Szlavóniai magyar iskolák

Az Eszéken lezajlott nagy tüntetések – mutatott rá beszámolójában a Szlavóniai Magyar Újság – határozottan a magyar állameszme ellen irányultak. Első pillantásra úgy tűnik, horvát diákok, gimnazisták vonultak az utcára. A legfájóbb azonban az volt, hogy közöttük akadtak olyanok is, akik, „mint magyar szülők gyermekei néhány évvel ezelőtt még magyar iskolába jártak, de most már, miután 3-4 évet a horvát középiskolában töltöttek el – kész janicsárokká vedlettek át, kik ádáz gyűlölettel vannak eltelve minden iránt, ami magyar […]. A legutóbbi eszéki tüntetések alkalmával is 10–15 ilyen janicsár-kamasz segített meggyalázni a magyar államot; a fiú a szülőre emelte föl átkos kezét. Micsoda szomorú állapot, s még szomorúbb, hogy ennek mi magunk vagyunk az okai.” Most mutatkozott meg a legfájdalmasabban a magyar középiskola hiánya. Ha lett volna magyar középiskola Eszéken, akkor a horvát iskolákban nem lehetne magyar janicsárokat nevelni, akik, „ha lehetséges, még jobban gyűlölnek minket, mint a fajbeli horvátok”. A magyar állam elmulasztotta, hogy a maga hatalmából eredően gondoskodjon arról, hogy Horvátországban magyar középiskolák állíttassanak fel. Ennek hiányában várható, hogy „a janicsárok száma évről-évre emelkedni fog”. Évtizedes folyamatok vezettek oda, hogy 1912-ben eljutottunk oda, hogy „a horvát iskolában a gyermekkel meggyűlöltetik saját faját, amelyet mindig csak ócsárolni, gyalázni hall”. Elérkezett hát az idő, hogy a szlavóniai magyarok gyermekeik számára végre magyar középiskolát kapjanak.[1]

A történtek nyomán Magyar középiskolát! címmel Szabó Imre négyrészes cikksorozatban fejtette ki a magyar középiskola alapításának szükségéről alkotott véleményét.[2] Elkeseredését nem leplezve, a szerző írása bevezető soraiban rámutatott: harmincéves tapasztalata mondatja vele az immár leplezetlen igazságot, hogy mindaddig, amíg Szlavóniában magyar középiskolák fognak működni, „magyar-horvát barátságról beszélni hiú ábrándozás”. Az elmúlt napok során bebizonyosodott, hogy a horvát középiskolák melegágyai minden magyarellenességnek, a fölszított indulatok tüzében minden magyar–horvát rokonszenv elhamvad, az összetartozásnak minden érzés elsenyved. „Az az égő gyűlölet, mely a jelenlegi horvát nemzedéket a magyarság, s a magyar államisággal szemben eltölt, az a féktelen, mélységes indulat, mely a magyar szent korona, a magyar száz csatákban megdicsőült, zászló bemocskolásában s elégetésében nyilvánul, ezekből a középiskolákból kikerült fiatalságnak a lelkében lobog – fogalmazta meg lehangoló tapasztalatait Szabó Imre. Majd így folytatta: – Ezeknek az iskoláknak ily szellemű neveltjei töltik be a közintézmények kereteit, s dolgoznak, mint a közhatalom részei, bámulatos kitartással azon, hogy a magyar állam erősségeit minden téren nyomban eltapossák, vagy lassan-lassan elsorvasszák. Ezekbe a középiskolákba kénytelen az itt élő magyarság gyermekeit küldeni, hogy azokból az életre harcosokat neveljen.” Kézenfekvő tehát a kérdés: Rábízhatja-e nyugodt lélekkel a magyar szülő gyermekét ezekre az iskolákra? A fentiekből már kitűnik, hogy nem. „A magyar gyerek átvergődése horvát középiskolán: kálváriajárás. Egy testi és lelki vértanúság. Iskolatársaik ütik-verik őket, tanáraik meg kiüldözik. Horvát középiskolán csak az a magyar gyerek lesz átbocsájtva, aki magyarságát megtagadja, s a teljes elhorvátosodásnak kétségtelen bizonyítékait szolgáltatja, hacsak nem kiváló, le nem törhető tehetség.” Óhajtandó tehát, hogy a diákságnak, melynek magyar iskolába járó száma meghaladja a 13 ezret, „az ország több helyén reál-gymnasiumok állítassanak fel, nehogy továbbra is kénytelenek legyünk gyermekeinket hiábavalóan áldozatul dobni a nagy horvát szellem molochjának.”[3] 1912 azonban már a javában dúló első Balkán-háború ideje, lényeges változásra, horvár–szlavónországi magyar középiskolák alapítására már nem adott időt a történelem. A feldühödött horvát középiskolások magyar zászlóégetése elleplezhetetlen szégyene a horvát múltnak.

(Folytatjuk)