Az eső már harmadik napja nem hagyta abba, csak néha csitult egy kicsit. Gergő az ablakban állt és szentségelt, mert ilyen mocskos-sáros időben nem tudott kimenni a határba. A traktor egy féltető alatt állt, még sátorlapokkal meg ócska rongyokkal is letakarta, hogy védje. Kocsmáros Jani azt mondta a bolt előtt, hogy tud adni fóliát, mert idén már nem foglalkozik a sátrakkal, elhozhatja délután. Persze, lerendezi, nincs cukorból. Egy ócska katonai sátorlapból eszkábált magának évekkel ezelőtt olyan esőkabátfélét, bevált. Meg hozzá a zöld gumicsizma, kopott ugyan, de a fenét se érdekli, jó az ide falura, nem divatbemutató – dörmögte csak úgy magának.
Egyedül élt, apja négy éve halt meg váratlanul, anyja rá fél évvel.
– Most már együtt vannak az égben – ezt mondta a pap a temetésen, őt meg elfogta egy olyan mérhetetlen dühös bánat, hogy a szertartás végét alig bírta kivárni. Aznap este berúgott úgy, hogy két napig alig tudott magáról. A régi istállóban aludta ki a mámort, az ünnepi ruháját el kellett égetnie, olyan állapotba került.
Nem akart a múltra gondolni, beszélgetni meg ugyan kivel? Csak úgy ideköltöztek egyik napról a másikra egy pusztuló kis házba, olyan megvehetős árért adták. Évekig érezte a falusiak sanda-firtató pillantásait, apja meg csak rálegyintett. Mindig azt mondta, ha látják, hogy rendes emberek, elfogadják őket, hogy honnan jöttek, lényegtelen. Vitázni, megkérdőjelezni a családfő szavát?
Erre elmosolyodott. Anyja meg szépen dalolt, elvolt otthon, nem vágyott sehova, a szülei kitagadták, amikor igent mondott a férfinek, és követte. Hárman éltek a szépen rendbe tett házban, a kert is termett, kezdtek gyarapodni. Néha még jöttek a kiterjedt famíliából, hangoskodtak, italt meg pénzt akartak, de apja úgy állt a kapuban, hogy a tartásából és pillantásából megértették, inkább meghal, de nem enged. Aztán elfelejtették, vagy legalábbis békén hagyták őket.
Elteltek az évek, ő szakmát tanult, anyja még sírt is, amikor nézte a pecsétes bizonyítványt.
Állítólag volt valahol a világban egy féltestvére, keresztapja árulta el cefrés állapotban, hogy az apja valami városi nőnek csinált gyereket, de aztán nem lett a dologból semmi. – Fizetni se kellett utána – röhögött Misa bácsi, és csak úgy folyt le a pálinka a szőrös mellkasára. – Szerencsés ember az apád – tette hozzá elcsukló hangon. Akkor döntötte el, hogy elkerüli a szeszt, amúgy se volt kocsmába járó, egyedül meg minek inna valaki, hacsak már nem tajt alkesz. Néha magányosnak érezte magát, jó lett volna megosztani a mindennapok gondját meg örömét valakivel, de aztán nem tett érte semmit, hogy valakivel kapcsolatba kerüljön. Tartott a visszautasítástól, a kérdésektől, amikre nem akart választ adni.
Letörölte a párát az ablakról, amikor észrevette, hogy a szomszéd ház udvarán valami zsákszerűség hever a sárban, félig takarja a talicska.
Kiment a konyhába, kávét főzött a kis piros lábasban, hiába volt kávéfőző, ő így szerette, zaccosan.
A postás egyszer meglátta, s úgy röhögött, hogy még a tömött foga is látszott. Csak akkor hagyta abba, mikor megmagyarázta neki, hogy jó a szőlőre, belekeveri a permetlébe, a levélhordó meg bölcsen bólogatott. Később a gazdáknak úgy mondta tovább, mintha valami szakkönyvben olvasta volna, még neki is előadta. A gőzölgő bögrével visszament a szobába, az eső egyre jobban zuhogott, suhogva verte az ablakot, a másik szobában meg a leeresztett redőnyt.
Szinte esti sötétséget hoztak a felhők, de a verőce félig leszakadt ajtaját meg kell reparálni, hiába ez az embertelen idő, s a két disznó se maradhat éhen.
Az a zsákféle meg mintha mocorogna – vonta össze a szemöldökét. A párkányra csapta a bögrét, és már szaladt is ki, át a másik udvarba. A kerítést úgy hozta rendbe, hogy egy kis ajtót hagyott, ne kelljen kerülni az utca felé, így egyeztek meg az egyedül élő Relka nénivel.
Az öreg szomszédasszony ott feküdt a sárban, a lába fura szögben maga alá tekeredve.
Jó asszony volt, csendes, akkor se szólt, amikor a traktor büdös füstje átgomolygott a kertjébe. Egyszer vette azt a rossz üzemanyagot, olcsón, de aztán soha többé. Másnap átment és elnézést kért, s ha már ott volt, megigazította a cserepeket a régi kis házon.
Egy hét múlva kis zacskó lógott a kerítésen, az ő oldalán, benne hájas tészta, öt darab, olyan igazi házi, mint amit anyja sütött régen. Attól kezdve gyakran átment, megmetszette a fákat, felásta a kertet. A tyúkoknak vett tápot, kukoricát. Kettőjüknek elég volt a tojás, ő nem bajmolódott aprójószággal. Télre fát hozatott, felvágta, hetente bevitt annyit, hogy elég volt a cserépkályhába meg a sparheltba. Finom sütemény, befőtt, lekvár mindig került az ő agglegényi asztalára is, szépen kialakult ez a rend, bár alig váltottak egymással szót.
Ha bement a városba, mindig átkiabált, vegyen-e valamit. Havonta kiváltotta a gyógyszereket, a gondosan kiszámolt aprópénz régen nem volt elég arra a sok pirulára, de nem szólt érte. Neki nem számított, de Relka néninek fontos lehetett minden fillér, az özvegyi nyugdíjból nem sokra futhatta. Tavaly hozott neki egy meleg berliner kendőt a vásárból, azt mondta, nagyon olcsón adták, mert már pakoltak az árusok. Hitte is, nem is, de felfénylett az arca az örömtől, és sokszor látta, ahogy a faragott székben üldögélve nézi a kertet, rajta a fekete rojtos kendő. Most is abba volt bebugyolálva, de már sáros-barnán lapult a sovány kis testre. Ráterítette az esőkabátját, mozdítani nem merte, de hallotta reszelős-szaggatott lélegzetét. Hívta a mentőket, a régi kis mobil erre jó, még szerencse, hogy pár évvel ezelőtt megvette. Belépett a konyhába, magához vette a fekete kopott kis ridikült, egyszer megmutatta neki, hogy benne vannak az iratok meg a gyógyszerek jegyzéke, meg ott van a konyhaszekrényben egy kis táska, hálóinggel, papuccsal, ha baj történne. Sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség – ezt mondta, amikor megkérte, hogy intézkedjen, ha kell. Milyen előrelátó volt – gondolta, és kiment az udvarra, várta a mentőt.
Egy nagy fekete ernyőt talált, azt kinyitotta, tartotta az asszony fölött. A mentősök hordágyra tették, mellé a táskát, és pár perc múlva már csak az eső kopogott egyhangúan.
Visszament a kis házba, a kályha csempéje még langyos volt, de tűz már nem parázslott benne.
A vitrines szekrény üvegén meglátta a nevét, szép zsinórírással, csodálkozva vette ki a dobozt. Ahogy kinyitotta, borítékokat látott, szépen dátumozva, ráírva a változó összeg. Annyi pénz volt benne, amennyivel ő havonta kipótolta a gyógyszerekét. Visszatette a táncoló balerina és a fogfájós porcelán kutya mellé. Majd ha Relka nénit hazahozza a kórházból, ezt megbeszélik. Meg talán mást is. Gondosan kulcsra zárta az ajtót.
Elállt az eső, egy kósza fénysugár végigsuhant a pocsolyákon.
Nyitókép: Virágh László (Mezőtúr) alkotása
