasz–francia filmdrámát tartják, amelynek alapját Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című regénye képezi. Esetünkben ez csupán oly tekintetben lényeges, hogy szemléltesse, az olasz rendező szinte valamennyi alkotása lényegében adaptáció. Dosztojevszkij-mű alapján készült a Fehér éjszakák (1957), A párduc (1963) írója Giuseppe Tomasi di Lampedusa, Albert Camus regényének felhasználásával pedig elkészült a Közöny is (1967), amely Visconti dédelgetett terve volt. Alain Delon egyéb elfoglaltságai miatt lemondta a szerepet, Marcello Mastroianni lépett a helyére, aki anyagilag is támogatta a film megszületését.
A Halál Velencében (1971) különös találkozásként is veendő, hiszen az olasz filmrendező nyíltan vállalta homoszexualitását, Thomas Mann-nak pedig a nemi orientációja élete végéig oszcillált a férfiak és a nők között. Másfelől közelítve Aschenbach alakja egy olyan művésztípust testesít meg, aki egész életét a szépség megalkotásának szenteli, a mindennapok pontos és szigorú időbeosztásával. A koros alkotót rabul ejtő angyali Tadzio értelmezése azonban eltérő. Thomas Mann szövege szerint nem a fiú testi valósága a fontos, hanem az az eszmény, amely kifejeződik általa, ezzel szemben Viscontinál éppen az érzékiség kerekedik felül.
A filmet a közelmúltban láthattuk az M5-ös csatornán, ismét megcsodálhattuk, a már hagyományos aprómunkák és előtanulmányok nyomán Visconti milyen hihetetlen érzékenységgel rekonstruálta a XX. század elejének Velencéjét, fényűző üdülőhelyének világát, másutt meg éppen a bomló enyészet tompa színskálára váltó fakulását. Vizuálisan ez mindenképpen a leggyönyörűbb filmje, amely természetesen számos díjban, elismerésben részesült.
Dirk Bogarde remekel Aschenbach szerepében, ami pedig az elbűvölő fiúcskát illeti, nos, őt nem volt könnyű megtalálni. Visconti több országba is elutazott ideális szereplőt keresve (Magyarországon is járt, mivel egyik jelöltje a fiatal Balázsovits Lajos volt). Végül a tizenöt esztendős svéd Björn Andrésen mellett döntött. Aki akkortájt egy ízig-vérig modern kamasz, Beatlest hallgat és motorkerékpárról ábrándozik. Mellesleg: tízéves korában édesanyja öngyilkos lett, édesapját sosem ismerte, nagyanyja nevelte, és ő terelte a szereplés, majd később a sztárság felé. Ez bejött, kérdés, milyen áron. Mindenesetre az élete aztán hihetetlen kanyarokat vett. Kezdve azzal, hogy a forgatáson feszélyezve érezte magát, megtiltották ugyanis, hogy a stábból bárki közeledjen hozzája, sőt egy svéd nevelőnőt is felvettek a fiú mellé; úgy tekintettek rá – legalábbis ezt érzékelte –, mint egy szexuális tárgyra. A Cannes-i bemutató után teljesen felkészületlenül érte a hirtelen jött hírnév. Világszerte az ő arca szerepelt a film plakátjain, egyre szaporodtak a rajongói levelek, a tokiói premieren visítozó lányok fogadták. Visconti úgy emlegette, mint „a legszebb fiú a világon”, s ez rajta is maradt. És látjuk őt, amint egy fogadáson ott pukedlizik fehér szmokingban II. Erzsébet angol királynő előtt.
De a csoda nem tart örökké. Japánban felénekelt egy könnyűzenei lemezt, reklámokban szerepelt, színházakban, filmekben otthon kisebb szerepeket kap. Az évek múlásával oda a kamaszkori hamvassága, szőke haja elsötétül. A sorsa is: mind ritkábban foglalkoztatják, hiányzik belőle az ambíció is, közben magánéletét súlyos tragédiák árnyékolják be. Lassan-lassan társává válik a drog és az alkohol.
A közelmúltban sokakat felkavaró portréfilm készült róla, a tudósítás szerint Björn Andrésen úgy néz ki, mint egy nyolcvanéves hajléktalan, holott éveinek száma még a hetvenet sem éri el. Rengeteget cigarettázik, csontvázsovány, ősz haja varkocsban lóg – és jórészt apróbb szerepekből meg segélyekből él.
Ő Tadzio. Vagyis ami maradt belőle.
