A hatalmas felhőkarcoló hatszázhatvanhat cégnek adott otthont. A legtöbb informatikai volt, de volt köztük logisztikai, könyvelői és életbiztosítási is. A dolgozók életunt képpel, de mégis szaporán tolakodtak be a liftbe a huszadik emeleten. Nem fértek be mind. A kint maradtak haragosan fintorogtak, és szájukat húzva már azon gondolkodtak, miként fogják elszámolni a pár perces kiesett munkaidőt.
Az ultramodern lift elindult, és szélsebesen röpítette utasait felfelé. A tíz munkatárs nem szólt egymáshoz, talán csak látásból ismerhették egymást. Az IT világának kiégett munkakatonái voltak ők. Sivár tekintettel, érzelemmentesen néztek maguk elé. Szemükből nihil áradt. A biztonsági kamera végigpásztázta az arcokat. Többnyire ideges, nyugtalan, középkorú egyéneket figyelt meg, páran harminc körüliek voltak. Többen is a méregdrága órájukra pillantgattak, habár még tíz másodperce sem volt, hogy elindultak.
A felvonó a negyvenedik emeleten állt meg. Hátulról egy nő szeretett volna kikászálódni. Senki sem vette észre. Amint megpróbált utat törni magának, kávéjával leöntötte az egyik kolléga cipőjét. A férfi riadtan ugrott félre.
– Mégis mit képzel magáról?
– Elnézést, nagyon sajnálom… – mondta a nő.
– Törölje le! – ordított tovább a férfi.
– Itt mindenki szeme láttára kezdjem el pucolni a cipőjét? – kérdezte álmélkodva a kolléganő.
– Ez nem csak egy cipő! Egy párizsi divattervezőtől vettem ötszáz dollárért! Mi a munkaszintje? Mind a hatszázhatvanhat cég alkalmazta a munkaszint politikáját. Egyes volt a pályakezdő. Miután elég jól végezte a munkáját, előléptették kettessé. Ha már képes volt ezt is túlszárnyalni, és egy kisebb csapat vezetésével is elbírt, megkapta a hármas szintet, ami a szeniornak felelt meg. Innen már egyre kevesebben léptek elő. Négyes volt a projektvezető, és ötös a principális, vagyis cégvezető. Hatost még senki sem látott. Hetes nem is létezett.
– Hármas, már szenior vagyok – felelte a nő.
– Holnaptól kettes, és most takarodjon innen!
– Takarodjon, takarodjon! – kiabálták a többiek is. Nekünk dolgozni kell, nem ácsoroghatunk itt egész nap!
A nő megalázva lépett ki a liftből, és még egyszer sajnálkozva tekintett vissza kollégáira. Az ajtók bezárultak, a száguldás újra elindult, immár kilenc utassal.
– Mégis mit gondolt magáról ez a nő? Én ötös vagyok! Senkiházi kis kettes – mondta a cégvezető, akinek az előbb leöntötték a cipőjét kávéval. A neve Martin volt.
– Kis kettes! Kis kettes! – visszhangozták a többiek kórusban, epés hangon.
Martin ötvenegy éves volt, és kifogástalan öltönyt viselt. Teljes ruházatának értéke összesen százezer euró volt. Egyedül a lehetetlen khaki színű nyakkendője rontott az összképen, de állítólag az is megfelelt a legfrissebb New York-i divathullámnak. Kétévente plasztikáztatta az arcát, így bőre olyan sima és puha volt, akár egy csecsemőé. Ráncnak nyoma sem volt. Fogsorát már tíz évvel ezelőtt kifehérítette, habár erőltetett mosolyát csak ritkán csodálhatta meg a konferenciák hallgatósága. Ilyenkor bárgyú bébinek hatott, ami teljes ellentétben állt személyével.
Martin dühösen, szemöldökét összeráncolva figyelte a kijelzőn rohamosan növekvő számokat. Még mindig a nő ügyetlenségén dühöngött, és a bosszút fontolgatta. Nem is nézte meg a nyakában lógó belépőkártyán a nevét… Hogyan fogja így elintézni a lefokozását? Az irodában mindenki kárörvendeni fog, amint meglátják foltos cipőjét. Már előre hallotta a piszmogásokat, amint elhalad a rengeteg asztal mellett. Megvan! Kitalálhatná, hogy hétvégén Indiában volt konferencián, és ott mezítláb jártak az emberek. A nőt pedig leköveti a biztonsági kamerán, és simán azonosíttatja. Máris minden rendben! Arcán önelégült mosoly jelent meg. Ekkor a felvonó hirtelen megállt a száztizenegyedik emeleten.
Az ajtó kinyílt. Egy hatalmas gorilla ugrott be.
A felvonó kissé megrogyott a rettenetes túlsúly miatt. Az állat legalább két mázsát nyomott. Csupán egy farmernadrágot viselt. Mindenki rémülten ugrott a lift egy-egy hátsó sarkába, egyesek sikítozni kezdtek.
A gorilla barátságosan vigyorgott mindenkire, majd jobb kezével integetni kezdett. Martin volt az első, aki magához tért, miután az óriási emberszabású nyakában meglátta a belépőkártyát. Szemüvege nem volt nála, így hunyorogva kezdte el lassan kibetűzni az azonosítót. Akaratlanul is hangosan mondta ki:
– John Nevermind. Munkaszint: 7-es. A Nevermind felhőkarcoló tulajdonosa.
– Micsoda?
– Ez nem lehet!
– Hetes nem létezik.
Mindenki ámuldozott. A gorilla mintha röhögött volna rajtuk. De továbbra is barátságosan viselkedett, semmilyen agresszivitást sem mutatott.
– Te megetted a felhőkarcoló tulajdonosát? – kérdezte tőle Martin.
A gorilla elkomolyodott, és fenyegetően emelte fel középső ujját. Majd további mozdulatokat tett. Martin teljesen összezavarodva fordult a többiekhez:
– Mi ez? Érti valaki?
– Jelbeszéd – szólalt meg egy magas, szikár alak.
Martin végignézett rajta.
– Te, egyes! Gyere ide, és fordíts nekem! Mit mutogat ez a nagy melák? Mit akar tőlünk? Valamint kérd meg, hogy álljon félre az útból azzal a nagy behemót testével, mert ki akarunk szállni innen! Sietünk dolgozni, ha nem látná!
John Nevermind, vagyis a gorilla, összevonta szemöldökét. Úgy tűnt, hogy érti az emberi beszédet. Immár haragosan nézett. Majd egyet gondolt, és keményet dobbantott.
A lift először csak megroggyant, immár másodjára. Majd elkezdett zuhanni. A munkatársak jajveszékelésbe kezdtek, néhányan sírtak, az egyik bepisilt, egy másik pedig szívrohamról ordibált, pedig semmi baja sem volt. Bár a felvonó acélszalagja elszakadt, és valóban zuhantak, valami mintha feltartóztatta volna őket az esésben. Lassan zuhantak. Senkinek sem szakadt le a mája, sem a lépe, a pánik erőteljesebb volt a tényleges helyzetnél. Miután kissé megnyugodtak, a szédülésnél senkinek sem volt nagyobb baja.
– Most már tényleg kérdezd meg tőle, hogy ki ő! És mi tompítja az esést? Gyorsabb, mintha simán ereszkednénk, de mégsem haltunk meg! Kérdezd már, egyes! – ordított Martin újra a jelbeszédet értő pályakezdőhöz.
– Tényleg John Nevermind a nevem, és én vagyok az összes céget magába foglaló konszern tulajdonosa, és egyben vezérigazgatója is – mutogatta a gorilla. Épp most teszteljük az új találmányomat, az elektromágneses zuhanásgátlót. Ugyanis feltaláló fizikus is vagyok.
– Ezt nem hiszem el, ez kész agyrém! Először a cipőm, és most meg ez! Meg fogunk halni? – kérdezte Martin.
– Igen – vigyorgott a gorilla.
– De hiszen akkor te is elpusztulsz! – vágott vissza az ötös cégvezető.
– A tudomány oltárán áldozzuk fel magunkat, mellesleg lehet, hogy én túlélem, nagyon erősek a csontjaim. De ti biztosan nem.
Martin a földre roskadt, és leguggolt a kijelző alá. Nem volt annyi lélekjelenléte, hogy kiszámolja, vajon mennyi van még hátra életéből.
– Egyes?
– Igen, uram?
– Rohadj meg.
– De most miért, uram? – kérdezte a pályakezdő.
– Jobb lett volna, ha nem is tolmácsolod ennek a kretén meláknak az agyrémét. Legalább lett volna reményünk, hogy biztonságosan földet érünk. Dögölj meg, egyes!
– Martin! Most már elegünk van belőled, te szarházi zsarnok! – kiáltotta egy másik egyes, majd egy ugrással Martin torkának esett. Talán meg is fojtotta volna, ha a gorilla nem teszi vállára hatalmas mancsát.
Martin nehezen kapkodott levegő után. Első gondolata az volt, hogy él, méghozzá a gorilla mentette meg. De mennyi időre? Talán már csak percek vannak hátra. Miután ziháló tüdeje kissé megnyugodott, behunyta szemét, és a múltra gondolt. Gyerekkorában sok szenvedésen ment keresztül, rengetegen becsmérelték, piszkálták, pedig akkoriban csak egy jólelkű kisfiú volt. Nem tudott visszavágni elleneinek, így még többet tanult, hogy eredményeivel tűnjön ki a tömegből. Emiatt viszont csak tovább nőtt az utálók tábora. Irigykedtek rá, és amint hibázott, lecsaptak, gúny űztek belőle, megszégyenítették. Martin egy idő után besokallt. Érezte, nem bír megfelelni mindenkinek, sőt, önmagának sem. Eszeveszett karrierista lett belőle. Gyors tempóban, könyökölve csörtetett előre a ranglétrán. Minél magasabb pozícióba került, annál önelégültebb és zsarnokoskodóbb lett. Ott rúgott bele az emberekbe, ahol csak tudott. Egyfolytában a visszavágás és a bosszú járt a fejében Teljesen kifordult személyisége miatt kevés barátja volt. Internetes társkeresőn ismerkedett meg nőkkel, akiknek egy darabig a régi jó oldalát mutatta, de csak amíg egészen nem csábította el őket. Ezután mérgezett lelke lassan a felszínre tört, és úgy dobta el őket, mint használt rongyot. Nem becsült és nem tisztelt senkit. Szüleivel nem tartotta a kapcsolatot, mivel őket is okolta rossz gyerekkora miatt. Egyszerűen nem tudott továbblépni. Mérhetetlen düh emésztette lelkét, melyen sokszor csak az alkohol öntudatlan mámora enyhített. Mikor már nem tudott gondolkozni, semmi sem fájt. Ilyen estéken luxus örömlányokat hívott a lakására és perverz dolgokat kért tőlük, csakis így tudta sajátos torz gyönyörét megélni. Egyedül Éva volt kivétel. Igen, őt igazán szerette. De nem volt vele sem türelmes, kapcsolatuk csak ideig-óráig tartott. Megbántotta, és eldobta magától.
Martin mély levegőt vett, nagyot sóhajtott, majd így szólt:
– Bocsánatot kérek mindenkitől. Mindenkitől, akit megbántottam életemben. Bárcsak újra kezdhetném.
A kollégák szájtátva és kerek szemekkel bámulták felettesüket, szóhoz sem jutottak. John Nevermind, a gorilla, Amerika legnagyobb céghálózatának vezérigazgatója, vihogva tapsikolt, és hevesen bólogatott. Hátsó zsebéből egy távirányítót vett elő, melyen megnyomott egy gombot. Majd teljesen emberi nyelven megszólalt:
– Szívből kívánok sok sikert hozzá. Ki vagy rúgva.
A lift megállt.
