Csodaszép szeptemberi vasárnap van, az izzasztó hőség múltával már megszelídült, szinte simogatóvá vált a napfény. A kertvárosi templom harangja idehallik, reggeli misére invitálja a híveket. Hirtelen nem is tudom felidézni, a szülőfalumban hánykor kezdődik az istentisztelet.
Újabban a miserend is változik, attól függően, hogy a plébánosnak hány településen kell miséznie. Itt, Szabadkán, helyi papja van a templomunknak, de hogy Kispiacon mi a helyzet…
Ahogy elköltöztem a faluból és itthon lett az otthon, az addig magától értetődő dolgok lassan kívül estek a mindennapjaimon. Új lakhely, új szokások, s valami megmagyarázhatatlan hűtlenségérzet az „addigi” iránt. Elhessentem a feltoluló gondolatokat, próbálok a feladataimra összpontosítani. Izgatottan teszek-veszek, hangfelvevőt és jegyzetfüzetet készítek, felcsíptetem a kabátomra az újságíró-igazolványom, mintegy igazolásképpen: nem vendégként megyek haza, hanem újságíróként, de mégis úgy, mint a tékozló gyermek, aki bűnbánóan ismeri be, hogy megtehetné mindezt gyakrabban is. Nem csak újságírói szerepben, mint aki témára vadászva új területet fedezne fel. Elvégre oda köt a gyerekkorom, ott kalandozik néha az álmom, és oda iramlanak vissza az emlékeim.
Részint e bűnbánatszerűség okán vállaltam fel, hogy részt vegyek egy falukutatásban a szülőfalumban. Sajátos, kettős identitás megtapasztalását hozta ez a lehetőség. Számomra az odautazás tényleges és belső utazás lett egyben. Miközben emlékeimmel időztem, a valóságban is végigjártam az utcákat, tereket, elballagtam a piac sánta asztalai mellett, bejártam a temetőt, ahol a nagyszüleim és az ő szüleik nyugszanak, az apukám csecsemőkorban elhunyt kistestvére, az én sohasem ismert bátyám, akinek a halála után születtem, s ahol ott van a szüleim előre megvásárolt sírhelye is. Felénk szokás még életedben kiválasztani, hogy hol lesz majd a nyughelyed. Ott pihen Nénike is, apai nagyanyám nővére, aki világtalanként élte le az életét.
Nálunk lakott, s úgy emlékszem rá, hogy szürke és fekete sokszoknyát viselt, rengeteg verset és mesét ismert, fogatlan ínyével őrölte a szavakat, miközben a mindentudók mosolyával mesélt vagy verselt, és soha nem mondta neki vagy róla senki, hogy vak lenne, hanem azt, hogy világtalan.
Az egyik legszebb és legszörnyűbb szavak egyike! Hiszen mi adatik meg annak, akinek nincs világa – töprengtem gyerekkoromban, és csak felnőttként nyertem bizonyosságot róla, hogy Ágota, vagy, ahogy mi a családban emlegettük: Nénike, valójában nem volt világtalan.
Igaz, hogy a szemével nem látott, de a belül hengergő mérhetetlen sötétséget mesék és versek özönével világította meg. Ott sorjázott az emlékezetében kilencvenesztendőnyi múlt, megannyi korán és későn halt rokon élettörténete, ott gyökerezett benne a családfánk, ismerte minden ágbogát, törzsének erezetét. Tőle tudtam meg sok apróságot dédelgetett unokaöccse, az apukám gyerekkoráról, régi bálokról, szüretekről, a csépléssel járó felfordulásról, boros lakodalmakról, pelyhes libafosztásokról, duhaj górézásokról, vásárok forgatagáról. Mintha titkot adna át, úgy mesélte, hogy Kispiacon már az ő gyerekkorában, a két világégés között is nevezetes vásárokat tartottak, amelyeket minden falubeli család fontos eseményként élt meg. Akkorra a házakat gondosan kimeszelték, mintha templombúcsú lenne, a gazdasszonyok szorgosan sütöttek-főztek, várták a távolra szakadt rokonokat, akik lovas kocsin érkezve kifogtak az udvaron, elszopogattak némi pincehűs kövidinkát az eperfa árnyékában, majd sétáltak egyet a vásárban, s utána megebédeltek a vendéglátójuknál. Sok háznál még deleltek is egyet, hiszen a delelés is része volt egy-egy vásáros vendégeskedésnek. Ezen a delelésen sokat nevettem, miközben Nénike mesélte.
Tetszett az elgondolás, hogy régebben nemcsak a kölköknek lehetett parancsolni, hanem lám, a nagyhangú, nagytörvényű felnőtteknek is, akik megadón fordultak be a vendéglátó tisztaszobájába, és a megvetett dunyhák közt húzták a lóbőrt fényes nappal, mert aligha lehetett a házigazda invitálása ellen cselekedni. Nem akarták összekötni vele a bajuszt, és hát így diktálta az illem. Alvással pecsételték meg a szíves vendéglátást. Jó, hogy ez a delelés már nem kötelező, hiszen egy vásárban annyi érdekes történik, kár lenne helyette heverészni – bizonygattam kislányként Nénikének, és meséltem neki legfrissebb vásáros élményeimről.
A körhintáról, amit a gyerekek szórakoztatására állítottak fel, és úgy lehet úszni a láncos hintával a levegőben, hogy közben szoríthatod a hintaszomszédod kezét, és közösen sikoltoztok, ha valaki eléri a nyereményként kifüggesztett plüssjátékot. Bolondkocsi, mosolygott Nénike, ugyanis szentül meg volt győződve róla, hogy a mi körhintánk azonos azzal a falovacskás ringlispíllel, amire egyszer felülhetett gyerekkorában, s hogy a láncos hintát csak úgy kitaláltam, az ő szórakoztatására. Nagy mesemondó leszel, te lány, évődött fejcsóválva, s ebben benne volt a félsz is, hogy képes leszek-e majd megtalálni azt a vékony határvonalat, amin innen még a fantáziád hímezte valóságos történetekkel szórakoztatsz, túlnan pedig nincs más, csak a hazudgálás ingoványa. Cserépmadarat is lehet a vásárban kapni, Nénike – lelkendeztem, és utánoztam a madár hangját. Seggbefújós kiskakas – bólogatott Nénike, és elárulta, hogy víz van a cserépmadár gyomrába töltve, s a víz dalol, miközben az ember levegőt fúj a madár hátsójába.
Hát tükrös szívet lehet-e még kapni? – kíváncsiskodott. Medvecukrot, Dunakavicsot, zselés cukrot és Halvát lehet, meg mindenféle színes nyalókát, de tükrös szívet nem láttam a cukorkásnál – soroltam kapásból, erre ő elbotorkált a komódig, s az alsó fiókból egy akkora mézes szívet vett elő, mint egy becsületes krumplislángos. Finoman végigfuttatta ujjait a cukormázas díszítésen, s középen, a beleragasztott tükördarabnál megállt a mozdulattal.
Megvakult már? – kérdezte. Kicsit homályosan, de még látni magam benne – válaszoltam, s ámulva nézegettem a cukrászok remekét. Efféle vásárfiát akkoriban már nem lehetett kapni a cukorkásstandokon, s miközben Nénike féltve helyezte vissza a komódfiókba, szelíd beletörődéssel nyugtázta, hogy ahogyan változnak az idők, úgy mennek ki a régi jó dolgok a divatból.
* Az írás (amelyből fentebb közöltünk egy részletet) a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztálya Do you speak Magyar? c. projektje keretében született. A délvidéki-kispiaci tárgyú projektum során létrejött írások gyűjteményes kötete októberben jelenik meg Csöppek a homokon címmel.
Nyitókép: Csík Mónika
