Maradandót alkotni (a) közösségben

A Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi Sándor Programja keretében kultúrmissziót teljesítő ösztöndíjasok közül Vaskeba Hajnalka a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely–Magyar Művelődési Egyesületben találta meg ,,otthonát” Lőcsei Ilona mentorálása alatt. A történelemtanár végzettségű fiatal immár második alkalommal pályázta meg és nyerte el a lehetőséget. Ezzel nagy örömet okozott a helyieknek is, akik pedig visszavárták őt a dél-bánsági településekre. Ösztöndíjas és mentor egyaránt tettre kész. Sokatmondó a velük való lendületes beszélgetés.
Mivel Hajnalka második alkalommal teljesít szolgálatot a térségben, folyamatában érzékelheti és értékelheti az elvégzendő munka jellegét. Mit tudtak eddig tenni, és milyen közös feladatok várnak még önökre?

Vaskeba Hajnalka: Az előző évben is itt voltam ösztöndíjasként, tehát vannak tapasztalataim. Amikor most idejöttem, már nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok és milyenek a körülmények. Nem csupán Hertelendyfalva tartozik a területemhez, hanem Pancsova, Kevevára és Sándoregyháza is. Ezekre a településekre is kijárok, anyanyelvápoló foglalkozásokat tartok. Tulajdonképpen mindez nem teljesen a nyelvhasználatról, gyakorlásról szól, mert ugye anyanyelvet úgy lehet ápolni, ha tudottak az adott nyelv alapjai, ezeknek a gyerekeknek a többsége azonban nem beszél magyarul. Ilyen esetekben inkább a hagyományok ápolását, a kultúra megismertetését szoktam előtérbe helyezni. Kézműves foglalkozások, karácsonyi dalok, mondókák, gyerekjátékok tanulása mind kicsi, ám jelentős lépések lehetnek az identitás megőrzése szempontjából. Nyelvet tanítani az alapoktól nyilván nem az én szakterületem, de azért vezetem ezeket a foglalkozásokat, mert azt tapasztalom, hogy erre van igény, nem beszélve arról, hogy pedagógusként mindez a szívügyem is.

Emellett mind a négy településen szerveződnek rendezvények, azokhoz különféleképpen kapcsolódom. Akár egy-egy szavalattal, külön műsort szerkesztve, a meghívót elkészítve stb. Az is nagyon fontos, ha csak fényképeket készítek. Egyrészt a dokumentálás, a sajtó, de a különböző elszámolások készítése szempontjából is. A fotóknak és a híreknek nagy erejük van, egyébként is hiányt szenvednek errefelé a tudósítókból, én meg értelemszerűen jelen vagyok a rendezvényeken, szóval adja magát és testreszabott a feladat.
 

Lőcsei Ilona: A program, amit most neki is előreláttunk, eddig is megvolt, működött, csak hát nagyon kevesen vagyunk, minden ember számít, így az ő munkája is. Az eddigi ösztöndíjasok különböző szakmában voltak, de azt mondhatom, mindenki maradandót alkotott a közösségünkben.

Az előző évekből olyan esetről is beszámolhatunk, hogy az ösztöndíjas kezdeményezésére helyeződött vissza egy-egy tevékenység a közösségi palettára. Így Nyitrai Marianna népdalénekesi irányultságú ösztöndíjasnak köszönhetően kezdte újból Kemény Mária az éneklést, és ebből született meg a Pántlika énekcsoport. Ugyancsak a Tájház megvétele is a Petőfi-ösztöndíjas ösztönzésére került megvásárlásra, neki köszönhetik a sándoregyháziak, hogy van közösségi terük.

Vaskeba Hajnalka történész, valóban nagyon sokat tud segíteni a szervezésben, műsorok összeállításában. Legutóbb például az ‘56- os forradalomra emlékeztünk egy tartalmas rendezvénnyel, amelyen bemutatta nekünk, az erre az időszakra vonatkozó kárpátaljai eseményeket, melyek számunkra teljesen idegenek, ismeretlenek és mondhatom, a közönség hálásan fogadta az előadást, filmvetítést.

Az is sokat jelent számunkra, hogy Hajnalka az egyesület ilyen és ehhez hasonló célokra kialakított lakrészében él. Tehát fizikailag folyamatosan jelen van az épületben, így most, a munkálatok során is rendkívül hasznos, hogy van, aki ügyel, figyel mindenre a székház körül.

Beteljesülni látszanak az elvárások a Petőfi-programmal kapcsolatban?

L.I.: Egyáltalán nincsenek elvárásaink. Nagyra értékeljük és hálásak vagyunk érte, hogy minden téren számíthatunk Vaskeba Hajnalka segítségére.

V.H.: Számomra rengeteget adott a Petőfi-program. Egyrészt azért, mert az előtte lévő időszakban Németországban önkénteskedtem, fogyatékkal élők iskolájában. Másfél évig éltem ott, és nagyon elhatárolódtam a magyar gyökerektől, voltak magyar kapcsolataim, honfitársak, akikkel érintkeztem, de a mindennapok szintjén keveset, egy teljes mértékben német közegben éltem. Tehát hiányzott, szerettem volna újra az anyanyelvi környezetben lenni, hogy ne jelentsen kihívást elmenni egy magyar szentmisére, bármilyen kulturális eseményre. Ekkor, a hazatérésemet követően pályáztam a programra. Igazából rengeteg tapasztalatot adott, azt is össze tudtam hasonlítani, hogy mi otthon Kárpátalján a tömbmagyarságban, hogyan éljük meg az adott dolgokat, ahhoz képest hogyan van a vajdasági szórványban, például Hertelendyfaván. Mennyire érdekes az, hogy itt még székely nyelvjárásban beszélnek és pár kilométerrel arrébb már ö-betűs nyelvjárásban…

Vajdaságban a népek egymás mellett való élésének a jó tapasztalatára kellett rácsodálkoznom. Ukrajnában tudvalevően van a többség részéről egy nagyon erős politikai ellenirányulás a kisebbségek felé is… Ezzel szemben itt nagyon gyümölcsöző, burjánzó átjárások, együttműködések alakultak ki a nemzetek, nemzetiségek tagjai között. A vendégfogadás, a vendégszeretet pedig egy különösen kiemelt erénye ennek a vidéknek. Nálunk, Kárpátalján is van gyakorlata, ám ahogyan otthon, úgy itt sem olyan magas az életszínvonal, nem jóléti társadalomban élnek és sokat dolgoznak az emberek, nagyonnagyon vendégszeretők, semmit nem sajnálnak, a kevésből is adnak jó szívvel.

Ezek szerint szinte otthon érzi magát. Milyen gyakran látogat haza, illetve milyen további tervei vannak az ,,itt” és az ,,ott” fogalomkörén belül?

V.H.: A kilenc hónap alatt tizenöt nap szabadság jár minden ösztöndíjasnak. Az is nagyon fontos, hogy mindkét ország munkaszüneti napjai ránk is vonatkoznak.

Tavaly összesen két alkalommal voltam otthon, egyszer karácsonykor, egyszer húsvétkor. Az otthonlét sem a klasszikus értelemben gondolandó, hiszen esetemben tulajdonképpen a családdal való együttlétet jelentette. Van egy öcsém, aki Győrben él és tanul jelenleg, és most ugye a kárpátaljai sorkatonaság miatt, vagyis hogy minden 18 és 60 év közötti férfi köteles bevonulni, úgy szoktuk a családi eseményeket, ünnepeket megoldani, hogy én Szerbiából elmegyek hozzá Magyarországra, szüleim pedig Beregszászból érkeznek, és ott nála van együtt a család.

A tavalyi ösztöndíjas időszak alatt a kárpátaljai otthonomban egyszer sem voltam. Ott folyamatos áramkimaradásokkal kellett számolni, és tartottam tőle, hogy a téli hónapokat ott töltsem. Viszont nyáron, amikor véget ért a program, akkor három hónapot otthon voltam. Az nagy feltöltődést és kikapcsolódást jelentett számomra. Segített abban, hogy újabb lendülettel tudjak a mostani munkához fogni.

Amikor véget ért az előző küldetésem, már tudtam, hogy jelentkezem majd újabb turnusra. Mindez azért is volt így, mert az itteni közösségek nagyon biztattak arra, hogy újból jelentkezzem. Tehát volt egy visszaváró erő.

Nem olyan tevékenységről van szó, amit nyolc órában végez az ember, gyakorlatilag a napok minden részében tettre késznek kell lenni. Ösztöndíjasként a személyiségemmel dolgozom, rugalmasságot és alkalmazkodást gyakorlok. A programok is folyamatosan változhatnak, az időbeosztás attól válik függővé, hogy éppen hol tartunk az adott feladat elvégzésében. Például a december egy nagyon aktív, látványos időszak. A karácsonyi ünnepkör maga után vonja a kézműves foglalkozások, az ünnepi műsorok szerveződését.

Januárban viszont inkább a háttérmunkára tudunk koncentrálni, akkor segédkezünk a különböző pályázatok adminisztrációja körül.

Igazából minden egyes hónapnak, hétnek más a varázsa, más módon kell felépíteni munkaterv szempontjából.

Mindenesetre ami a jövőre vonatkozó terveket illeti, sokszor attól is függ, hogy mivel szembesül az ember, amikor letelt a kilenc hónap. Ugyanis akkor mutatkozik meg, hogy mire is volt tulajdonképpen elégséges idő. Ha azt látom, hogy nincsen érdeklődés, új emberre vágynak és más szemléletre, perspektívára, akkor nem én vagyok az az ember, aki ráerőszakolja magát a közösségre. Ám ha úgy mutatkozik a helyzet, hogy vannak még kiaknázatlan területek, akkor lehet, hogy újból megpályázom az ösztöndíjat.

Természetesen mindez kitartást igényel, sok időbe telik, mikorra minden igyekezet kiforr. Például a helyi tánccsoporttal is fél éven át gyakoroltunk, mire színpadra álltunk. Ezért is lenne fontos a folytonosság, szeretném a munka eredményét látni, hiszen egy ember számára jelzésértékű, amikor szembesül a munkája értelmével, szemmel látható értékével.