Volt, aki azt mondta, hogy az öreg Demeter megjárta az orosz frontot is. Ki tudja? Amikor itt voltam kezdő pincér, mert itt voltam, hiszen ez a lelakatolt épület bizony kocsma volt. Mit kocsma? Igazi kisvendéglő, a vénember ráncai már mélyebb barázdákat vájtak az arcába, mint a traktor kereke az esőtől szétázott földúton. Táskás szemei alá lila erek rajzoltak színt, és körmei olyan karmokká keményedtek húsos ujjaiban, mint a vércséknek, ha nyúlra támadnak, hallottam a férfi szavait. A férfiét, aki „A szomszéd vagyok, nevem Janicsek!” kiáltással állt mellém pár perccel korábban, és harsány nevetéssel biztatott, ha ezt az ingatlant megvenném, a történelem egy darabját venném ám meg. Ha pedig fel is újítanám, az egész utca áldaná a nevemet. Mert nem csak a téglákat őrizném meg, hanem a téglák között – és ekkor vaskos ujjait a fal rései közé nyomta – régen élt szegediek emlékét is.
És már be is tuszkolt a múltba, tucatnyi történetet mesélt részeg tivornyákról, kocsma előtt zokogó, de leginkább káromkodó asszonyokról, olyan pacalpörköltes vacsorákról, amikor minden vendég ájulásig ette magát. Nem felejtette ki a Jugóból jött aranyifjak szombat esti látogatásait sem. Szabadkáról, Zentáról, Kikindáról, meg még ki tudja honnan érkeztek magyarok is, szerbek is – mutatott a déli határ felé, mintha az itt lenne az utca sarkán – magyarba mulatni. Merthogy, mint mondták, sehol nem lehet úgy táncolni kevés pénzért az asztal tetején, mint ebben a városban.
Mesélt történeteket verekedésekkor tört poharakról is, de azokat már elharapta a felénél, negyedénél, hogy befejezhesse az öreg Demeterét, aki, lehetett bármilyen vén is, mocskos is, nyugodtan ülhetett a Tulipánban, ihatta fröccsös borát, törölgethette bajszáról a sörhabot, marhatta gyomrát a szilvapálinka is, hisz az öreg Demeter olyan mindenivós fajtájú volt, akárcsak a város piacán árut kínáló, földszagú magyar parasztemberek.
– Hogy az öreg Demeter is kaszával a vállán ballagott aratáskor, nyári hajnalon a kivégzésre ítélt búzatáblák felé? Azt csak hiszik. Iparosember fiaként bújt ki az anyjából a világba, tanult asszony ringatta a bölcsőjét, szép jövőt is jósoltak neki. De amikor az öreg Demeter háborúba vonult, és haláltól rettegve menekült a szovjet elől, puskáját elhajítva – „Megadom magam!” – emelte az ég felé mindkét kezét, a családját egy bomba temette közös sírba.
– A vasútállomásnak szánták, de a házunkat találták…
Amikor ezt mesélte az öreg a Tulipánban, lehajtotta a fejét minden korhely, ujjuk a poharat pöckölte, cigarettájuk hamuja megsavanyodott a sör habjában. És nem kérte senki, hogy ugyan már, öreg, inkább arról mesélj, hogy lested az ellenséget távoli frontok hidegében, hogyan gyógyították a fagyott füledet friss hóval az asszonyok, és mikor meleg gyulladt a melledben, hogyan döntötted a szerelemre vágyó szép Mását nagypaplanos, ukrán ágyába, hogy kiszakadjon lelkedből a háború. Mert az öreg Demeter, aki, el ne felejtsem, akkora volt csupán, hogy sámlira kellett állnia, hogy benézhessen az ágy alá, bizony ilyen szép meséket is tudott a világról, és úgy ismerte a történelmet, hogy tán Napóleon sem különben. S miért épp a franciák császárát említem? Mert az öreg Demeter azt a korzikait fenemód nagyra tartotta. Megforgatta a világot, pedig akkora volt csupán, mint a mákszem – erősítgette bólogatással tudományát, ha egy maszatos melós újra meg újra rákérdezett – ki is az a Bonaparte? És elmondta kéretlenül is – angolok ármánya ölte meg Napóleont, ciánt tettek poharába, mert még Szent Ilonán is féltek, mit féltek – rettegtek tőle, magyarázta, mi meg úgy láttuk, de tényleg: az öreg Demeter fején pihen Napóleon francia trikoloros, furcsa szabású kalapja.
– De azon az estén az öreg Demeter nem mesélt. Csak meghúzódott a fal mellett, és hallgatta, hogyan szidja egy munkanélküli a kormányt, miért nem kel az alma a piacon, és ki hágta meg a Keresztes tanító úr feleségét a szüreti bálban. Néha persze pislantott is, kuncogott is, ahogy az már öregemberektől joggal elvárható, de inkább csak emlékeibe bújt. Gondolom, együtt szaladgált bombával legyilkolt Misi fiával a városszéli réten, csókot nyomott felesége, Juli asszony piros arcára, menetelt századával az ukrán dombokon. Talán felidézte, hogy lefasisztázta egy kommunistává vedlett nyilas szakaszvezető az igazoló bizottságban, hogyan lett Sztálinváros építkezésein betanított munkás, hányszor verték el, amikor kiderült egy szakadt fényképről, bizony ő is cibálta Homokhegyen az orosz emlékmű vörös csillagát azon az októberen, hogyan tűrte rendőrök pofonját, munkásszálló savanyú bűzét, udvari lakás káposztaszagú illatát, de leginkább a szegénységet, ami két marékkal kapaszkodott rongyaiba.
No, akkor Vajdás Imre, a hentes igencsak megsajnálta az öreg Demetert, és vitt neki egy pohár bort a sarki asztalhoz.
– Igyon, tata, megérdemli, kurva egy szar élete volt magának – bökte meg az öreg Demeter vállát, de az bizony meg sem moccant. Vajdás Imre meg totyogott, mint a tojógalamb, kezében himbálózott a homoki fehér, cigarettája lankadó hamut növesztett. Hé, nem hallja, tata? – nyafogott akkor már a Vajdás Imre, meg is bökte még egyszer a szakadt zubbonyt, és egy Istenért sem hitte el a csapos Józsinak, hogy ez bizony meghalt. Ki is van mán hűlve – tárta szét a karját Józsi, és már vitte is az ablaknál ülőkhöz a három nagyfröccsöt, két fél Vilmos-körte-pálinkával.
Fotó: Bátyi Zoltán
Vajdás meg indult a telefonhoz – Mentőket, vagy valami frászt csak hívni kéne, nem gondoljátok? – de Székes Lajos, a kocsmagazda kiüvöltötte a lelkét, hogy itten nem lesz semmilyen kurva telefonálgatás. Merthogy itten neki ne haljon meg senki. Hogy aztán jegyzőkönyvezzenek, meg jöjjenek a fertőtlenítők? Meg egyébként is, hogy a büdös francba nyúlhat pont most ki ez az öreg Demeter, amikor kibírta azt a kurva orosz frontot, meg kibírta ’56-ot, meg kibírt ez a vén rongy mindent, hát akkor miért nem ment legalább hazáig, hiszen háza is van, ágya is van.
A népek hallgatták Székes Lajost, ujjuk között forgott a pohár, cigarettájuk hamuja savanyodott a sörhabon, lábuk, idegtől rángatózva dobolt az asztal alatt. Csak éppen szájuk nem szólt semmit, szemük nem nézett semmit, arcuk elolvadt a koszos lámpa szórta fényben. Az öreg Demeter pedig szép lassan, bakancsos csoszogással indult el a felhők fölé, és én láttam, higgye el, hogy láttam, még vissza is intett, amikor bekanyarodott a templomtorony mellett. Kezében ott fityegett egy aktatáska, aktatáskában a zsírpapírba bújt szalonna, a szalonna mellett kartontárca, kartontárcában a gyerekének a képe. Labdával játszó, kopaszra nyírt fiúcska, orra hegyén szeplővel.
– De az én kocsmámban akkor se dögöljön meg senki… – vinnyogott Székes Lajos –, húzzátok ki a kocsma elé, húzzátok el a sarokig, neki már úgyis mindegy, és utána ihattok ingyen hajnalig – szaladgált a fejében Székes Lajos rémült szeme.
De senki nem nyúlt az öreg Demeterhez. És senki nem nyúlt a borához. Terhétől szabadulva nyikorgott az összes szék, nyolc férfi indult egyszerre lehajtott fejjel a kijárat felé. De hogy melyikük fordult meg, és csapott ököllel Székes Lajos arcába, és melyik rugdosta el a pultig, az akkor sem derült ki, amikor kiért a városból a mentőt kísérő rendőrkocsi, és nem derült ki soha – dörzsölgette öklét furcsán torzuló mosollyal Janicsek.
És percekig bámultuk szótlanul a rozsdás lakatot.
Nyitókép: Bátyi Zoltán
