– Ha ideér a villamos, ugyan segítse már fel a csomagjaimat, fiatalember – fordult felém az asszony, pedig láthatta az arcomon: több mint hatvan éve gyakorolom a „fiatal” mosolyomat. Szemében alázat keveredett reménnyel, és mintha kis szégyenkezés is előcsillant volna két könnycsepp mögül.
– Tudja, nagyon fáj a lábam, a kezemben is ropog már minden csont, az ízületeim miatt meg gyógyfürdőbe járok. De hát mit segít az egy nyolcvanéves öregasszonyon? – pörgette a szavakat.
Majd, mint aki megelégelte a mentegetőzést, a februári hidegben tavaszról kezdett el beszélni, akácillatú külvárosi utcákról, amik már csak az ő emlékeiben élnek. Legyintett: akácon, illaton, de talán már emlékein is átgázolt ez az egész őrült világ, ami hajnaltól napestig rohan, de maga se tudja hova.
– Nézze, ez a gyár is bezárt, több mint húsz éve halott, pedig el se tudja képzelni, hány embernek adott munkát régen. Konzervgyár. Az volt kiírva ide, vajon hol őrzik, már ha őrzik a hatalmas betűket? – mutatott a háta mögé, tüdejéből zihálva menekült a levegő. – Látom én, hogyne látnám, szép új vállalkozások költöztek a helyébe, meg aztán boltot is nyitottak, vagy féltucatnyit, de azt a gyárat csak nem szabadna elfelejteni. Annak íze volt, tudja, meg zamata. Nyár elején, amikor pirosra érett a termés, egyszer csak megtelt az egész környék paradicsomillattal, ötliteres üvegben szorongott-tapadt egymáshoz a barack, erős vízsugárban táncolt a frissen mosott uborka, még a kóbor kutya is gyümölcslevet nyalt az udvar betonjáról.
– Jaj, de miket beszélek itten magának, hogyan került volna kóbor kutya ebbe a gyárba, hiszen rend volt benne, tisztaság. Még kertésze is volt a gyárnak, úgy ám, híres futballista, nemrégiben halt meg szegény. Foci mellett dolgozott a lecsóban, mert így is nevezték ezt a gyárat, ahol ezernél is több ember tudta, holnap is lesz munkája. Jaj, és el ne feledjem, nem volt olyan szegedi diák, akit ne hoztak volna ide az iskolák, hogy munkát tanuljanak. Meg persze kisegítsék a gyárat, amikor roskadásig telt már minden csarnok, szükség volt minden kézre. Készült ám itt még halászlé is, nem olyan, mint a halászcsárdában, de azért nagyon is ehető. Az oroszoknak meg zakuszkát rakodtak vasúti vagonba, de meg ne kérdezze, az miféle jószág volt, a földnek minden zöldségét gyömöszöltük az ilyen címkés üvegbe. De volt olyan konzervünk, amit még a szabadkai piacon is lelkesen kínáltak, mi meg csak néztünk büszkén, hogy nocsak, ilyen is van itt? Merthogy oda jártunk mi, Szabadkára, az volt nekünk a nyugat, a farmernadrág, meg a rumpuncs, de leginkább a pioniros rizses csoki, ami nélkül soha nem jöttünk haza. Meg persze egy séta a Palicsi-tónál, de inkább csak ősszel, mert a nyári szezonban mindennap ehhez a gyárhoz láncolt a munka, sokszor napi tizenkét órában. Ej, de kimennék megint, hallom, újra jár a vonat is, de hát a lábam… – lopta el szavát pár pillanatra a szomorúság. Mire átgondolhattam, hogyan nyeltem életem első kólakortyát egy szabadkai étterem teraszán, merthogy apámék is oda jártak velem nyugatozni, már mosoly simította ki ráncait. Naná, hiszen abba a világba csöppent vissza, amikor még az irodaház tetején ott álltak a betűk: konzervgyár, és talán a művezetője édös kislányomnak szólította.
– A szavaimból biztos kihallotta már, én is itt dolgoztam ám! Tizennyolc éves lány voltam, amikor beírták a munkakönyvembe, mától a konzervgyár dolgozója lettem, ötvenöt, amikor tíz szál szegfűből kötöttek nekem csokrot, és még bonbonmeggyet is nyomtak a kezembe, nehogy éhgyomorral menjek el nyugdíjba – nevette el magát, tüdejéből sípolva szaladt ki a hang. Beszélt még a lányáról – Csuda szép asszonyka volt, a konzervből lett munkanélküli, amikor kiderült, erre a vidékre is becsörtetett a világgazdaság. Hát hinné, hogy ilyen megtörténhet? Halott konzervgyár egy mezőgazdasági vidék közepén? – kérdezte, és beszélt sok jóemberről, akik már a temető csöndjében alusszák álmukat, de valaha itt dolgoztak, a külvárosi fekete földekre épített gyárban.
– Mint az uram is. Minden héten viszek virágot a sírjára, de el nem mondom neki, dehogy is tenném, hogy bezárt a gyár, és a mobiltelefonos kölykök a nevét se hallották már – keseredett a hangja, majd rémülten bámulta a rókusi állomás felől sínen vonagló vaskígyót, ami szinte hangtalanul gördült felénk.
– Látja, mán ez se villamos! Hanem ez a tremtrój, vagy mi a fene, ami Vásárhelyről úgy jön Szegedig, mintha vonat lenne, itt meg hoppá, egyszer csak villamos lesz belőle? – nézett rám, kuncogása párát eregetett a hideg levegőbe.
De volt olyan konzervünk, amit még a szabadkai piacon is lelkesen kínáltak, mi meg csak néztünk büszkén, hogy nocsak, ilyen is van itt?
A nyíló ajtóból nem csak meleg szökött ki a februári hidegbe, de némi bátorság is. Annyi mindenképp, hogy megfogja az asszony kezét, és felcsalja a kocsiba, ami sem villamos, sem vonat, de leginkább mindkettő. Lassan lépett, közben aggódva figyelte, ügyesen markolom-e csomagjait. Ablak mellé telepedett, ráncos kezével simogatta az üveget, és háromműszakos munkarendről motyogott, ami nehéz volt, de azért ki lehetett bírni. Szavára senki nem figyelt. Két diák gurulós bőröndjével bajlódott, egy öregember jegyét kutatta a zsebében, majd kuncogva szólt felénk: de hát neköm nem is köll fizetni, elmúltam mán hatvanöt. Az asszony meg rám emelte tekintetét.
– Ne haragudjon, hogy ennyi mindent összelocsogtam, de hát mégiscsak majdnem negyven évet dolgoztam itt, még ha magának ez a halott gyár nem is jelent semmit.
Valamennyit talán mégis… – nyeltem el a szavakat, és a nyári munkára érkező diákok zsivaját hallottam, hatalmas raktárban kiáltozó asszony szavát. – Aztán nem összetörni egy üveget sem, aki éhes, vonuljon félre, és úgy egye a lopott barackbefőttet – szólt a parancsa. Majd munka után elment megnyerni egy teke-világbajnokságot. És láttam targoncán száguldozó szépasszonyt, aki raklapokkal egyensúlyozott, láttam, hogyan szaladnak gumicsizmás nők a gyümölcskonyha embert pároló gőzében. Hallottam a gyári ebédlőben műanyag tányérhoz koccanó kanál hangját, tányér fölött morgolódó munkás panasza ugrott elő a múltból – a francba, ha szezon van, mindig zöldborsóból van a leves. És láttam barna borítékot szorongató asszonyokat, akik körbeálltak, úgy magyarázták – Szia, Zolika, megint élüzem lett a gyár, ma kaptuk meg a jutalmat, kérj apukádtól szép ajándékot. És elért hozzám anyám cigarettafüsttől ércesedett hangja is. A konzervgyári nyersáru portán vitatkozott haragos fuvarossal arról, mégis milyen az első osztályú barack, és hamarabb keljen fel az, aki őt át akarja verni. És apám hosszú lépteit figyeltem – a konzervgyár udvarán sietett, fehér köpenyébe kapaszkodott a szél, miközben a fejében tervszámok kavarogtak, egy csoportvezető meg kérdést suttogott a fülébe – Na, de főosztályvezető elvtárs, mégis, hogyan mondjam meg a lakatosoknak, a szocialista brigádnaplót legközelebb ne felejtsék a gyár udvarán, az eső után ragadós sárban?
És láttam: az irodaház földszintjén felszerelt faliújságon mosolygós kézilabdás lányok képe fölött buzdított a szöveg: „Hajrá, Konzerv SE!”, apám mellett loholva meg a pocakos portás magyarázta:
– Azt mondják, Zoli bácsi, maga most írja a gyár történetét. Tényleg 1940-ben alapították? És azt is mondják, hogy maga megcsinálta úgy a gyár makettjét, hogy még az udvaron tárolt vashordók is látszanak rajta. De hát ez remek! Kell is emlékezni, meglátja, itt még száz év múlva is konzervgyár lesz, mert enni azt mindig kell, és sehol nem terem olyan finom zöldség meg gyümölcs, mint mifelénk, a magyar alföldön.”
Nevetve beszélt az a kövér portás, szinte kiabálta a szavakat, és már eszébe sem jutott, hogy ha ’56-ban nem szabadságról szaval verset az egyetemen, nem vágja ki a Rákosi címert a magyar zászlóból, most doktor úrnak szólítanák, és nem a forradalom után levert veséje miatt lenne nyüszítően haragos minden álma.
– És ez a tremvalami megáll a Széchenyi téren is? – cibált vissza a múltból a kanyarodó vasútvillamoson az asszony hangja. Meg, persze megáll – bólintottam, és apám csodaszép makettjére gondoltam. Mutogatták azt szovjet, román, de leggyakrabban jugoszláv delegációknak, de már senki nem tudná megmondani melyik kukába dobták ki. Ő meg úgy bámult ki az ablakon, mintha nem is négysávos utat látna, hanem kopott bazaltköveken ácsorgó Csepel teherautót, a platóján ezernyi ládát, a ládákban barackokat, a kocsi mellett meg bajszos parasztembert, aki a hosszú sorban várakozva a teherporta felé kiabál nevetve: Bátyiné! Ilonka drága! Ugyan kínáljon már meg! Látom, maguk is hoztak Szabadkáról rizses csokit…
Nyitókép: Pixabay
