Sok-sok Petőfi-kötetet sodort könyvtáramba a sors: régi-régi kiadásúakat és egészen újakat. A legnagyobb részüket ajándékba kaptam, s mint afféle ereklyéket, őrzöm máig. A legtöbb iskolaév végén vagy az irodalmi vetélkedők újabb és újabb fordulóin is Petőfi-köteteket kaptam, bölcs beírásokkal, osztályfőnököm vagy a zsűri elnökének aláírásával. Mindannyian megfellebbezhetetlen megoldásnak tartották a velük való jutalmazást. Valójában az is volt.
Az idők során a versek sokfajta értelmezésével találkozhattunk, ám az soha senki számára sem lehetett kétséges: a fiatalos hévvel verselő és márciusi ifjak tizenkét pontjának a megfogalmazásában Jókaival résztvevő költő világszabadságot óhajtott: szebb és jobb életet minden népnek!
Petőfi életműve a miénk: az emberiségé. Ám a márciusi Petőfi valamiféle közös jelkép is: az egész földkerekséget bevilágító lobbanó láng.
Emelt fővel közlekedni a századokban – erre tanított meg bennünket Petőfi. S ha tudjuk ezt, akkor kedves barátaink nemcsak a jelen percek és napok bugyraiból kerülnek elő, hanem a történelem rejtett zugaiból is, s olykor használhatóbb választ adnak kérdéseinkre, mint a kortársak. Mert hiába tudakozódunk a sanyarú sorsunkban osztozóktól, mit miként cselekednének, hogyan terveznék a jövőjüket, amikor ők sem találják a legjobb megoldást…
Máskor is észrevehettük volna, de ilyenkor, március idusán mindenképpen felfigyelünk rá: csak a tiszta értékek maradnak fenn az idő rostáján. A jobbra és a szebbre való vágy ott parázslik a hamu alatt, s rokon szándékokra lelve felizzik azonnal, bizonyítva a legerősebb érvvel, a megmaradni akarással, hogy a gonosz századvég, sem a jelenleg is folyó ukrán–orosz háború vagy a világjárvány sem ölte ki belőlünk a legnemesebb érzést: a szeretetet. Igenis tiszta szívből és önzetlenül óhajtanak segíteni gyermekeken és felnőtteken az orvosok, szolgálják őket írók-tudósok… Még ha nekik is sokkal, de sokkal nehezebb ma, mint egykoron. Az otthonaikból elűzött vagy egyszerűen elmenekülő kárpátaljai magyarokat befogadja az anyaország, és gondoskodik róluk.
A mindennapi kenyérért való küzdelmünkben elfeledkezünk gyakran ifjúságunk álmairól, nagy elhatározásairól… Arról, hogy lelkünk, gondolataink, szavaink, tetteink szabadságát nemcsak a báránybőrbe bújt farkasoktól, hanem a nemzettársaikat megalázni kívánó, velük manipulálni óhajtó öntelt „jótevőktől” is meg kell óvnunk, azoktól, akiknek áldásosnak hirdetett ténykedése nyomán darabjaira hullik, szétforgácsolódik minden egész.
Nem mindig vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy felismeréseink szellemében alkossunk véleményt. Mások által kitalált eszményekre cseréljük fel a magunkéit, s talán már nem is vagyunk egészen biztosak helyességükben. Csak akkor ocsúdunk fel, ha ismét igazol bennünket a csalhatatlan ítész, az idő. Addigra persze már késő: elveszítettük egy évre, kettőre, tízre magunkban Petőfit.
Jelképiségével március 15-e nemzetünkhöz, a szabadság géniuszához köt bennünket erős kötelékkel. Ha hagyjuk, a lényünket határozza meg. Erőt ad a mind titokzatosabb jövendő vállalásához.
