2. rész
AZ EMIGRÁCIÓ FÓRUMA IS VOLT
A Magyar Újság megjelenését Károlyi Mihály 1921. november 16-án Splitből küldött Köztársaság, vagy királyság? című írásában így üdvözölte: „Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Sorait köszönettel vettem, és örülök, hogy Jugoszláviában ismét egy magyar nyelven írt újság jelenik meg. Amíg a magyar sajtó béklyókba verve, addig kétszeres fontossággal bír az utódállamok szabad magyarságának véleménynyilvánítása, amely hivatva van az európai közvélemény előtt a Horthy regime veszélyes és kétszínű játékát leleplezni, és abban az irányban dolgozni, hogy otthon olyan állapotok teremtessenek, amelyek lehetővé teszik a jugoszláv és a magyar barátság folytán a kelet-európai konszolidáció megvalósulását. Sikert és erőt kívánva a munkára, üdvözli Károlyi Mihály.” Alatta, aláírás nélküli kommentárban a következő volt olvasható: „Károlyi Mihály a volt magyar népköztársaság elnökének levelét büszkén tesszük lapunk élére. Ha politikai nézeteink nem is mindenben fedik egymást, a végcélunk mindenesetre egy: mi, itt élő, magyar nyelvű SHS állampolgárok szintén azt óhajtjuk egész lelkünkkel, hogy Hazánk és Magyarország a legjobb békében, teljes harmóniában éljenek egymás mellett, óhajtjuk ezt annál inkább, mert amíg a jelenlegi antagonizmus a két állam között fennáll, addig a mi helyzetünk sokkal nehezebb itten. És óhajtjuk azért is, mert a minket magyarországi testvéreinkhez fűző érzelmi kötelékeket akkor sem bírnánk széttépni, ha két szívünk volna. Hiszen kedveseink sírjai domborodnak abban a szegény, vezetői által agyonkínzott, félrevezetett országban, hiszen rokonaink, szülőink, gyermekeink élnek ottan. Élnek és szenvednek. Nekik megváltás számba menne az olyan élet, amiben nekünk már is részünk van. A jelenlegi magyar rezsim bukását mi is várva várjuk. […] a rendszer ellen küzdünk, […] a demokratikus Magyarország megteremtéséért.” A kommentár írója megjegyezte, véleménye csupán egy ponton tér el Károlyi Mihályétól: a délszláv államban élő magyarok számára teljesen közömbös, vajon köztársasági vagy királysági államforma alapján következik be Magyarország újjászületése, az élethez egy új Magyarországra van szükségük.
A rövid életű Magyar Újság története során Károlyi Mihály még két alkalommal jelentkezett a napilapban: 1921. december 16-án jugoszláviai tartózkodásáról szólva a maga személyes küldetését méltatta, 1922. január 17-én pedig „kiváló tisztelettel” küldött írásában a magyar–szláv barátság jelentőségét hangsúlyozta. Károlyi Mihály mellett Jászi Oszkár volt az, akinek politikai-erkölcsi támogatására fölöttébb büszke volt az újság. Ennek ellenére neve és alakja mindössze egy írásban, a Jászi Oszkár az emigráció feladatáról és jövőjéről című publikációban szerepelt. Minden bizonnyal az ő alakja is jelen van a Magyar Újság 1922. március 12-i számában vezércikként közölt Proletártestvérem című írásban, melynek névtelen szerzője kellő együttérzéssel jelezte: „én létlak téged: látlak emigrációs fájdalmaid kálváriajárásán”.
A Magyar Újság politikai publicisztikája napi szinten követte a magyarországi társadalmi-politikai eseményeket, a lap munkatársa (h. r.) jegyezte vezércikkben Bethlen Istvánt miniszterelnökké választásakor egyszerűen Mumusnak nevezte, ezzel szemben az újság lelkesen üdvözölte a romániai eseményeket. Ugyanakkor óvatos megfogalmazásban arról is beszámolt, hogy a hatóságok „Osijeken” kommunista összeesküvést lepleztek le: „Az Obznana drákói szigora dacára akadtak emberek, akik megkísérelték a kommunizmus esztelen tanaival lángba borítani az országot.”
A Magyar Újság indulásának pillanatától P. Halász Lajos révén kapcsolatot tartott az ugyancsak elszakított Muravidékkel is. Nevezett szerzőt a lap muravidéki tudósítójaként tartotta számon, akinek Levél Szlovéniából – Dolnja-Lendva, dec. 4. című politikai beszámolója a Muravidéki hírek rovatban jelent meg. A Magyar Újság 1922. február 16-i számában Muravidék címen külön rovat indult. A szerkesztő jelezte: „Rovatvezető P. Halász Lajos, Dolnja-Lendava, Fő út. E rovat megjelenik a Magyar Újság minden pénteki számában. A rovatot érintő minden közlemény és megkeresés a rovatvezető címére küldendő.” P. Halász Lajos, a maga nemében kortörténeti jelentőségű tudósítása Határrevízió a Muravidéken – Az SHS csapatok kiürítettek három Magyarországnak ítélt községet címen jelent meg. P. Halász Lajos néhány versét és elbeszélését is közölte az eszéki lapban, közülük talán a legjelentősebb, a „Miként elpusztult Jeruzsálem” – Riport egy világtalan koldusról és csodás – világos meglátásairól című, melynek beköszönő soraiban a szerző jelezte: „Messze északon, a lendvamenti kis városkában találkoztam először riportom hősével.” P. Halász Lajos másik emlékezetes elbeszélése a két részletben közölt A génuai kézfogó című írása volt.
Halász Pápics Lajos – aki általában (h. l.) szignó mögé rejtőzött – 1921 óta megszakításokkal munkatársa volt a szabadkai Naplónak, később, 1928-tól – egészen 1934-ben történt megszűnéséig – (társ)szerkesztője volt az óbecsei Tiszavidéknek, és ilyen minőségében ismét a Napló munkatársa, akkor éppen „sztáribecseji” tudósítója. Rövid életrajzát 1931-ben az óbecsei szerkesztőtárs, Fárbás József írta meg Régi arcok – Száz arckép a régi Becse közéletéből című cikksorozatának Helybeli tollforgatók és művészek fejezetében.
A Magyar Újság rövid története során rendszeresen beszámolt a Fiumeért zajló olasz–délszláv politikai csatározásokról és a háborús összetűzésekről is. 1922. március 5-én Véres harcok Fiumében címmel közölt tudósítást az eseményekről, néhány nappal később, 1922. március 9-én pedig hírül adta, hogy Fiumét Olaszországhoz csatolták.16 A lap jószerével a napi történéseket követte nyomon, az eseményeknek politikai-közjogi értelmezését nem adta az olvasóinak.17 A lap körül nem akadt értő elemző, aki összefoglalta volna a magyar Fiume elveszítésének súlyát és tragédiáját.
AZ "ÚJ HAZA" NEM SZERETI A MAGYARJAIT
Baranyai hangok
Nem volt határozottabb az Eszéken megjelenő Magyar Újság hangja a Magyarországtól elszakított baranyai magyarok sorsának megítélésekor sem. Pedig a sérelmek és a panaszok naponta érkeztek a szerkesztőség címére. Nem sokkal a lap indulása után, 1921. december 3-án Baranyai hangok címmel a következő jelentés volt olvasható: „Fájdalmas, súlyos panaszok érkeznek hozzánk a Dráva túlpartjáról. Magyar véreink panaszkodnak, hogy nem bírják megszeretni hazájukat (ti. a királyi Jugoszláviát – M. F.), mert a haza sem szereti őket, mert nem édes hazájuk, hanem mostoha. Jajkiáltásként csendül fülünkbe a szavuk: a baranyai magyarok nem lelik honjukat e hazában. Hozzánk fordulnak, egyedül a Magyar Újságtól remélnek még segedelmet, mert mi állandóan arra tanítjuk őket, hogy a magyarnak szeretnie kell új hazáját. De hát hogy szeressék ők – kérdik –, ha ez a haza rabszolgákká teszi őket?” A beszámoló alatti szerkesztőségi jegyzetben a lap kiadója jelezte: a panaszok nyomán egyik szerkesztőjük már napok óta a baranyai községeket járja. Elmegy mindenkihez, akit sérelem ért, elmegy a jegyzőkhöz, a szolgabírókhoz, az alispánhoz is, mindent följegyez, és a Magyar Újság mindenről beszámol. S mert sorsukat a szívükön viselik, a panaszaikat eljuttatják az „elfogulatlan szerb és horvát laptársaikhoz” is.
Mi több: ugyanazon lapszám 5. oldalán a Szerkesztői üzenetek sorában a Baranyai cím alatt a szerkesztőség visszatért a kérdéshez. A cikk írója jelezte: a helyszínre kiküldött munkatársuk jegyzőkönyvbe foglalja a magyarok sérelmeit, s „az összegyűjtött adatokat részletesen feldolgozva nyilvánosságra hozzuk, felterjesztjük a kormányhoz, és ha kell – memorandum alakjában – Ő felségéhez”. Magyar szívük egész melegével arra kérik a levélírót, ő és társai legyenek türelemmel, ne ragadtassák magukat meggondolatlan cselekedetre, és főleg „ne tévesszék össze a haza szent fogalmát egyes közigazgatási hatóságok túlkapásaival. Basáskodó jegyzők és szolgabírák bőven voltak a régi éra alatt is, de higgyék meg, az SHS királyságban a sajtó nagyon könnyen le bírja törni az ilyen urak szarvait, bármily címeresek is legyenek azok. Fő az, hogy olyan pozitív adatokat bírjunk gyűjteni, amelyekért szükség esetén a bíróság előtt is megállhassuk a helyünket.”
A lap következő számában Kardos Sándor De profundis – Osijek, dec. 3. című kétrészes írásában részletesen beszámolt a tudomására jutott magyar sérelmekről. A cikk szerint a sepsei Árki Ferencet a házába betelepült emigráns, Jovišić Simon kifosztotta és megverte. A sértett panaszt tett a jegyzőnél, de semmi nem történt. Balogh Sándor fia Magyarországra szökött, ezért őt, az apját, a hatóság zaklatja, augusztus 31-én a községházán egy rendőrkáplár összeverte. Kovács Sándor volt bírót az új jegyző megverette. Székelyhidiéknél a családfőt megverték, majd bezárták, mert a fia ugyancsak Magyarországra szökött. Később őt is kitoloncolással fenyegették meg. A falvakban a csendőrök „csinálnak rendet”. A helybeli horvátok azt kiáltozzák a magyarok felé: „Még a csecsszopót is ki kellene irtani”. 500, 1500 koronás váltságdíjat kell fizetni azért, hogy ne vigyék el az embereket katonának. Sikoparija jegyző önkényeskedése pedig már túllépett minden emberi határt. A helybeli magyarok látják, hogy hiába minden a jegyző úr földi hatalma ellen, és magukba fojtották a panaszt. Ott él és dolgozik bennük az elkeseredés, keserű könnyek ülnek a legerősebb és legkeményebb férfi szemében is, de a szót visszafojtják. Úgy is hiába! – mondják. Beszámolója végén Kardos Sándor megjegyezte: „Mi nem vagyunk bírák, akik ítélkezhetnénk, hanem magyar hírlapírók, akiknek hivatásuk és kötelességük minden magyar ember panaszát megvizsgálni, és ha jogosnak találjuk, orvoslást is keresni. Áldassék e földnek szabadelvű, törvénytisztelő szelleme, amely nem engedi, hogy a magyar kisebbségnek, vagy bárkinek is torkába fojtsák a szót (kiemelés – M. F.).” Majd így folytatta: „Meg kell mutatni a baranyai népnek, hogy az államhatalom teljesen elfogulatlan minden nemzetiséggel szemben, és ha a magyar tiszteli a törvényt, akkor az állam is érvényt szerez a törvény erejének, bárkivel szemben is.”
Se szeri, se száma a szerkesztőségbe érkező panaszos leveleknek. Szintay L.-nek azt üzenik Rakitovcira: „Majd ujjára koppintunk mi annak a jegyzőnek, aki az itteni magyarokból erővel idegen magyarokat akar csinálni. Még a nap folyamán bejelentjük az esetet Božić dr. főispánnak.” Sz. L.-nek Viroviticára: „Üres fenyegetés. Pribičević miniszter rendelete értelmében senkit sem lehet a belügyminisztérium parancsa nélkül a határon átdobni.”4 Néhány nappal később a lap Közigazgatási bajok című beszámolójában így fogalmazott: a jegyzői túlkapásokat és a zaklatásokat, a „határon való átdobás fenyegetését senki se vegye komolyan”. A beérkezett panaszokra adott válaszokban gyakori az alkotmányra, az alkotmányos jogokra történő hivatkozás. Meggyőződéssel hangoztatták: az SHS-királyság törvénytisztelő állam! S hogy ellensúlyozzák a panaszok nyomán támadt nyomasztó politikai hangulatot, azonmód közölték a hírt, miszerint „a napokban hét személyt szállító transzport – két család – érkezett Osijekre, akiket a pécsi rendőri hatóságok kiutasítottak és ki is toloncoltak Baranya területéről pusztán azért, mert jugoszláv állampolgárok voltak”. Történt mindez az országhatár véglegesnek szánt megállapításának napjaiban.
Miközben a laphoz érkezett panaszokat a szerkesztőség igyekezett kellő könnyedséggel kezelni, az új délszláv állam magyarjainak keserű sorsáról a Bácskából is érkeztek panaszos levelek; Főszerkesztő Úr! megszólítással egy doroszlói magyar jelezte: „Az itteni ú. n. szegénység szándékozik Önöket felkeresni, hogy segítsék őket az agrárreform előnyeihez hozzájutni. Elvi kérdést akarnak csinálni abból, hogy (a) magyarok is hozzájuthassanak földhöz, ne csak (a) szlávok. Tisztelő hívük Diósy Gábor.” A szerkesztőség válasza a levél alatt olvasható: „az egyetlen amit tehetünk a magyar szegénység érdekében, hogy nyilvánosságra hozzuk a kérésüket”. Nem sokkal ezután a Magyar Újságban megjelent Dióssy Gábor Szemelvények Délbácska agrár életlehetőségeiből című megrendítő beszámolója.
(Folytatjuk)
