Ha van ideje, mesélek én magának egy szép történetet – mosolygott rám az asszony. Szemében téli napfény csillogott, arca kipirult a teraszt söprő, széllel érkező hidegtől, és a szavak olyan kereken gurultak ki a száján, mint piros almák a púposra pakolt fonott kosárból.
Történet? Az bizony szép dolog – lestem órámra, és riportra küldött újságíróként (téma: idősek otthona) azon agyaltam, hány perces is lehet egy csillogó szemű asszony meséje, és a távoli kis templom halkan csendülő harangszavára figyeltem. Dél van hát, gáztűzhelyeken forralják a levest, bisztrókonyhában bámul ki a kukta párás üveglap mögül, és csorgatják már a szaftot a tejfölös krumplifőzelékre – kordult a gyomrom. De az asszony ilyen hangokra nem figyelt. Öregemberről mesélt, bizonyos Péter bácsiról, akit egyébként nem is Péternek hívtak, de legyen a neve inkább titok – kacsintott rám az asszony, mint aki már legalább tíz tél óta a cimborám.
– És ez a Péter – szokott le hirtelen az asszony a kacsintgatásról – talán el sem hiszi nekem, úgy élt ötvenéves koráig, mint a tisztességes emberek. Munkába járt, gyereket nevelt, felesége elé rakta minden harmadikán a fizetését, tévében nézte a táncos lányokat meg a focimeccset, és vasárnap csak egy sört ivott meg a paprikás csirke után. Aztán egy délután, amikor a szomszéd épp a feleségét pofozta, két kölykük sírása hasította szét a panelt, és Péter még nem feledte, hogy a főnöke azon a héten már harmadszor nevezte vén marhának, az asszony Péter elé állt.
– Ezeket kéne még a héten befizetni, de egy vasunk sincs – folyt a könny a szeméből.
A düh és nem a szomorúság könnyei. És csekkeket dobott az asztalra, áram, közös költség, talán még két szippantás levegő áráról is érkezett felszólítás, mondta az asszony. Péter meg fogta magát, lakáskulcsait letette a konyhaasztalra, egy papírra meg csak annyit írt, „Elmentem, ne várjatok!”. És kisétált a panelházból a panelutcára, kis táskába pakolva az iratait, talán két gyűrt inget, egy vastagabb pulóvert, százszor mosott munkástrikót, használt szappant. Ja, és az apjától örökölt borotvát vitte még magával.
– Úgy mesélik – dörzsölte meg orrát az asszony –, hogy utána már csak vasútállomásokon látták, meg a Tisza mellett futó töltéseken. Ha meg ráborult az este, panelházak tetőtéri átjáróiban, vagy éppen üresen álló ház pincéjében vackolt magának ágyat, és szakadozott újságokból olvasott. Tavasztól a világot járta, olyan városok főterén leste, miként gyomlálják a virágokat borostás képű, borszagú munkások, amiknek korábban a nevét se hallotta. Nyáron kukában talált szandáljában ballagott a vízpartra, kubikgödrök zavaros vizében mosta ki foszlott ingét, és ollóval vágta rövidre a vászonnadrágját. Azt mondták rá, megbolondult. Rendőrök kérdezték tőle: hát maga, bátyám, meg miért csavarog? De ez a Péter csak mosolygott, és ivócimboráknak mesélte – ő bizony megtalálta a boldogságot.
– Képzelje, ilyeneket mondott – nézett mélyen a szemembe az asszony, mint aki azt lesi, van-e már kedvem elszörnyülködni. Majd elárulta: ez a Péter éppen tizenöt esztendeig járta a világot, amikorra elfáradt minden izma, csontjába beköltözött a reuma, a bőre húsáig szakadozott és a szíve se melegítette már annyira, hogy kibírja a december hidegét. Hajléktalanokat segítő szociális munkások találtak rá egy bokor tövében. Már majdnem kihűlt, lábának három ujja is lefagyott, melle meg zihált, mint a haldokló tüdőbajosoknak. A szociálisok örültek, hogy még időben érkeztek, és lám, most meg tudnak menteni egy embert. Mentőautóba rakták Pétert, a kórházban lefürdették, frissen mosott takarót borítottak rá, aztán amikor megint olyan formája lett ennek a Péternek, mint tisztességes embereknek szokás, beutalták egy idősek otthonába. Meleg lesz ott az étel minden délben, meséket hallgathat, az ápolónők megoldják minden gondját, és karácsonykor a szeretetszolgálattól maga is kap ám majd csomagot – mondták el Péternek, akinek a mosolyából titkokat olvastak ki, de hálát, no, azt nem. És egy fiatal, szőke bajszú orvoska meg csak ámuldozott: ennek a Péter bácsinak még most is olyan erővel ver a szíve, hogy súlyt is emelhetne.
És képzelje: ez a Péter a meleg otthonban csak ült egy széken, nézett maga elé, kettőt ha kanalazott a levesből, egyet se szólt ágyszomszédjához. Ha meg kinyitották az ablakot, hadd jöjjék már a friss levegő, a fal felé fordult.
– Péter bácsi, hát nevessen már, a jóistenit magának, utcának mocskából szedték ki, most meg paplanos az ágya – mosolyogtak rá az ápolónők, de a vén csavargó csak borostáját markolászta. Majd egyszer beült az öregemberek közé, ebéd utáni sziesztában, és azt kérdezte: aztán maguk látták-e már, hogy lélegzik a folyó, amikor november utolsó napján megérkezik a fagy? Beszélgettek-e madárral töltés melletti erdő sűrűjében? És figyelték-e azt, hogyan lopja be a kezét városi park padján a fiú a lány szoknyája alá, szerelemről suttogva meleg szavakat?
Az öregek csak nevettek – Ejnye, Péter, tán kórság támadta, hogy ilyen malacságokat mond nekünk? – és azt kérdezték: mi lesz vacsorára? Péter meg másnap újra mesélt távoli csodákról, határon túli városokról, ahol sokkal többet tudott összekoldulni, ha vitt magával kutyát, merthogy ott nagyon szeretik ám az állatokat. Azt ugyan nem nagyon hitték el neki, hogy Európa legalább húsz országában aludt a szabad ég alatt, de asszonynak, férfinak könnyesen csillogott a szeme, amikor Péter elmondta, az angol királynő is integetett neki, amikor kilovagolt a kastélyából.
– Mégis melyikből? Mert több kastélya van neki, mint ahány foga magának, Péter bátyám – telt meg nevetéssel az otthon ebédlője, mint ahogy jó két hétig, minden ebéd utáni Péter bácsis mesedélutánon. Vagy három hét is volt az? – mélázott el az asszony, de egy szót sem szólt, amíg nem érezte meg, hogy mindkettőnk hátát túl erősen nyomja már a csend.
– Tavaszt köszöntő ünnepre készültek, amikor Péter tolókocsit kért, merthogy a lába akkor már nem mozdult magától, és kiguríttatta magát az öregek otthonának nagy teraszára.
– Nézegetem, megjöttek-e már a madarak, és elszívom az utolsó, a legutolsó cigarettámat – szólt hátra egy gondozónak. Az meg csak vigyorgott, hogy ugyan már, Péter bátyám, milyen legutolsót? Egészségesebb maga, mint a vastag izmú atléták, erősebb, mint kopaszra nyírt, szekrényhátú kidobó legények a diszkók előtt, mondta, és becsukta az öreg mögött az ajtót. Húsz percre talán. Aztán egyszer a gondozó úgy gondolta: elég volt már Péternek a levegőből, de leginkább elég a tüdőt meg szájat maró cigarettából, kiballagott érte. Kezét az öreg vállára tette, vékony húsát, madárcsontját lassan rázogatta, haját előrebukott homlokáról a feje búbjára simogatta. Amikor pedig a szőke bajszú orvoska kikiabált: mi baj ott, hé, mi baj van? – csak intett az ápoló legény: nyugalom, Doki. Csönd van itten, semmi más, és vastag a békesség.
Péter haláláról tíz perc múlva persze már mindenki tudott. Mégis azt mondták: csak pihen az öreg, ne zavarja senki. Vagy talán a madarakkal beszélget? – kérdezte ágyszomszédja, és nagy tenyerével befogta a fülét, nehogy meghallja, már a halottas kocsit hívják.
– Így volt bizony, nekem legalábbis ezt mesélték – mondta az asszony, és elköszönt. A kert végébe sietett, egy „Belépés csak személyzetnek!” táblás, sárgára festett pavilon ajtajához. Mint minden nap, fél órával a templomi harangkongás után, amikor ebédhez szólítják az öregek otthonának lassan csoszogó lakóit.
Nyitókép: Pixabay
