Rezső egyre jobban undorodott már a vasárnapi ebédtől. Nem volt megelégedve Diána főztjével. Az ő főztje kikészítette a gyomrát. – Amilyen nokedlit csinált, az olyan is volt… – gondolta magában. És csak gondolta, mert hangosan nem jelentette ki.
Egyszer, hogy a vasárnapi ebédet elkerülje, azt mondta, hogy a haverokkal meccsre megy. Dehogy ment oda. Csak a kocsmába. Hétköznap amúgy a munkahelyen ebédelt. Diána kezdte a dolgot megérezni. Hogy az urának nem ízlik a főztje. Rezső a levesét is utálta. Túl sós volt neki. De a férj nem tudta egyszer kikerülni a vasárnapi ebédet. Diána zöldborsófőzeléket és tojáslevest készített. Várta, hogy a konyhában helyet foglaljon és egyen.
Rezső kénytelen volt így csinálni. De már a tojáslevessel gondok voltak.
– Ez iszonyatosan sós! – mondta.
– Az nem lehet!
– Nem érzed, mit eszel? – kérdezte a férj.
– Ez szerintem nem sós – védekezett Diána.
– Dehogynem!
Diána sóhajtott.
– Ezt nem eszem meg! – mondta dühösen a férj.
– És a főzelék?
– Gondolom, abban is találnék hibát!
– Akkor főzz magadnak! – fakadt ki dühösen Diána.
Rezső kivonult a konyhából. Éhesen és dühösen. Valóban belegondolt Diána szavaiba. Ő fog ezután magának főzni. S szerinte nem is tudna rosszat összehozni. Elkezdte mindennap, munka után a szakácskönyveket tanulmányozni. Egy makettkészítő gyárban dolgozott. Felesége pedig kozmetikus volt. Rezső gyors észjárású ember volt. Egy este hozzá is látott egy „könnyebb elkészítésű” pörkölt főzéséhez. Diána meglepve figyelte, de majdnem elröhögte magát.
– Hát te mit csinálsz?
– Pörköltet. Ha tudni akarod.
– Úgysem lesz az olyan, amilyennek szeretnéd.
– Várd ki a végét.
Diána ott is hagyta, s tévézett. Amikor Rezső befejezte élete első komolyabb főztjét, evett is belőle. Nem találta rossznak. Feleségét is megkínálta. Az teljesen meglepődött.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen finomat tudsz kotyvasztani.
– Na, látod…
Majd miután ettek, Diána félrevonult, s rájött egy sírógörcs.
– Most mi bajod van? – kérdezte az ura.
– Semmi… Csak… Rosszulesik nekem, hogy nem szereted az én főztömet.
– Ezért ne itasd az egereket…
– Tényleg olyan finom volt a te főztöd.
Rezső erre elmosolyodott.
– Ez nem jelenti azt, hogy a tiédből már soha nem eszek…
– Jól van…Köszi…
– Na gyere, tévézzünk.
Bekapcsolták a tévét. Dia kedvenc műsora ment. De Rezső felállt s visszament a konyhába a szakácskönyveket tanulmányozni. Dia nem bánta. Rezső mákos pitét akart sütni. Egyszeriben megszerette a sütést-főzést. És nekilátott a pitéhez. Nagyon későn lett vele kész. De iszonyatosan rosszul sikeredett. Megkóstolta Dia is.
– Úristen! Ez iszonyatosan rossz!
– Tényleg.
Dia nevetett.
– Hát ezt megérdemelted!
– Na! Ne légy ilyen nekem, te!
Dia nem is evett belőle. Rezső kidobta a kukába. Másnap reggel dolgozni mentek. Mikor jött a vasárnapi ebéd ideje, Dia azt az ételt készítette el, amit Rezső is nagyon szeretett. Brassóit. Mikor megette, így szólt:
– No, hát azért ezt jól tudod főzni!
– Végre dicséretet is kapok!
– Hát persze! – s megcsókolta neje arcát.
Majd szedelőzködtek. De Rezső persze a díványon kényelmesen elhelyezkedve tovább bújta a szakácskönyvet. Ki is nézett egy ételt. Túrós lepényt.
– Na ezt ha megcsinálom! Mind a tíz ujjadat megnyalod!
De most félretette a könyvet, s kezébe vett egy napilapot, amin el is szenderedett...
