Szlavóniai magyar iskolák

Egy héttel később, 1911. február 25-én a Szlavóniai Magyar Újság Megjegyzés a slatinai esethez címmel vezércikkben foglalkozott az esettel. Újra leírták az éjszakai támadás részleteit, majd a cikk írója megjegyezte: „Egy szervezett, gyáva gaztettről van szó. S nagyon tévednek a túlzó horvátok, ha azt hiszik, hogy ezzel már a magyar kérdést elintézték. Sőt. Az ilyen cselekmények csinálják [teremtik – M. F.] majd meg a magyar kérdést Horvátországban. Vagy azt hiszik talán, hogy a magyar nemzet ölbe tett kézzel fogja tűrni, hogy a magyar állam területén a magyar iskolákat feldúlják, a magyar gyerekeket megverjék, a magyarokat anyagilag megkárosítsák, életükben és vagyonukban veszélyeztessék?”[1] Ugyanott közölték a horvát Priljatelj Naroda című lap (J. N.) aláírással megjelent, Téli kolera című, magyargyalázó írását: „Óh, Slatina, de gyászos is vagy te! Magyarjaid, és azok dögvészes iskolái miatt. Slatinán két magyar iskola van. Egyik az alszegen, a másik a fölszegen. Hogy rendre eltántorítsa a választáson elbolondított slatinaiakat, s hogy sorban megtanítsa a híres urakat arra, hogyan ordítsanak rá az ökörre, hogy elsajátítsák a marha-rendtartást. A béres (a diák) tudja, mi köll az ökörnek. Van itt három cenzál [?], aki megtanítja ezeket a vén szamarakat. És az ilyeneknek oktatójuk is akad. Fiatal a diák, de vén pofájú, 50 évesnél is idősebb. Ha megkérded valamelyiket, hogy mit tanul a fajankó magyartól, azt feleli, semmi egyebet, mint a „Mundat”-éneklést. (Talán a Szózatot?), hogy megtanulja Horvátországot megvetni (prekundati). De akinek horvát szíve van, az nem nézheti tovább ezt az átkozott idegent (a magyart). Hanem módját ejti annak, hogy miképp lehetne a magyar hatalmaskodásnak útját szegni. Ezért mi, horvát földanyánk fiai, ne küldjük gyerekeinket ezekbe a csapdákba (varka). Ad az Isten nekünk is egyszer már élesebb látást, hogy ne kölljön arcunknak pirulnia a szégyen miatt, hogy elnéztük horvát földön ezt a pestist.”[2]  Így csinálják a Dráván túl horvát testvéreink azt a bizonyos magyar–horvát barátságot – zárta beszámolóját a Szlavóniai Magyar Újság.

Szemben a rozsdamarta előítéletekkel

Mindezek ismeretében ma már kortörténeti jelentősége van Novoszel Istvánt 1928-ban megjelent, Egy Julián-tanító odisszeája című emlékiratának, amelynek fejezeteiben egyéni sorsában mutatta meg a horvát–szlavónországi magyar tanítók szomorú sorsát, üldöztetését és megpróbáltatásaik egyre kuszább, egyre terebélyesebb szövevényét. A szerző akkor már kisterenyei iskolaigazgatóként döntött úgy, hogy a rágalmak és az alaptalan vádaskodások nyomán támadt tájékozatlanság eloszlatása érdekében a Julián-tanítók „sajátos viszonyainak feltárásával”, tanúként maga szól a korabeli eseményekről. Könyve előszavában így fogalmazott a szerző: „Horvát-Szlavónországból történt menekülésem óta nagyon sokszor kellett tapasztalnom, hogy a Julián-Egyesület kitűzött céljairól és tanítóinak munkásságáról, azok missziójáról nagyon hiányosak a fogalmak. Ez a körülmény már régebben megszülte agyamban a gondolatot, hogy a tájékozatlanságot eloszlassam és különösen a Julián-tanítók sajátos viszonyainak feltárásával igyekezzem megfelelő tájékoztatást nyújtani.”[3] Ezért szánta rá magát, hogy kötetbe foglalja össze a Julián-Egyesület szolgálatában eltöltött, változatokban gazdag működésének történetét.

Évtizede működött már a Julián-Egyesület, amikor 1914. évi július hó 26-án kezdő tanítóként kinevezték őt a babinagorai iskolába 150 magyar gyermek oktatójának. Szeptember 1-jén jelentkezett a számára kijelölt telephelyén. Ahogyan írta: „Éppen vásár volt a községben, és amikor megláttam a tengernyi furcsa öltözetű és barátságtalan ábrázatú népet, hát bizony minden bátorságomat elvesztettem. […] Ha lett volna még aznap vonatom visszafelé, úgy elpárologtam volna Horvátországból, mint a kámfor.”[4] Fogadására a tanteremben rengeteg tiszta arcú gyermek szorongott egymás hegyén-hátán. A babinagorai két tanerős iskola volt, egy idősebb, tapasztalt kolléganő fogadta őt, akivel megállapodtak abban, hogy az újonnan érkezett az alsó két osztályt, a kartársnő pedig a felső négy osztályt fogja vezetni. „Különös érzés vett rajtam erőt – írta emlékiratában a szerző –, amikor tudatára ébredtem, hogy ezeknek a gyámoltalan kicsiny csemetéknek a szellemi és az erkölcsi nevelése minden támogatás nélkül egyedül az én vállaimra nehezedik. Nagyon jó oklevéllel hagytam el a tanítóképzőt, és mégis úgy éreztem, hogy mindenhez értek, csak a tanításhoz nem.”[5] Bevallása szerint mégis boldogan adta át magát a munkának, hangulatát és munkakedvét ugyanis erősen befolyásolta a világtól elzárt kicsiny falucska vendégszerető magyar közössége. Jól érezte magát, semmi sem zavarta nyugalmát, ennek jelentőségét azonban csak később érezte át. „Babinagora ebben az időben alig néhány éve létesített telepes község volt. A község a barcsi Agrár-Takarékpénztár földosztási munkálatai folytán létesült az egész környéket uraló domb tetején. Lakói kivétel nélkül az anyaországból való bevándorolt magyarok voltak, akik abba a szerencsés helyzetbe kerültek, hogy idegen nemzetiségű lakostársak hiányában nem voltak közvetlenül kitéve a horvát–szerb politika mocskos hullámainak. Ez előny mellett mindenesetre nagy mértékben járult hozzá a lakosság színmagyar volta is ahhoz, hogy ebben a községben aránylag nagyon rövid idő alatt megszoktam, és oly jól éreztem magamat. A lakosok mindegyikének volt néhány hold földje, melynek vételárát nagyon előnyös feltételek mellett törlesztették. A földek azonban oly agyagosak és soványak voltak, hogy a gabonaneműek termelésénél alig fizették vissza két-háromszorosan az elvetett magot. Így a lakosságnak természetesen meg kellett ragadnia minden alkalmat, amivel nehéz anyagi helyzetén javíthat. A szomszédos községeknek majdnem mindegyikét szerbek lakták, akik mindent szerettek, csak dolgozni nem.”[6] A szerbek 30–40 holdas szilvaerdőikben a magyarok napszámba jártak dolgozni.

Az új tanító azonban még meg sem melegedett a katedrán, máris megérkezett az áthelyezéséről szóló levél, amellyel vezető-tanítóként a Belovár–Kőrös vármegyében lévő nartai Julián-iskolába vezényelték át, s ezzel egyszerre nyakába szakadt a pokol. Előtte már vagy három tanító fordult meg Nartán, ám azok meg sem kezdték a tanítást, az indulatos szerb lakosság érkezésük pillanatában elüldözték őket a faluból. A szerbek kellő nemzeti önérzettel és indulattal kijelentették, „a legelső magyar tanítót, aki még be meri tenni a lábát a községbe, a legkíméletlenebb módon agyon fogják verni. Ez azután elégséges volt ahhoz, hogy meggyűlöljem Nartát, mielőtt láttam volna” – emlékezett az őt fogadó, félelmetes hangulatra Novoszel István.[7] A nartaiak ellenszenvének hamar megtalálta a magyarázatát, a község lakói 3–4 magyar és sváb család kivételével szerbek voltak. Tőle alig pár percnyi járásra volt egy 30–40 házból álló színmagyar falucska, melynek magyar fiataljait kellett volna betűvetésre tanítania. „Üssük agyon ezt a gazembert” – üvöltötte érkezése láttán vagy két tucat nartai szerb, miközben feléje rontottak és szívélyes fogadtatás helyett agyba-főbe verték. „Szikrázó szemeket és a vasvillákat görcsösen szorongató kezeket láttam” – emlékezett a tragikus történetre a Julián-tanító.[8] Pályájára visszatekintve Novoszel Istvánt joggal látta úgy: „Fáradsággal, küzdelemmel és nagyon sokszor komoly életveszedelemmel volt teljes az az út, amelyen haladnunk kellett, de szívesen tűrtünk el mindent, mert állandóan előttünk lebegett a szent cél”,[9] a magyar ifjúság nevelése. Megváltás volt a számára, amikor a tanév végén Goveđepoljére helyezték át, ahol újra a helybeliek tisztelete övezte a munkáját.

Új szolgálati helyén sokkal békésebb körülményekre lelt, mint korábbi állomáshelyén. A falu lakosságának túlnyomó része magyar volt, s a többiek is, a nartaiakkal össze nem hasonlítható módon, békés természetű szerbek voltak, akik „illő tisztelettel és a legteljesebb megértéssel viseltettek a magyarság iránt”. A legtöbb gondot mégis a szerb tanítótársa okozott neki, aki el nem mulasztotta volna széltében-hosszában hirdetni, hogy a magyar nemzet örökösen civakodó, más nemzetiségeket elnyomó, a Bácskát, a Bánátot, Horvát–Szlavónországot, Boszniát és Hercegovinát „jogtalanul bitorló, igazságtalan és műveletlen nép”, amely csak azért szervezi meg a Julián-iskolákat, hogy „a leküldött magyar tanítók által még inkább élessze a becsületes horvát–szerb nép elleni gyűlöletet, és ellopkodjon valamit a magas fokon álló horvát–szerb kultúrából”.[10] A szomszédos Gáj falu plébánosa ugyanakkor a szószékről hirdette: ha rajta állana, azonnal bezárna minden Julián-iskolát, mert azok csak arra jók, hogy „a jámbor, becsületes horvát népet nemzetiségükből kivetkőztessék, és Szent István palástját terítsék a vállukra”.[11]

Súlyos, rozsdamarta előítéletekkel kellett megküzdenie a szlavónországi magyar falvakban és településeken a Julián-iskolákba kivezényelt tanítóknak. Novoszel Istvánt 1917. augusztus havának utolsó napjaiban a Rumától mindössze 6-7 kilométerre lévő Kisradinciba vezényelték. Az elmúlt három év során szerzett tapasztalatai nem kecsegtették sorsa jobbra fordulásának ígéretével, ezzel szemben hamar látnia kellett, hogy új állomáshelye – bár karnyújtásnyira volt a szerb határtól – valójában a csend és a béke hazája volt. A községet magyarok, németek és szerbek lakták, akik között oly szép volt az egyetértés, hogy annál szebbet „a legbékésebb családban sem lehet találni”, s a nemzetiségére való tekintet nélkül, a lakosság „apraja-nagyja a legnagyobb tiszteletet tanúsított irántunk, és boldognak érezte magát az, akinek házát a látogatásunkkal megtiszteltük”.[12]

A Julián-tanító a meglelt nyugalomért már-már hálát adott a Teremtőjének, amikor 1918. május utolsó napjaiban be kellett vonulnia katonának, és csak a novemberi forradalom eseményei sodorták őt vissza Horvát–Szlavónországba, ahol a korábbi békének már nyoma sem volt. Leszerelésekor Pécsről vonaton utazott haza Kisradinciba. „A kocsiban nem lehetett más szót hallani, csak szerbet és horvátot, s útitársaim oly ocsmány szavakkal szidták a magyarokat, amit borzalmas volt hallani. Úgy éreztem, hogy leolvasták arcomról magyar voltomat, mert oly vadul szikrázó szemekkel néztek végig, hogy semmi jót nem várhattam ezektől a bestiáktól. Még rájuk sem mertem nézni, mert tudtam, hogy velem szemben most ők a hatalmasok. Hangtalanul bámultam ki a kocsi nyitott ajtaján, és tépelődő gondolatok foglalkoztattak.”[13]