A második kávénál még csak a szállítókat szidta. A harmadiknál már elkezdett dolgozni a sav. Gyomra, belei visítoztak, szemére pedig véres kis foltokat rajzoltak a szétpattogó erek. Mint minden reggel, legalább öt éve, amikor először érezte meg, hogy az öregedés foglyul ejtette, mind róka lábát az avar alá rejtett csapda.
– Na és, más talán könnyebben boldogul? – masszírozta kövér hasát, és újra csörgette a fuvaros céget, de a mobilhívásra csak mobil üzenetrögzítő válaszolt.
– Hogy azt a jó édes anyukájukat. Év végén itt mindenki alszik? – vágott át a telepen, és vastag káromkodásai beborították a ládákat. Egy köpcös munkása fél mondatával ugyan elétolakodott, de elzavarta – majd máskor, talán ebéd után –, s már ugrott is az ősszel vett Mercedes dzsipjébe. Előbb a könyvelőhöz, mert azt csak tisztázni kéne végre, melyik számlájára kérje a Pestről várt kétszázhetvenmilliót, délben ebéd a… hol is?, a halászcsárdában, igen – lapozgatta a bejegyzéseit a mobiltelefonjában –, és ha kettőre végezne, még találkozhat a betonozókkal.
– Mi van, öreg, nem látsz a szemedtől? – vágta orrba egy hang, ami egészen csalafinta kanyarral bújt be az autó ablakán.
– Nem látok, persze hogy nem… – üvöltött vissza, mert valóban rossz helyre sorolt. Hát hol lehet itt balra kanyarodni? – szaladt ki a száján még egy harsogás, és hallotta, hogyan hasít ösvényt indexlámpája egy parkoló rozsdás Lada ajtaján.
– Üzenete van – csipogta a mobil, de azt a rohadt kis jószágot nem akarta vezetés közben újra előbányászni a táskából.
– Talán a szállítók… – lapozott agyában, és emlékei közül előbújt a vacsora, amit az első félretett egymilliárd tiszteletére rendezett a barátaival, de előbújt a csárdagazda orra is, amit jól be kellett volna verni, merthogy legalább százezerrel átverte a fizetéskor, az biztos.
– Rohadt világ ez – csavarta a kormányt, majd egy haragos fékezéssel állt meg a rendőr előtt. Hát persze. A híd. Már megint tele van. Mikor épül már meg a harmadik, az új híd? – ordította olyan erővel, hogy autójában riadtan csikordultak a csavarok.
– Mikor lesz már kész? – kiabált a rendőrrel is, kiabált a múzeumkert minden fájával, és hasította tovább a levegőt a Mercedes, mint egy csatába induló harckocsi.
– Ez is csak a benzint zabálja. Átvertek vele. Mint azok a pofátlan szállítók – morgott, és akkor sem enyhült a dühe, amikor eszébe jutott: a jövő héten már a tengerben fut a lába, magához öleli Dubai. Nem vállalkozó úr lesz, hat káeftével, nem ügyvezető, hanem turista, aki szuper okostelefonból lövi majd haza a képeket, de olyanokat ám, hogy hirtelen szívhalált kap minden ismerőse az irigységtől. A jövő héten nyugalom lesz végre, ötévi agyszaggató meló után, és reggel narancslevet iszik kávé helyett – mart újra a sav a gyomrába. Aztán tavasztól új élet, reggeli futás, esti séták, talán még konditerem is. Le kell dobni tíz fölösleges kilót, és agyon kell verni a szállítókat.
– Hát mi a francot csináljak csövek nélkül? Pedig januárban már kezdeni kéne a munkát… – találta meg végre a telefonját. És sikerült felhívni az irodát is. Ebéd lemondva, mert az ipartelepen várják. A feleségének pedig szóljanak, hogy este át kell szaladnia Csabára a nyomdába. Vagy dehogy. A nyomda csak holnap. Ma munkavacsora, talán tízig.
Utána?
– Mit tudom én, mi lesz utána? – acsarkodott a maga faragta kérdésre, és lába a féket kereste.
– Jesszusom, majdnem áthajtottam a piroson! – csapott akkorát a volánra, hogy megreccsent a csuklója. De nem olyan hangosan, hogy nem hallotta volna, valaki megkocogtatja a kocsi ablakának üvegét.
– Maga meg mit akar? Menjen a fenébe! Menjen dolgozni! Utálom a koldusokat – szikrázott a tekintete, de szikrázott minden hang is, amit kihányt az ablakon.
– Bocsánat, csak egy képet szeretnék megmutatni. Ha vet rá egy pillantást, azonnal boldogabb lesz az új éve. Azért festettem – mosolygott rá egy férfi, és úgy hajolt felé, hogy furcsamód nem görbült meg a gerince.
A képen sárga hó borította a sárga mezőt és sárga fák sárga ágain bukdácsolt a fény.
– Elég egy pillanat, és már szét is folyik ereiben a nyugalom. Érzi már? – kérdezte a férfi.
Nem tudott válaszolni. Tekintete hol a talán kéttenyérnyi képen pompázó sárga ágakon akadt meg, hol a férfin, aki biztos, hogy öregebb lehetett hetvenévesnél is, de egyetlen ráncot sem talált az arcán. Szerette volna megkérdezni, tata, mégis miből van a maga bőre?, de nem tudott megszólalni. Lába egy furcsa gumicsizmába bújt, ami nem is csizma volt, csupán egy kis bakancs, amit a cipőjére húztak. És hallotta az anyja hangját is: na, így már nem ázik át a zoknid, nem fogsz megfázni, rohanj a barátaidhoz. És az anyja hangja meleg volt, mint az udvari lakás kis konyhája, ahol fával tüzelt sparheltből éppen három, mosolygó szikra pattant ki, amikor kinyitotta az ajtót. Maga mögött hagyva a szoba, konyha, spájzos lakás salétromfoltos falait egy siklással átsuhant a függőfolyosón hó alá bújt jégbordán. Suhant? Inkább repült, és már ott gyúrta a hógolyót a ház előtt, elfogadta az házmester néni kínálta forró teát, beleharapott a „Most kentem, egyétek jó étvággyal!” zsíros kenyérbe. Majd teli szájjal kívánt boldog újévet, miközben a Pacsirta utcából a füstre tett kolbászok, sonkák illatát sodorta felé a szél, Mari sarki boltja előtt karácsonyi töltött káposzta „nincs is annál jobb…” ízéről beszélgető, vastag kabátba bújt, kövér asszonyok. Az utcai lámpákat pedig egy láthatatlan kéz gyújtotta fel, átfestve a hólepte sugárutat, átfestve a havat, a munkából hazafelé ballagók arcát.
– Meg sem kérdi, miért sárga a hó? – kérdezte a férfi, a kocsi ablakrésén alig fért be a mosolya.
– Miért kérdezném? – nevette el magát, s miközben a képet a műszerfalra tette, kinyújtott egy húszezrest az ablakon.
– Vigyázzon rá, át ne ázzon. Láthatja, nincs rajta hócipő… – lépett a gázra, és azon gondolkodott, vajon a kenyérre, az úgy ötven éve, egy nappal szilveszter előtt kapott zsíros kenyérre szórt-e a házmester néni piros paprikát…
