Higgye el nekem, nyomozó úr, hogy a gyilkosok nem úgy néznek ki, mint a bánatos Ferkó. A gyilkosoknak egészen sötét az arcuk, még a szikrázó nap fénye sem tudja lemosni róluk az árnyékot. A szemük alá meg hatalmas táskákat varr a gonoszság, borostás a pofájuk, de borostás azoknak még a lelkük is. És ideg rángatja a vállukat, meg rángatja bizony az ujjuknak percét is. Ha meg támadnak, hát elsötétül a világ, még az anyjuk nevére sem emlékeznek, a szülő anyjuk arca se parázslik az emlékeik közt, csak leszegik a fejüket, mint tagló előtt az ökör, és habzik a szájuk, amikor ölésre emelik a baltát, vagy megmarkolják a kést.
Én legalábbis így gondolom.
De a bánatos Ferkó arca csúf volt ugyan, de olyan tiszta abban a percben is, mint a kristályvizű patakban hatszor kiáztatott hófehér ruha. És csak nézett ki a konyha ablakán, ott, ahol az egytálételt adja ki a Maris, ha már nagyon feszeng éhes hasát tapogatva a vendég. Majd, mint aki borzalmas álomból ébred, föleszmélt, olyan egészen szomorú arccal, és fölállt, és kihúzott a zsebéből egy beretvát, vén csontnyelű beretvát, amilyennel talán az öregapám hasogatta arcáról a borostát még a doberdói lövészárokban. És kinyitotta pengéjét, ami szintúgy vén volt, köszörűtől koptatott, de éles ám, villogó acél, és egyetlen lendülettel hasította át Varga Mari torkát, fülétől füléig nyitva föl azt a csodaszép bársonyos bőrt, átvágva az inakat meg izmokat.
Átszelt az mindent, amit csak ilyenkor kell, de a szeme, a bánatos Ferkó szeme nem volt ám gonosz, nem ült abban sem gyűlölet, sem fékeveszett indulat, csak akkora szomorúság, mint kövek a Balaton partján. De erről később úgyis mondok még valamit.
Tudom, most erre azt fogja mondani a nyomozó úr, hogy hát ez akkor is egy gyilkosság, de még mennyire az. És ezt mondom én is, mert hallgatnom kell a józan eszemre, meg aztán én még olyan világban nőttem fel, amikor jókora pofonnal tanították apák is, rendőrök is a törvényt, de ha megnyúz is érte, csak azt mondhatom, hogy bánatos Ferkó nem egy gyilkos, nem is táskás szemű szörnye ennek a megátkozott világnak, csak éppenséggel egy megzavarodott kölyök.
Fotó: Jaroslav Pap
És hogy miért hívom bánatos Ferkónak, amikor tisztességes névvel, jelesül Kopolnyik Ferenc, nyomták őt is a keresztvíz alá? Hát, mert bejött ezen az ajtón, megbiccentette a fejét, és azt mondta, hogy őt a főnök úr vette ide próbaidőre, és őrája ne haragudjunk ezért, de mégiscsak rokonok lennének, méghozzá közeliek az anyja révén a főnök úrral, így hát be lett protezsálva. Meg azt is mondta, hogy higgyünk neki, ő aztán senki kenyerét nem veszi el, mert amúgy is csak próbaidős, ugye, és svarcban van csak beírva, már ha ilyen csúf pofával beírnak egyáltalán valakit bárhova is.
Aztán az arcára mutatott olyan furcsa kézemeléssel, mintha törtszárnyú madárfióka lenne. Mi meg csak néztünk, mert valóban igencsak csúnya kölyök volt, veres bibircsókok, meg feketén beégett pattanások is rombolták az arcát, a füle szétállt, mint a legyet hajkurászó cirkuszi elefántnak, az orra meg éppen akkora volt, hogy a szomszédos cukrász tíz gombóc fagyival sem tudná teletömni.
De hát a bánatos Ferkón azonnal látszott, hogy igazán jó szándékú kölök lehet. Ezt már a Pék Bandi mondta, tudja, a szakácsunk, akivel már tetszett beszélni a halál ügyében. És azt is mondta, hogy fene tudja miért, de az ilyen rém csúnya emberek, mint Ferkó, szóval az ilyen csúfak mindig rendes népek, mintha így akarnának bocsánatot kérni a világtól, vagy éppen csak a szomszédtól azért, hogy a Jóisten így kibabrált velük.
– Nem is olyan csúf ez – mosolyogta szét a konyha füstjét, meg az égett olaj szagát akkor, éppen akkor a Varga Mari, csak éppenséggel megvárta, hogy a kölök kimenjék átöltözni, mi meg csak sandítottunk, mint az esőről bekaparászó kiskutyakölykök. Úgy bizony, nyomozó úr, sandítottunk, lóbáltuk kezünkben a mihaszna rongyokat, mert az mégse járja, hogy kiüljön a pofánkra az álmélkodás, hogy éppen a Varga Mari mond ilyet, akinél szebbet még jókedvében sem gyúrt a Teremtő, akinek még a hónaljszőrében is ott bujkál, bocsánat, most már csak bujkált a szépség. És olyan csudás illata volt, mint a reklámfilmben rohangászó lányoknak a tenger partján, de hát azoknál azért mégiscsak sokkal szebb volt, mert annak se szemét, se arcát nem érte festék, körmét nem rondította lakk. Mégis kifordult minden vendég szeme fehérje, ha kiállt a placcra, és csak úgy nézett maga elé, mint a falra festett angyalok a templomokban.
És pont ez a Mari mondta, nyomozó úr, hogy a bánatos Ferkó nem csúnya. Csak bánatos, mert még nem tudja, hogy belőle is lehet mesebeli királyfi, ha megcsókolja egyszer egy békalány.
Úgy emlékszem, ezen már csupán azért sem nevettünk, mert úgy ránk szakadt a munka, hogy csak nyögtünk, kapkodtuk a lábunkat, számláztunk, vittük a frissen kifőtt pacalpörköltet, amiért mihozzánk különösen szívesen járnak be a népek. És ha itt nagy a roham, hát két perc ideje sincs se szakácsnak, se mosogatólánynak, se pincérnek, de még a kenyérszelő késnek se. És tudja mi a csodálatos? Hogy ez a bánatos Ferkó már aznap este ráérzett erre a nagy rohanásra, kapkodta a lábát, törölt, pakolt, ürített tányért, mindent, amit kértünk tőle. És valóban jobban haladt a gépezet. A népek megszerették azt a bánatos képit, megszerették halk szavát, megszerették, hogy egyszerre annyi tételt megjegyzett abban a csúnya a fejében, mint senki más, és még a bibircsókokat is megszerették az arcán. Mondtam is a főnök úrnak, igazán nem nyalizásképpen, csak úgy rációból, hogy ezt a gyereket igazán kitehetjük a placcra, ne mosogasson, meg effélék, hanem hordja a cuccot, csak jobb lesz a forgalom, meg jobb lesz a jatt is.
– Meg hátha megcsókolja a békalány is – nevetett közénk a Varga Mari, s akkor már tudtuk, hogy még jobb lett a brancs.
– De lehetne ez még sokkal, de sokkal jobb is – hunyorgott rám a Deske, tudja, nyomozó úr, a Vígh Dezső, vele is tetszett már beszélni a halál ügyéből kifolyólag. Na, hát ez a Deske hót szerelmes volt a Varga Mariba, nem mintha bármi közünk is lett volna az ügyhöz, meg hát a Mariba csak a süketnéma, vak koldus nem volt szerelmes. Mégis én személy szerint nem nagyon álltam a Deskét, de hát ez nem szeretetotthon, hanem munkahely. Hanem, amikor azt mondta a Deske, hogy talán még a Varga Mari lesz a békalány, és hogy ő adja a csókot a bánatos Ferkónak, hát akkor aztán igazán kifeküdtünk. Röhögött a konyha, röhögött a placc, még a főnök úr is elmosolyintotta magát, pedig ő aztán talpig komoly ember.
– Csak baj ne legyen belőle – mondta is, mint aki érez valamit.
De mi nem éreztünk semmit. Inkább csak untuk a konyhagőzt, meg untuk azt is, hogy a talpunk este tízre pecsenyés-vörös, a lábunkon meg akkora visszerek nőnek, hogy elbújhatna bennük egy krokodil. De mégiscsak vidámabb az élet, ha zajlik, nem igaz? Ezért is mondta aztán a Deske egy este zárás után, amikor sejtettük, hogy Varga Mari most engedheti azokra a feszes melleire a tusolós forró vizet, hogy te Ferkó, bánatos Ferkó, hát nem látod, hogy ez a Mari bolondul érted?
Fotó: Jaroslav Pap
Higgye meg, nyomozó úr, nem hazudok, de abba a Ferkóba akkor beleszorult vagy hetven liter levegő, az arca úgy égett, mint a gyufával lángra lobbantott szénakazal, az már biztos, és megindult homlokáról a víz, megfürdette még a bokáját is. A Deske meg tudta, hogy addig kell ám ütni a vasat, amíg forró, hát mondott is ezer bizonyítékot arra, hogy miből is hámozta ki a Varga Mari világra szóló nagy szerelmét.
– Mert nem mondja, még szép, hogy nem mondja, de egy öt évvel is fiatalabb suhancért van oda, olyan kölyökért, mint te, aki zöldfülű is, meg toprongy szegény is, meg mi tagadás, olyan arccal, mint neked van, talán be se engednének a szabadkai piacra, ha egyszer átbuszoznál a szerb határon. De azt mondta már az öreganyám is, hogy a szívnek nem lehet parancsolni, a nők eszén még maga a Jóisten se igazodik ki.
Hát akkor láttuk, hogy a szerencsétlen Ferkó szerelme akkora, mint a mozsárágyú. És hiába csattogott, hőbörgött már másnap, nyitáskor Piri mama, hogy ne bomoljatok mán átkozottak, hiszen az a kölyök még szűz, nyakamat rá, hogy életében nem látta, hogyan bodorodik a szőr a lányok lába közt. Mi csak vigyorogtunk, hogy hajrá, induljon a meccs, mert higgye meg nekem, nagyon fárasztó munka a mienk, és az se normális, aki a pincértől csak egy percre is elirigyli a jattot. Hát most haragszik azért bárki, hogy belevisszük a viccet az életbe? Hát haragudhat? Meg kinek is fájhatott, ha az egyik reggel egy darab csokoládét tettünk a Bánatos Ferkó öltözőszekrényébe, a másikon meg mondjuk egy mozijegyet, aztán elbújtattuk a Deskét a parti sétány fái közt. Mivel onnan igazán jól látható a mozi előtti placc, így aztán kifigyelhette, milyen bánatos pofával, mekkora virágos bokrétát rejtve csoszogott a Ferkó, kínaiban vett műbőr cipőjével kapirgálva a díszkövet, és megvárta a négyórás kezdést, megvárta a hatórást, de még a nyolcasra is visszajött, hátha valamit elnézett azon a jegyen. Aztán, mikor a Deske már levelet is írt a Ferkónak címezve, rózsaszín levélpapíron, mondta is a Piri mama, hogy ez a Ferkó még szűz ugyan, de ezért mégsem bolond. Ilyen maszlagot már biztos nem vesz be, ne is próbálkozzatok, mert egyszer csak elébe áll annak a Varga Marinak, akármilyen világszépe is, és csak megkérdi, hé, te Mari, miért szórakozol velem?
De hogy folytassam: megvallom őszintén, mi csak vigyorogtunk a Piri mamán is, mert biztosan tudtuk, hogy a Ferkó soha, de soha nem merne még egy kérdőszóval se a Mari elé lépni, hiszen kidadogná a lelkét is a zavartól, talán még el is ájulna a kíntól, hát már hogy is tenne ilyet, nem igaz? Hiszen a Mari szépségétől még a költő szava is elállt.
Mert akár hiszi, nyomozó úr, akár nem, a mi füstös kisvendéglőnkbe még egy igazi költő is szokott járni, igaz, kicsit részeges és még kölcsön is kér pofátlanul, de hát mégiscsak költő, és olyan verseket ír, amilyet rendelni tetszik tőle. Na, ez a költő mesélte, hogy szonettet íratott a Varga Mari szépségéről a bánatos Ferkó, ami szonett aztán oda is lett ám adva, és mi meg vártuk, hogy már ebből mi lesz, égi háború, tányércsörömpölés vagy kurvaanyázás, de nem lett semmi, csak vastag, nagy csönd.
Mert beszéltünk mi drágaságról, inflációról, beszéltünk a politikáról is, ahogy már kocsmákban szokás, ha a füst meg a sör bátorságot lehel a népekbe, és mocskolódik a száj. Csak éppen azt nem akartuk észrevenni, hogy a bánatos Ferkó fölült már a csillagokra és úgy bámult le a világra, abban is a Varga Marira, mint aki pontosan tudja, hogy ugyan mi köze lehet neki mosatlan edényekhez, csípős pacalhoz? Mi is kötné a csattogó pénztárgéphez meg az áfás számlákhoz? Nem röhögött ezen már a Deske se, csak nyüszített, mint a karámhoz szorított tinó a taglót látva, hogy baj lesz, kurva nagy baj lesz ám ebből, meglátjuk, ha a főnök úr nem tesz valamit.
De a főnök úr már csak akkor dőlt neki a falnak, amikor vérben ázott Varga Mari, és vérben ázott az egész konyha. Piri mama meg jajveszékelt, hogy rendőrt hívjanak, meg mentőt. De hát minek ide már mentő, nem lesz ebből soha többé fehérfogú nevetés. Hiszen a Mari elrepült az angyalokhoz, bámult be ránk a költő, aki részeg se volt, költő se volt akkor, csak vörös könnyű, szipákolós öregember, vénebb tán a tápai bádog Krisztusnál is, és vele vénültünk mi is egy minuta alatt, mert ránk szakadt a tető, a plafon is csillárostul.
Higgye meg nekem, nyomozó úr, még Piri mama sírós motyogását se értettük, pedig abban benne volt a történet, miszerint a bánatos Ferkó előbb letérdepelt a Varga Mari elé, beszélt szerelméről, házasságról meg valami megtakarított forintokról is, amit karikagyűrűre, meg eljegyzési vacsorára szánt. A Mari meg azt mondta, hogy jaj, de nagy marha vagy te, Ferkó, már megbocsáss, azzal a bűn csúnya arcoddal, amit beborít a bibircsók. Értem vállalkozók küzdenek, mazdásos, mercedeses vállalkozók, színes zakóban, virágos nyakkendővel, arany tű gombolja mellükre a gazdagságot. Hát én tégedet, már megbocsáss, de még csak meg sem érintenélek, jaj, dehogy, de bántani sem akarlak, még szóval sem, mert minek is, hisz ver téged a sors, nagyon ver a csúfságoddal.
Más egyebet pedig a nyomozó úrnak én előadni nem tudok, Isten legyen rá a tanúm.
Talán, ha mégis annyit kérhetnék, bár tudom, kis ember vagyok én a hivatalokhoz képest, meg a nyomozó úrhoz képest is, hogy mondja mán meg az újságíró uraknak, amikor kiszerkesztik ezt a gyilkosságot, a Mari nevét mégse tegyék tán bele a cikkükbe. Legfeljebb olyan pontozott nagybetűkkel, meg aztán a kocsma nevét se kéne tán, mert hát mivel szolgáltunk mi rá arra, hogy elkerüljenek minket a népek még nyáron is, pedig akkor esne le egy kicsivel több jatt. És persze bánatos Ferkó nevét se kéne teljességében leírni, csak valahogy úgy, hogy bizonyos K. Ferenc tizenkilenc éves betanított munkás egyetlen késszúrással megölte V. M. huszonkilenc éves vendéglátóipari alkalmazottat. Mert minek azt tudni másoknak, hogy a bánatos Ferkó arca, bármennyire is tiszta és nyugodt volt addig, végül csak úgy eltorzult, amikor látta a vérben fekvő Marit, mintha kalapáccsal verték volna szét. A szeme meg összeszűkült, a foga pedig csikorgott, a tüdejéből meg zihálva menekült ki a levegő, az ujjai meg görcsöt kaptak, esküszöm, olyan görcsöt, hogy a főnök úr feszegette le egyenként a késről. És az se való újságba, hogy a bánatos Ferkó elájult, szája is habzott. Talán epilepsziás? – kérdeztük, de a főnök úr azt mondta, dehogy epilepszia ez, csak a méreg tört utat a véréből, a méreg buggyant ki a májából, a veséjéből, vagy inkább az a tengernyi kín, amit megaláztatásból kevernek ki az emberek. Ezeket mondta a főnök úr, és széket kért, én meg toltam a feneke alá, mert a lába már úgy remegett annak a szép derék embernek, mint amibe áramot vezettek.
Nyomozó úr, én hallottam, jól hallottam a főnök úr szavait bár abban a veszekedett üvöltözésben, esküszöm, nem volt könnyű meghallani. De a szárnyak suhogását már nem hallottam, ezt kérem jegyzőkönyvbe venni, pedig tízen is állították, de leginkább a költő, tudja az a részeges, hogy szárnyak suhogtak, mivel hogy angyalok vitték el angyalszép Mari lelkét a felhők fölé. De erről aztán meg végképp nem szabadna írni. Legalábbis szerintem, tisztelt nyomozó úr. Legyen inkább elég: K. Ferenc tettének oka ismeretlen, mert végül is nem lenne hazugság. Vagy a nyomozó úr máshogy látja?
Nyitókép: Jaroslav Pap
