Mindenki önmaga dönt arról, hogyan ápolja nemzeti öntudatát. Könnyű a dolguk azoknak, akik Magyarországon élnek, nehezebb azoknak, akik a tömbmagyarságban, valahol az anyaország határain kívül, legnehezebb viszont azoknak, akik távol az anyaországtól, távol a tömbmagyarságtól próbálnak boldogulni. Mint például a boszniai magyaroknak.
Már a 12. században éltek ebben a térségben magyarok, majd számuk az Osztrák–Magyar Monarchia alatt, amikor az első modern utak, vasútvonalak, bányák, fűrésztelepek és monumentális közigazgatási épületek építése mellett a modern adminisztráció is igazságszolgáltatás is kiépült, számuk több tízezerre duzzadt. Az 1914-es adatok szerint Bosznia-Hercegovina területén 30 000 magyar élt és dolgozott.
A Magyar Szó Egyesület egyik összejövetele
Majd jöttek a háborúk, a határmódosítások, és a boszniai magyarok száma folyamatosan csökkent. 1991-ben 893-an vallották magukat magyarnak, de a legutóbbi boszniai háború során is sokan elköltöztek innen.
Bosznia-Hercegovina törvénye 17 nemzeti kisebbséget ismer. E szerint nemzeti kisebbségnek számítanak az albánok, a montenegróiak, az olaszok, csehek, zsidók, macedónok, németek és a lengyelek, a romák és a románok, az oroszok, ukránok, ruszinok, szlovénok, szlovákok, törökök, és természetesen mi, magyarok. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint, amely 2013-ban volt, és a végső adatokat 2015-ben közölték, a nemzeti kisebbségek és az egyéb nemzetiségűek, akiknek nincs kisebbségi státusa, a 3 millió 500 ezer fős ország lakosságának mindössze 3,7 százalékát tette ki, ami összesen 130 ezer.
Érdekes feljegyezni Bosznia nyelvi összetételét. A népszámlálás szerint a lakosság 52,9 százaléka bosnyákul beszél, 30,8 százaléka szerbül, 14,5 százaléka horvátul és 1,8 százaléka más nyelveken, így magyarul is.
Tehát Boszniában a nemzeti kisebbségek és egyéb nemzetiségek száma 130 ezer, a nemzeti kisebbségek és egyéb nyelveket beszélők száma viszont 63 ezer. Ezek a számok is már elárulnak valamit.
Mielőtt Banja Lukára utaztam volna, ahol a boszniai magyarok egyik szervezete, a Magyar Szó működik, megpróbáltam megtudni, hány magyar él ma ebben az országban. Nem sikerült, hol ezret, ezerötszázat emlegetnek, hol ennél jóval kevesebbet. Népszámlálási adat erről nincs, mert mi, magyarok is itt csupán az egyéb (ostali) kategóriába tartozunk. Kénytelen voltam végül megállapítani, hogy kevesen vagyunk Bosznia-Hercegovinában. Nagyon kevesen.
IRÉN NAPONTA HASZNÁLJA ANYANYELVÉT
Banja Luka kaotikus város. Hatalmas a forgalom. Szándékosan nem kapcsolom be a GPS-t, és a járókelőktől kérdezem, hogy hol van a város nemzeti kisebbségek egyesületeinek épülete, ahol többek között a Magyar Szó Polgári Egyesület is székel. Nem tudják megmondani, végül egy rendőr igazít útba.
– A Lázár cár utcában van, áthajt a kishídon, a következő körforgalomnál jobbra fordul, és ott megtalálja.
Milivojević Irén, a Banja Luka-i Magyar Szó Polgári Egyesület elnök asszonya
Egy önkiszolgáló előtt leparkolok és felhívom Milivojević Irént, az egyesület elnökét. Jelzem, hogy megérkeztem. Elébem jön, hogy ne bolyongjak.
A parkolóval szemben, az utca túloldalán áll egy kétemeletes tömbház. Valamikor a hatvanas évek elején, vagy még korábban épülhetett. Ugyanilyeneket látni Újvidéken, de Kishegyesen, Topolyán és szinte minden vajdasági városban, sőt faluban is. Alagsorában, egy kávézó mögé van szorítva a boszniai Szerb Köztársaság nemzeti kisebbségeinek Banja Luka-i székhelye. A bejárat felett, de bent is, egy nagy előcsarnok falán zászlók rajzai jelzik, hogy mely kisebbségek otthona ez. Persze, hogy a magyar zászlót látom meg először. És az ukrán zászlót. Az oroszt hiába keresem, nincsen, de itt van a montenegrói, a cseh, olasz, zsidó, macedón, német, lengyel, szlovák, szlovén és a kocsikerekes kék-zöld roma is. A csarnokból, ahol egy hatalmas asztal van, székekkel, a falon pedig fényképkiállítás olaszországi fotókkal, néhány ajtó nyílik. Ott vannak az irodák. Az egyikben egy hölgy dolgozik, ő a székhely hivatalnoka, mindenese. Irén a csarnok nagy asztalához ültet, majd egy pillanatra eltűnik az egyik ajtó mögött, ahonnan kis idő múlva néhány nyomtatvánnyal tér vissza.
Folyóiratukra, az Új Dobosra büszkék a boszniai magyarok, ugyanis a többi nemzeti kisebbségnek nincs folyóirata, csupán időnként megjelenő közlönyt adnak ki
– Ezek a boszniai magyarok újságai – teszi le elébem – Az Új Dobos kétnyelvű folyóiratunk évente egyszer jelenik meg. Ebben beszámolunk mindazokról az eseményekről, amelyek fontosak voltak számunkra, és a szarajevói Magyar Polgári Egyesület, a HUM számára, ugyanis közös kiadványról van szó. Az első száma 2006 decemberében jelent meg, és 2007 márciusában Szarajevóban, a szabadságharc évfordulóján mutattuk be. Az Új Dobost megelőzte a Dobos, amely 2005 januárjában jelent meg először, a HUM gondozásában, és 2006 májusáig nyolc számot sikerült kiadni. Közösségünk támogatások nélkül nem tudná finanszírozni ezt a folyóiratot, mint ahogy nem tudná a rendezvényeinket sem. Magyarországi támogatásokat kapunk, de támogat bennünket a boszniai Szerb Köztársaság oktatásügyi és művelődési minisztériuma, a Banja Luka-i önkormányzat, továbbá különböző civil szervezetek is.
Az Új Dobos legújabb száma tavaly decemberben jelent meg
Ön hogyan került ide? Mióta él Boszniában?
– Ezerkilencszázhetvenhárom óta. Muzslyai születésű vagyok, de Becskereken éltünk. Leánykori nevem Kovács. Ide jöttem férjhez. Sajnos a férjem nemrég meghalt, de én itt maradok. Itt a házunk, a család, a gyerekek. Becskerekhez már nem köt semmi, csak az emlékek. A szüleim meghaltak, a rokonok mind elköltöztek onnan, legtöbbjük Magyarországra. Még csak a bátyám él, időnként meglátogatom. Vegyész vagyok, a sörgyárban dolgoztam mérnökként 35 évig. Onnan mentem nyugdíjba. Lehet, hogy még maradtam is volna, de megjelent egy pályázat, amelyben a boszniai Szerb Köztársaság magyar nyelvű bírósági tolmácsot keresett, megpályáztam és lehetőséget kaptam arra, hogy dolgozhassak. A pályázati bizottságban volt egy újvidéki tanár is. Bírósági tolmács vagyok, az egyetlen a Szerb Köztársaságban, aki magyarul tud, így mindent, amit le kell fordítani, nekem adják, ha magyarországi vendég érkezik, segítek a kommunikációban. E mellett vezetem az egyesületet. Mindennek köszönhetően naponta használom a magyar nyelvet, és örülök annak, hogy így alakult a sorsom.
A Banja Luka-i és a szarajevói magyarok évente egyszer közös találkozót szerveznek
VISSZAFORDÍTHATATLAN FOLYAMAT
Irén valóban szépen beszél magyarul. Több mint egyórás beszélgetésünk során egyetlenegy szerb szavat sem ejtett ki, egyetlenegyszer sem kereste a szót, a magyar kifejezést.
Minden itt élő magyar ilyen jól beszéli az anyanyelvét?
– Sajnos nem. Az idősebbek, akik még ápolták nyelvüket, törődtek magyarságukkal, elhaltak. A fiatalabbak már ezzel kevésbé törődnek, a legfiatalabbak pedig még kevésbé. A Vajdaságból és a Drávaszögből élnek itt magyarok, tartják az otthoniakkal a kapcsolatot, de ez nem elég. Eljárogatnak az egyesület rendezvényeire is, a mintegy 70 magyarból 20-25 aktív, de közülük is többen törve beszélik anyanyelvüket. Akik még tudnak, írnak a folyóiratunkba, de van, aki szerbül írja meg a szövegét. Ezt lefordítjuk, mert két nyelven jelenik meg az Új Dobos. Nekem van egy fiam és egy lányom. A fiam három éve Németországban él és dolgozik, a lányom itt él, a Banja Luka-i kórházban van állása. Két unokám van a lányomtól, Mária és Pál. Magyar nevük van, amit nem mondhatok el a többi magyar származású gyerekről. Unokáim még gyengén ugyan, de tudnak magyarul. Mások nem. Otthon nem beszélnek magyarul, de arra sincs lehetőségük, hogy bárhol tanulják anyanyelvüket. Nagyon sokat segített rajtunk a magyarországi Petőfi Sándor Program, de már két éve ez sincs a koronajárvány miatt. Legutóbb Fekete Tamás volt minálunk Feketicsről. A program keretében nyelvtanfolyamok is voltak, amelyeken 20-30-an is jelen voltak, még szerbek is. Ők többnyire a magyar állampolgárság megszerzése miatt tanultak magyarul, de volt közöttük mindig olyan is, aki kihívásnak tartotta nyelvünk elsajátítását.
Itt, az egyesület helyiségeiben gyakran találkoznak, vagy van a városban más hely is, ahol összejönnek?
– Havonta egyszer, csütörtökönként találkozunk itt, máshol nem. Tartjuk ugyan a kapcsolatot egymással, van Viber-csoportunk is, de ez minden. Úgy látom, hogy nincs igényük az embereknek arra, hogy törődjönek anyanyelvükkel, kultúrájukkal. Évente egyszer tartjuk a nemzeti kisebbségek szemléjét, amelyre vajdasági egyesületeket is meghívunk Becséről, Becskerekről, Muzslyáról. Mondják is a szerb ismerőseim, hogy amikor a magyarok jönnek ezekre a rendezvényekre, mindig vidám a hangulat. Minket nemigen hívnak Vajdaságba, és nem is szervezünk kirándulásokat oda. Amióta elnök vagyok, egyszer voltunk Szabadkán. Nem tudom, hogy meddig tudunk még ellenállni az asszimilációnak, meddig létezik még a szervezetünk. Hasonló helyzetben van a szarajevói egyesület is. Az itt élő többi nemzeti kisebbség már teljesen beolvadt, már szinte senki sem beszéli anyanyelvét, nekik ilyen folyóiratuk sincs, időnként adnak ki egy-egy közlönyt. Azon fáradozok még néhány szorgalmas társammal, hogy minél később kerüljünk mi, magyarok is ebbe a helyzetbe.
A bosznai Szerb Köztársaságban a kisebbségeknek egy közös székhelye van. A magyarok egyesülete is itt kapott helyet. Felvételünkön Milivojević Irén, Buzás Márta, az Új Dobos folyóirat lektora és Buzás Mihály, a kiadvány műszaki szerkesztője. A Buzás házaspár mellett még egy újvidéki kollégánk segít a folyóirat megjelenésében. Bordás Győző író a szerkesztői teendőket látja el
Vegyes érzelmekkel köszönök el Iréntől. Sok sikert és kitartást kívánok neki, azt, hogy még sokáig éljen a Magyar Szó Boszniában, ugyanakkor látom, tudom, hogy mi lesz a sorsa a magyar szónak. Azt hiszem, a folyamat visszafordíthatatlan.
Itt, szűkebb pátriánkban még nem sújtott le ránk olyan mértékben az asszimiláció, mint a boszniai magyarokra. Számunkra, gyerekeink, unokáink számára még van remény.
De vajon meddig?
