Édes reményillat töltötte meg a termet, amikor a férfi kinyitotta az ajtót. Nem is nyitotta, inkább vad dühvel rántotta, mint aki legszívesebben tokostól szakítaná fel a nyílást, hogy minél hamarabb bejusson, és meglesse, mégis hányan állhatnak sorban a gép előtt, lássa, hányan akarják elkapni Fortuna szoknyáját, hogy megcibálják, vagy éppen azon felkapaszkodva másszanak fel az istennő füléig, hogy belesúghassák: csak ma, csak most az egyszer, de az én könyörgésemet hallgasd meg.
– Azta, micsoda tömeg van itt… – motyogta a férfi maga elé, hangosabban annál, hogy bárki ráfoghassa, ez a bolond magában beszél, de halkabban, mintsem bárki megértse a szavait.
– Az ajtót nyitva is hagyhatná az úr, ha már ilyen katonásan betört, mert vagyunk itt annyian, hogy pénzért sem kapni már levegőt. Hiába, no, ma mindenki nyerni akar, már négy milliárd forint fölött az ötös lottó zsákjában, még Vajdaságból is átjönnek a szerencsevadászok – kiabált át az emberek feje fölött egy ifjú hölgy, kacagása plafonig röppent, mosollyá szelídítette a sorban állók mormogását.
És valóban: mintha a környék összes lakója egyszerre rohamozta volna meg a kis szerencsebarlangot. Kitöltött lottószelvényeket markoltak az ujjak, volt, aki kaparós sorsjegyről hitte, nem is papír van a kezében, hanem egy vékony ezüstlapocska, amiért majd vagyont fizetnek. Csak jusson el a gépig, a nevetős asszonyig, aki úgy bűvészkedett a masinájával, mintha azt is tudná, hogyan kotyvaszthatna aranyat minden nyereményben reménykedő sóhajtásból, miként lehetne megtalálni a gyémántot a gyűrt papír rései között, legyen az lottó, puttó, luxor, tippmix, vagy akár egy zseb mélyéből véletlenül előhúzott bolti számla.
De a sor nem mozdult. Egy magas fiatalember állt a pultnál, és halkan suttogva szórt kérdéseket a nevetős hölgynek, aki csöndben válaszolgatott, újabb és újabb variációkat keresett elő a világhálón kapaszkodva, és a férfinak úgy tűnt, kettőjük párbeszéde nem ér véget soha.
– Nem lehetne kicsit gyorsabban? – morogta a férfi, előbb csak az előtte álló kabátjára fröccsentve a szavakat. Nem lehetne? – harsogta, amikor úgy érezte, egy órája áll a sorban, de inkább már egy hete, ő, aki évek óta Mercedes dzsipen száguld a városban, és ha a munkásai nem itt dolgoznának a közelben, eszébe nem jutna rongyos paneltelepen feladni a szelvényt.
– Maradjon már csöndben! Ejnye, de türelmetlen – fordult felé egy öregember, arcán ráncok táncoltak, ideg cibálta mindegyiket.
– És ha nem maradok? És ha kidobom azt a kölköt a sor elejéről, de úgy ám, hogy az utca túloldalán csapódik a falnak? – vágott vissza a férfi éles hanggal, de inkább éles baltának érezték az előtte állók.
– Nem vágsz te ki senkit, hamarabb térdelek bele abba a nagy arcodba – lökte meg a férfit egy ököl, és akkor Fortuna kirepült az ablakon, szoknyáját borzolta a szél, többen a sírását is hallották. És kiröppent vele minden mosoly az arcokról, kiröppent a gépet kezelő fiatalasszony türelme is. Már éppen kiáltani akart, mégis ki maga? Mégis honnan jött? De hiszen soha nem láttuk! – amikor a pultablak felszabadult, és a januári télben egy napszemüveges arc bámult a semmibe.
– Bocsánat, sajnálom uram, hogy eddig raboltam a drága idejét – szállt a szó, mintha nem is ember mondaná, hanem maga az a sötét, nagyon sötét, fekete szemüveg, miközben gazdája egy vékony fehér botot, inkább csak egy pálcát emelt meg. No, nem nagyon, csak félősen jelezve, hogy utat keres, egy vékony ösvényt, amin kijuthat a barlangból, és aminek nem látja, de talán majd érzi a kijáratát.
– Erre Jánoska, ügyesen, ahogy szoktál, most fordulj, sok szerencsét, ugye, holnap is lejössz? – simított el minden kéz egy-egy ráncot a fiú kopott kabátján. Csak a férfi, az ajtót tépő férfi keze nem mozdult. Mert nem is voltak már kezei, csupán vasból kovácsolt, súlyos csonkok lógtak a teste mellett, és vasból volt a lába is, remegős vasból, mint a sín, amin éppen akkor szaladt a sugárúti villamos. És vasból volt a nyelve is, tüzes vasból, forrón tapadt a szájpadlásához, mintha ki akarná égetni még a fogait is.
– Bunkó! – fortyant egy hang.
– Nagyon bunkó! – roppant még kettő.
unsplash.com
A terem kiürült, és amikor a szépasszony éppen kérdezte volna: „Na, most akkor miben segíthetek?”, a férfi is kibotorkált az ajtón. Lassan csoszogott, majd lépései egyre gyorsabbra váltottak, ment a fiú után, vagy éppen maga elől menekült, ezt akkor nem tudta volna megmondani. Mint később azt sem, hogyan bukkant rá a vak fiúra a buszra várók tömegében, honnan vett erőt ahhoz, hogy megkérdezze: fiatalember a (és ekkor két koreai kosárlabda csapat nevét súgta a fiú fülébe) meccsét megjátszotta-e?
– Nem, sajnos nem, tudja, én csak focira fogadok – mosolygott a fiú, és mosolygott arcán a szemüveg.
– Akkor játssza meg, de azonnal. Megálmodtam, hogy döntetlen lesz. És tizenötös a szorzója. És tuti a tipp, nekem elhiheti. Ötszázra hétezret és még ötszázat hoz – hadarta a férfi.
– Ötszázra? Nem bánom. Hiszen csak egyszer élünk – nevette el magát a fiú, kopott tárcát emelt ki mély kabátzsebéből, és már nyújtotta is az ötszázast. A férfi meg rohant, itt várjon meg, de el ne mozduljon, mindjárt jövők, kiabálta. És valóban jött is, döngő léptekkel, majd úgy adta a fiú kezébe a szelvényt, hogy közben kibukhasson a száján egy hosszú, dadogós mondat.
– Elnézését kérem, ne haragudjon rám, bunkó voltam, nagyon bunkó, mert, tudja, siettem nagyon, mert ez a meccs már közben majdnem el is kezdődött, de ne aggódjon, mert én megálmodtam azt a döntetlent, és az álmom úgy világított, mintha angyalok gyújtottak volna fáklyát a fejemben – hadarta. Még akkor is beszélt biztos tippről, nagy nyereményről, amikor a fiút elnyelte a busz, a felhőkön meg kinyitottak minden csapot, hogy esővel áztassák a tegnap még téli napban fürdőző hideg aszfaltot.
– Istenem, mekkora szerencséd van, Jánoska! – nevetett másnap az asszony a pultja mögött, istenem mekkora szerencse, nevetett a pult is, meg a tippeket sugárzó tévé a falra szerelt állványon.
– Tudom – nevetett Jánoska. – Döntetlen lett a meccs, és tizenötszörös volt a szorzó. Soha nem nyertem még ötszáz forintra hétezer-ötszázat.
– Most sem – bámulták a szelvényt hárman is. Majd a nevetős asszonyra nézve, kezüket széttárva, szavak nélkül küldték a kérdést: mikor mondja meg, drága hölgyem ennek a vak fiúnak, hogy húszezer forinttal tették meg neki tegnap az angyalok fáklyafényében megálmodott tippet?
Nyitókép: unsplash.com
